III.
III.
Csák Máté Venczel uralkodása alatt. Oligarchiánk. A Brebiri grófok. Cseh Venczel megszerzi fia számára a koronát. Csák Máté megkapja Trencsényt, Nyitrát és Bajmóczot. Károly-Róbert Esztergamban először megkoronáztatik. Támadása Buda és Venczel ellen. Ostiai Miklós pápai követ. Venczel cseh király haza viszi fiát. Szövetség a magyarok és Habsburgiak közt s ennek föltételei. A magyarok részvéte a német-cseh hadjáratban.
HARMADIK ANDRÁS halála s benne az Árpádok magban szakadása alapjában rendítette meg a magyar államot. Közel állott azon ponthoz, mely szétmállással végződik,» mondja igazán e kor egyik jeles történetbúvára.*
BOTKA TIVADAR: Chák Máté, 31. l.
A hűbéri viszonyok meglazulása, a függetlenségre való törekvés, mely szinte egész nyugati Európát elragadta, visszhangot keltett hatalmas, nem ritkán féktelen főurainkban is. Erdélyben László vajda, e cselszövő főúr, ki Bajor Ottót fogságába s a sz. koronát tőle birtokába kerítette –, nem különben a szászok –, az adriai tenger mellékén Brebiri Pál szlavon bán és egész Bosznia ura, mint magát czímezé –, a Dráva és Száva közén, a Duna és Tisza közt, s a Dunán túl fel Sopronyig a Német-Ujváriak, a hirhedt Henrik bán fiai –, Felső-Magyarországon az Ákosok és Abák hatalmas nemzetségei, élőkön István és Amadé nádorokkal –, a Tiszán túl, a bihari részeken Borsa Tamás fiai –, közben kisebb-nagyobb hatalmaskodók –, végre Csák Máté szinte korlátlan hatalommal zsarnokoskodtak, ha azt nem akarjuk mondani, hogy uralkodtak az országon. A törvénynek nem engedelmeskedtek, a király ellen fellázadtak, élete ellen leselkedtek, a korona javait és jögyedelmeit lefoglalták, a főpapok, zárdák és kisebb nemesek jószágait fosztogatták, ez utóbbiakat szolgáikká tették, haddal támadták meg egymást, raboltak és gyujtogattak, önhatalmúlag szövetkeztek külső fejedelmekkel, néha segítették, máskor megtámadták őket: ezek a szinte közös vonások, melyek e zsarnokokat jellemzik.
Egyet nem tapasztalunk nálok: az igyekezetet a magyar állam egységét megbontani, Magyarországtól elszakadni. Hacsak a kísérletnek némi jelét nem találjuk abban, hogy a Német-Ujváriak Soprony és Vas vármegyét örök hűbérűl kérték a trónkövetelő Károly Martelltől, ki csak a szorosabb «franczia módra» volt hajlandó átengedni a kívánt megyéket,* a miért nem sokára cserben is hagyták az Anjoukat.
Anjoukori diplomatiai Emlékek I. 87.
Hasonló velleitást vélünk felfödözni a Brebiri grófokban. Gyakran kérték a Brebiriek III. Endre királyt, hogy őseiknek annyi jeles cselekedetei s a király elődei iránt mutatott hűségök díjában III. Endre is jutalmazza meg őket valamivel, nevezetesen a tengeri bánságot, vagyis a dalmát tengerparti latin és szláv eredetű városok kormányzói hivatalát adja át nekik örökűl minden hozzá tartozó báni hatósággal és báni jövedelemmel. Viszont a Brebiri család arra kötelezi magát, hogy a királynak, akár kül-, akár belföldön viselendő háborújában ötszáz jól fegyverzett lovassal veszen részt. Ezekben a Brebiri testvérek: Pál bán, György és Mladin vagy személyesen vagy testvéreik és rokonaik által lesznek képviselve. Igérik továbbá a Brebiriek, hogy a király iránt és anyja Tomassina asszony iránt, ki egész Szlavonia és a tengeri vidékek herczegnőjévé volt kinevezve, tiszteletteljes hűséggel, engedelmességgel és hódolattal viseltetnek, neki évenkint hódolati ajándékot adnak, és valahányszor a király vagy pedig egész Szlavónia herczegnője maga elé idézi őket, személyesen, vagy valamely rokonuk által színe előtt megjelenni kötelességöknek ismerendik.
Ez ajánlatban lehetetlen föl nem ismerni a hübéri viszony alapvonásait, habár az adomány nem fekvő birtok; de Európaszerte szokásban volt vámokat, adókat s egyéb javadalmakat hűbérűl adni. A Brebiriek viszont megszabott arányú hadi szolgálatra, hódolatra (homagium), a királyi törvényszék előtti megjelenésre és ajándék-adásra (sztrinára vagy strennára) kötelezik magokat, mik szintén megannyi jellemvonásai a hűbériségnek. Történetünkben aligha van arra példa, hogy királyaink vármegye-ispánságon kívül a nádorságot, az erdélyi vajdaságot, vagy a szlavón bánságot valamely családnak örökségűl adták volna. III. Endre király mégis meghallgatta a Brebiriek kérését, s hogy hűségöket az Anjouk ellen magának biztosítsa, adomány-levelet állított ki róla.*
Lásd SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek. 80. I.
Ezen példák daczára bátran állíthatjuk, hogy a magyar állam egységének – ne mondjuk tudata, de – érzéke, ösztöne meg volt a főpapságban, a főrendek jobbjaiban, a köznemességben, szóval az egész nemzetben, hogy annak ellenkezőjét a nemzet elleni nyilt pártütésnek tartották, melyet megtorolni mindenkor készek voltak. Nem is látunk ily bevallott igyekezetet az említett zsarnokokban sem.
Kitűnt ez öntudat, vagy ha tetszik: ösztön, III. Endre király halála után, midőn «az összes egyházkormányzó főpapok és országnagyok, főnemesek és egyéb nemesek s az ország minden rendű lakói gondja arra fordúlt, mint lehetne szent István véréből sarjadó királyt találniok? Hoszszú gondolkodás után végre egy akarattal megegyeztek a cseh király fiában», úgymond a többször említett István nádor az Ákosok nemzetségéből.*
Anjoukori Okmt. I. 52.: «Universi ecclesiarum praelati amministrationem habentes et barones, proceres et universi nobiles et cuiusvis status homines regni Hungariae , . . admodum solliciti, qualiter . . . futurum dominum de sanguine sancti Regis polulatum possent . . . invenire. Cogitantes et concorditer attractantes demum etiam cum pari voto et communi consilio in dominum Ladislaum . . . . primogenitum . . . Venceslai regis Bohemiae et Poloniae» etc.
Helyesebben tudják azonban ezt akkori történetíróink, a korírók, hogy, tudniillik III. Endre halála után az országbárói két részre szakadtak: a cseh és anjou pártra. Azok közől, kik Venczelt, a cseh királyt, akarták királyokúl, megemlítik mint főbbeket: Domokost, III. Endre tárnokmesterét, Demetert, kit mint pozsonyi és zólyomi vármegye-ispánt ismerünk, néhai Henrik bán hasonnevű fiát, továbbá a kalocsai érseket, az egri, váradi, váczi, csanádi és bosnyák püspököket, végre a szepesi prépostot, ki ekkor fölszentelt püspök volt. Ellenben Csák Mátét, Amadét az Abák nemzetségéből és Ujlaki Ugrint az Anjoupártiak közé számítják.
Meglehet, hogy Csák Máté eleinte az Anjouk felé hajolt; Gentilis bíboros szintén azt állítja felőle, hogy Károly-Róbert királyhoz kezdettől fogva ragaszkodott;* de hogy Máté ha előbb nem, az alkudozások alatt, melyek fél évnél tovább tartottak, az ifjú Venczel pártjára állott, s e pártnak fő-fő tagja volt, arról az ifjú Venczelnek, vagy mint magát magyar királyul nevezte, Lászlónak többszörös nyilatkozatai világosan tanúskodnak. Ezek szerint az ő kedves és hű nádora már atyjának tett sok hasznos szolgálatot; ő volt az első és legfőbb a magyar nemesek közt, ki Venczel megválasztatását sürgette, őt bölcs tanácsával a választás elfogadására bírta, az országba bevezette, a koronázást előkészítette s annak díszét mindenek fölött emelte.*
«Prćfato regi (Carolo) a suae assumptionis initio obsequiose adhaerens». Vatikáni magyar Okirattár. 1. sor., 11. k., 385. lap. – István nádor az Ákosok nemzetségéből szintén nem említi azok közt, kik ismételve jártak a cseh királyhoz a végett, hogy a magyar koronát elfogadja (Aujoukori Okmt. I. 53.).
Anjoukori Okmt. I. 26.
Venczelnek, az atyának, jelleme joggal enged arra következtetnünk, hogy a magyar hazafiak, midőn őt szemlélék ki uralkodóúl , első sorban az elárvúlt ország javát tartották szemök előtt.
Venczel cseh király II. Otakárnak és Kunigundának, IV. Béla magyar király unokájának volt fia. Már tizenkét éves korában vette át a kormányt s azt mind haláláig, 1283-tól 1305-ig bölcsen vitte. A főurakat, kik Cseh- és Morvaországban a rendet és békét megzavarták, fegyveres erővel, – ha szükséges volt, kemény szigorral fékeztette meg. Például, azon rablókat, kik Raigernből rettegtették a vidéket, mintegy négyszázat, a törvényszék elé állíttatta és egytől – egyig felköttette vagy kerékbe törette. Ezek után Csehország zavartalan békét élvezett; lakosai jólétben gyarapodtak királyuk szelíd és gondos kormánya alatt. Kevesen is valának azon kor uralkodói közt, kik feladatok komolyságától és nagyságától annyira át valának hatva, mint ő. Nem egyszer mondogatá bizalmasainak, ha tudna valakit, ki nálánál több buzgalommal és igazábban óhajtaná a közjót, annak menten átadná a hatalmat, ő pedig visszavonulna a königsaali monostorba, melyet dús adományokkal látott el. Noha sem olvasni, sem írni nem tudott, nem rajta múlt, hogy Prágában egyetemet nem alapított és népének törvénykönyvet nem adott, mely czélra Olaszországból hozatott egy jogtudóst Prágába.
Ez ugyan nem sikerűlt a dívó törvényszékek ellenkezése miatt, de a bányászatot és pénzügyet, mi csupán tőle függött, jelesen rendezte. – Hatalomra vágyó, hatalmaskodó és erőszakos nem volt; ez nem feküdt természetében. Atyja hősies szelleme, nagyravágyása szintén nem szállott reá. Ipja, Habsburgi Rudolf, halála után valamint megválasztatta Nassaui Adolfot, utóbb Habsburgi Albertet római királylyá, úgy megválasztathatta volna magát is; de nem vágyott reá. Ellenben jól megfizettette magát szavazatáért, kivált a Habsburgitól. Viszont ő se vala fukar a, jutalmazásban, valaminthogy a fényt és pompát szerette.*
II. Venczel jellemzését főleg PALACKY FERENCZ cseh története m. k. 7. fejezetéből és DUDIK BÉLA morva története V. kötetéből merítettem.
Mind oly jó tulajdonságok ezek, melyek a mint előbb a lengyeleket, úgy most a magyarokat arra hangolták, hogy őt hívják meg királyokúl.
Jóllehet II. Venczel, cseh király, a magyar követeket, kik őt a magyar trónra meghívták, nagy kitüntetéssel fogadta, ezek kevésbbé találták őt hajlandónak megtisztelő kívánságok teljesítésére, mint óhajtják vala. Két koronája gondjait egy harmadikkal tetézni nem volt kívánatos előtte, de nem is telt tőle.* Maga helyett tehát megnyerő külsejű, hasonnevű növendék fiát ajánlá Magyarország királyáúl a követeknek, kik jártak-keltek küldőikhez és vissza új utasításokért s új utasításokkal. Ezeknek pedig iranyt adott Venczel bőkezűsége. Köztudomásúnak kellett lennie, hogy Venczel kivált pénzzel szerezte fia magyar pártját. A csacska krónikák is úgy tudják, hogy bizony sok ajándék és még többnek ígérete járta; sőt Károly-Róbert király egyenesen kimondja, hogy Venczel kincstárának bősége által sok nemest hajlított a maga részére, miről egyébiránt más. adatok is vannak.*
Ő sietett élni. Alig huszonöt éves korában már kilencz törvényes és nehány természetes gyermeknek volt atyja; nem csoda tehát, ha szeretett aludni, a miért nagy kortársa, ALIGHIERI DANTE, így jellemzi:
«Ottachero – nelle fasce
Fu meglio assai che Vincislao suo figlio
Barbato, cui lussuria ed ozio pasce.»
(Purgatorio, VII. 100.) De megjegyzendő az is, mit CHRISTOPHE mond: «Ohne Zweifel ist der Sänger der Divina Commedia ein grosser Dichter, aber ein schwacher Historiker.»
«Ottachero – nelle fasce
Fu meglio assai che Vincislao suo figlio
Barbato, cui lussuria ed ozio pasce.»
(Purgatorio, VII. 100.) De megjegyzendő az is, mit CHRISTOPHE mond: «Ohne Zweifel ist der Sänger der Divina Commedia ein grosser Dichter, aber ein schwacher Historiker.»
Lásd FEJÉR: CD. VIII/I. 434 – «Muneribus patris inducti, speque ampliorum munerum suspensi», mondja a klosterneuburgi krónika. (PEZ-nél I. 475.) A Chronicon AULAE REGIE (Königssaal) mintegy mentegetésűl e leoninusokat adja:
«Nam cum speratur munus, mens prompta paratur,
Cum sit vix unus spernens latum sibi munus,
Propter mercedem civis aedificans struit aedem,
Voce canit clara pro munere clerus in ara.»
(LOSERTH kiadása 166. lap.) – De világos adataink is vannak e vesztegetésekről. István nádor, az Ákosok nemzetségéből, nyiltan megismeri, hogy a cseh királytól tisztségeket, méltóságokat és drágálatos holmikat kapott, azonfelül hasonnevű fia feleségül nyerte valamely bajor herczegnek leányát, a cseh király rokonát, ki ugyancsak megbecsülhetetlen értékű arany és ezüst kincseket, drága ruhákat hozott magával (Diós-)Győrre. Tudjuk továbbá, hogy Venczel, az atya, Rátoldi Kakas mesternek még a koronázás előtt Várkonyt adta, maga pedig Venczel, a magyar király, Jordánnak, a szepesi szászok grófjának, a Görgeyek ősének Őrt (Eur), továbbá Gnezda és Lublyó (Gniazdo és Lubowia) falvakat; Bene fiainak: Vörös Istvánnak és Benedeknek, a sopronmegyei Tamásit; a krakai püspöknek a palocsai várat adományozta bizonyára nem másért, hanem a korona megszerzése körül szerzett érdemeikért. (Anjoukori Okmt. 1 19. 53. – FEJÉR: CD, VIII/I. 65. 67. 93. – Hazai Okmt. V. 92. – A krakai Akadémia: Monumenta medii aevi IX/II. 207.
«Nam cum speratur munus, mens prompta paratur,
Cum sit vix unus spernens latum sibi munus,
Propter mercedem civis aedificans struit aedem,
Voce canit clara pro munere clerus in ara.»
(LOSERTH kiadása 166. lap.) – De világos adataink is vannak e vesztegetésekről. István nádor, az Ákosok nemzetségéből, nyiltan megismeri, hogy a cseh királytól tisztségeket, méltóságokat és drágálatos holmikat kapott, azonfelül hasonnevű fia feleségül nyerte valamely bajor herczegnek leányát, a cseh király rokonát, ki ugyancsak megbecsülhetetlen értékű arany és ezüst kincseket, drága ruhákat hozott magával (Diós-)Győrre. Tudjuk továbbá, hogy Venczel, az atya, Rátoldi Kakas mesternek még a koronázás előtt Várkonyt adta, maga pedig Venczel, a magyar király, Jordánnak, a szepesi szászok grófjának, a Görgeyek ősének Őrt (Eur), továbbá Gnezda és Lublyó (Gniazdo és Lubowia) falvakat; Bene fiainak: Vörös Istvánnak és Benedeknek, a sopronmegyei Tamásit; a krakai püspöknek a palocsai várat adományozta bizonyára nem másért, hanem a korona megszerzése körül szerzett érdemeikért. (Anjoukori Okmt. 1 19. 53. – FEJÉR: CD, VIII/I. 65. 67. 93. – Hazai Okmt. V. 92. – A krakai Akadémia: Monumenta medii aevi IX/II. 207.
A legjava Csák Máténak jutott. Venczel magyar király mindazon, a király és. királyné birtokához. tartozott várakat, mezővárosokat, falvakat,. majorokat , erdőket, földeket, mezőket, vizeket a hozzá való vámokkal s egyéb bármi néven nevezendő haszonélvezetekkel együtt, melyeket Máté nádor akármi úton módon szerzett és bírt, nevezet szerint Trencsény várát és vármegyét, Nyitra vármegyét és Bajmócz várát, néki és örököseinek örök időkre ajándékozza.*
Anjoukori Okmt. I. 26. 28. – FEJÉR: CD. VIII/I. 89.
Anjoukori Okmt. I. 26. 28. – FEJÉR: CD. VIII/I. 89.
11. VENCZEL, CSEH HERCZEG.
)
Mi világos jele annak, hogy Csák Máté már előbb, nagyrészint valószínüleg az interregnum alatt foglalta el hatalmasúl a vág- és nyitravidéki összes királyi javakat. Magától értetik, hogy Venczel király ez adománya törvénytelen volt. III. Endre 1291. évi törvénye egyenesen megtiltja, hogy az országnak egy vármegyéje is örökbe adassék akár egyházaknak, akár azok főpapjainak, főuraknak vagy nemeseknek.*
L. ENDLICHER: Monum. Árpád. 615. l.
Miként vesztegettette meg magát Német-Ujvári Iván, azt alább látjuk meg. Egyébiránt a római szent birodalom életereje is annyira megbénúlt volt az időben, hogy minden kart, melyre a közjónak szüksége vala, előbb drága pénzen kelle megvásárolni. Hogy egy idevágó példát hozzunk fel: Habsburgi Albert osztrák herczeg süvének, az épen most nevezett II. Venczel cseh királynak, ötvenezer márka ezüstöt ígért királyválasztó szavazatáért, mely összegen az égeri és pleisseni tartományt, Altenburg, Chemnitz és Zwickau városokkal, továbbá Flotz és Parkenstein várakat, Waida határszéli bajor várossal együtt elzálogosította neki; azaz egész kis tartománynyal ajándékozta meg, mert ötvenezer ezüst márka azon időben oly roppant összeg volt, hogy egy király se gondolhatott e zálog kiváltására. Ezen felűl megígérte Albert Venczelnek, hogy ha királynak megválasztják, fölmenti őt minden hűbéri kötelezettség alól, megengedi, hogy tetszése szerint elmaradhasson a birodalmi gyűlésekről, és megerősíti mindazon adományokat, szabadságokat és kiváltságokat, melyeket Csehország a római császároktól és királyoktól valaha nyert . . . Így történt ez a római szent birodalomban! Sőt nehány évvel később annyira nem szégyellették már a német választó fejedelmek a kortesdíjak elfogadását, hogy a kölni választónak ama 42,000 ezüst márkáról, melyeken szavazatát Szép Frigyesnek eladta, jótállók és tanúk által aláírt pecsétes levelet állítottak ki.*
LÜNIG, J. Chr. Codex Germaniae diplom. Lipcse, 1731, I. 975. 978. II. 487.
TRENCSÉN RÉGI LÁTKÉPE.
Régi olajfestmény után. Cserna rajza.
***
Közben CAROBERT,* ki Nápolyból átjött Dalmácziába (1300 augustus), értesűlvén III. Endre király haláláról, híveivel Esztergamig haladt, melynek főtemplomában Gergely, választott esztergami érsek által (nem a szent koronával ugyan) megkoronáztatott. De Esztergamban sokáig maradása nem volt, mert a prédaleső Német-Ujvári Iván, néhai Henrik bán fia onnét elűzte, Esztergam várát elfoglalta, .istenházát rablóbarlanggá tette, a várost és vidékét vérig zsarolta. Midőn pedig Venczelt Gödingből, a meddig eléje mentek, Magyarországba hozák hívei, Iván Esztergamot (hogy neki is mentűl több jusson a cseh kincsből) «roppant nagy összegért» átszolgáltatta Venczelnek, ki azt Mesich Sdyslaus várnagyra bízván,* Székes-Fehérvárra vonúlt, hol magát (1301 augustus 27-én) megkoronáztatta.
A név ez alakja olaszos összevonása a Carlo-Robertonak, mint I. Károly királyt gyermekkorában megkülönböztetésűl nevezék. Lehet tehát nekünk is így, vagy Károly-Róbertnek (soha Róbert-Károlynak) neveznünk őt mindaddig, míg magyar királyúl törvényesen megkoronáztatik, azon túl (I.) Károly az ő hivatalos neve. «Carolus vero Martellus ex filia imperatoris Rodolphi Clementia nomine genuit filium, quem primo in terra sua uocauerunt Carobertum, quasi Carolum Robertum In Hungaria autem ablato Roberto ipsum Hungari Carolum uocauerunt.» Bécsi képes krónika, M. FLORIANUS-nál Fontes domestici II. 229.
KNAUZ: Monum. Eccl. Strigon. II. 520. 556.
13. KÁROLY KIRÁLYT NÉHÁNY MAGYAR FŐÚR NÁPOLYBÓL BEHOZZA.
Volt tehát két koronás királya az országnak. Az ország egy része Károlyt, más és nagyobb része Lászlót (Venczelt) nevezte csak királyának, mert tényleges hatalma egyiknek se volt: sem a királyi várak, sem a királyi jog, jövedelem, sereg, hatalom nem állott rendelkezésökre.*
Dubniczi krónika, M. FLORIANUS kiadása III. 113.
Venczel Budán lakott, melynek polgárai nagy részint hozzá szítottak; Károly-Róbert pedig az ország déli határán, Péterváradon, a IV. Béla által alapított bélakúti cziszterczita monostorban vonta meg magát.* Vele voltak kétségkívűl benső hívei, kik csínyt forraltak Venczel ellen, melynek kiviteléhez alkalmas időre vártak. Nem kevesebbet terveztek, hanem hogy Buda várát meglepik, rohammal beveszik és Venczel királyt elfogják.
A bélakúti apát, János, már előbb többször megfordúlt a nápolyi udvarnál követképen (L. Anjou-kori diplom. Emlékek 1. 53. 54. 98.) Nekem úgy tetszik mintha ezen János, bélakúti volt apát és a hasonnevű nyitrai püspök (Frater Joannes) , ki Carobertnek az országba jövetelétől híve volt, sőt már Siciliában tett neki jó szolgálatokat, ugyanazon személy volna.
A steier (stiriai) Otaker a maga népies modorában, döczögős rímekbe szedve adja elő a pucscsot, mely előadást következőképen egészítjük ki: Károly-Róbert sok magyarral nyargalvást Buda alá jöve. Vele voltanak Gergely esztergami és István kalocsai érsekek, a zágrábi, pécsi, nyitrai és boszniai püspökök dandáraikkal, híveikkel; továbbá Cseszneki Jakab fiai, Roland gróf és Csák István, a Márk fia. Venczel országnagyokat, bárókat is említ, de meg nem nevezi őket. Biztosra vehetjük tehát, hogy Ujlaki Ugrin a Csákok nemzetségéből, Carobertnek e fő támasza szintén részes volt e hadjáratban. Megérkezvén Buda alá, legott megtámadták és el akarták foglalni a várat és várost. De ez nem sikerűlvén nekik, felszólították a polgárokat, adnák ki Venczelt, ki a pápa engedelme nélkül hódította meg az országot. A polgárok azonban nem is hallgattak ez üres beszédre és kereken kimondák, hogy ők tudni sem akarnak az olasz királyfiról. Károly-Róbert emberei erre fenyegetések közt megszálták a budai hegyeket, raboltak, égettek, dúltak s a szőllőket kiírtották. Nem nézték tétlenűl e kárttevést a Venczel-párti urak némelyikei, hanem kirohantak a várból, mely alkalommal Bethlen fiai Máté halálos sebet kapott, Mihály pedig foglyul esett és lefejeztetett. Ekkor hírül hozták; hogy Német-Ujvári Iván nagy sereggel érkezik a király és a budaiak védelmére; nehogy tehát két tűz közé szorúljanak, Károly-Róbert népei vissza vonultak Székes-Fehérvárnak a Duna mentén tovább vevén útjokat, «míg majd hadjok megszaporodik».
Csák Máté nevével ez alkalommal sehol se találkozunk; noha Venczel csak az imént hitte, hogy érdekeihez csatolja Nyitra és Trencsény adományával: Hanem az anjoupártiak se számítottak reá. Ugyancsak e budai kirándulás alkalmával Károly-Róbert Nyitra vármegyét, Csák Máténak nemcsak tényleges, de korrektnek látszó alakba elnyert birtokát János nyitrai püspöknek adta.*
Ez adomány-levelet a fönt elősorolt főpapok átírták Ó-Buda közelében, 1302 évi september 10-én, mely keletből Buda három napos szorongattatásának idejét is meghatározhatjuk. PEZ: SS. rerum Austriae, III. 694. Anjoukori Okmt. I. 41. – FEJÉR: CD. VIII/I. 91. 100. 115.
Hogy a hadi vállalatokra kész főpapok ily tekintélyes számát találjuk Buda alatt, noha előbb valamennyien Venczel pártját fogták s az anjoupárti Gergelytől, a választott esztergami érsektől mint árulótól elfordultak: e változásnak kulcsát Miklós ostiai bíboros püspök, VIII. Bonifáczius pápa követe működésében találjuk fel. Venczel ekkor már megbánta volt, hogy Magyarországba jött, és csak álszégyenből tartotta még magát; sőt azt is hírlelék, hogy Károly-Róberttel valamelyes egyezményre jutni törekszik. Végkép elvesztette pedig a pénzéből kifogyott s párthíveitől nagyrészint elhagyott ifjú király önbizalmát, midőn a pápa «Spectator omnium» kezdetű 1303. évi május 31-én kelt bullájában Károlynak ítélte oda Magyarország trónját, egyházi büntetés terhe alatt meghagyván, hogy senki se merje a cseh királyt vagy fiát Magyarország királyának czímezni, őket az ország elfoglalásában vagy megtartásában segíteni, a miért feloldja a hűség esküje alól mindazokat, kik azt neki netán letették.*
Bővebben tárgyaltam e viszonyokat, melyeket e helyütt csak az összefüggés miatt kellett érintenem, ily czímű értekezésemben: Miklós, ostiai püspök követsége Magyarországon 1301 – 1302. Új m. Sion, 1885. évf. 321. és köv, lapok, két közlemény.
VIII. Bonifáczius ez ítélete súlyos csapás volt mindkét Venczelre. Az atyának Albert római király küldé meg a pápai bullát, melynek értelmében fölhivja őt, hogy Magyarországról, Lengyelországról, Krakó, Meissen és Eger tartományokról mondjon le, a kuttenbergi ezüstbányákért pedig neki, mint a hűbér urának fizessen 80,000 ezüst márkát tizedképen.
Albert nem nézhette aggodalom nélkül Csehország hatalmának gyors öregbedését, melynek következménye annak a német birodalomtól való elszakadása, talán az osztrák és steier tartományok visszafoglalása leendett. De fukar természeténél fogva, mióta czélját érte, hogy római király lett, fájhatott neki a szörnyű nagy ár is, melyen Venczel szavazatát megvette.
Túlzó követelései tehát egyértelműek voltak a hadüzenettel nemcsak, de Albert király egyenesen fölhívta a magyar egyházi és világi főurakat, nemkülönben Károly-Róbertet, hogy telhető nagy erővel csatlakozzanak hozzá, ki rövid időn megtámadja Morvaországban a cseh királyt.*
EMLER: Regesta Bohemiae et Moraviae, pag. 870.
Akközben Venczelnek, a fiúnak «szegődsége szintén lejárt». Hivei nagyrészint elhagyták, XI. Benedek pápa pedig, ugyanaz, ki mint ostiai Miklós püspök két év előtt pápai követűl Magyarországon működött, Gergely helyébe, ki VIII. Bonifáczius védelmében esett el Anagniban (1303 september 7.) Mihályt, a harczias zágrábi püspököt nevezte ki esztergami érsekké, ki Venczel visszavonulását is veszélyeztette, miközben Károly-Róbert mind bátrabban tört délről fölfelé és több párthívet nyert.*
1304 május 22-én Hasznos mellett keltezi egyik levelét. (Anjoukori Okmt. I. 82.)
A cseh király pedig féltvén szeretett fia életét, országos seregével, melyet Albert ellen gyűjtött, Magyarországba indúlt (1304. junius). Pozsonyt is, melyet III. Endre özvegye, Habsburgi Ágnes királyné özvegyi jogon bírt, s az osztrákok megszállva tartottak, – Trencsényt is, Csák Máté uradalmát elkerűlvén, Kakatnál, a mai Párkány mezővárosnál, Esztergammal szemben tábort ütött; majd átkelvén a Dunán, megfutamította Mihály érseket, és feltörvén a székesegyházat, annak kincseit, drága edényeit, ruháit elrabolta, a királyok adományos leveleit, letépvén rólok a bullákat, megsemmisítette.* Azután átadván az esztergami várat Német-Ujvári Iván és Henrik grófoknak, Budára ment, honnan nehány napi tartózkodás után fiával s a magyar koronázási jelvényekkel együtt kisietett Magyarországból. De visszatérő útja nem volt háboríttatlan. Nem csupán a rendkívüli hőség tett nagy kárt seregében, hanem Károly-Róbert ez idő szerinti hívei, továbbá Csák Máté és Rudolf osztrák herczeg is nyugtalaníták azt támadásaikkal. Mindamellett már augustus első felében bevonúlt fiastúl Prágába.*
KNAUZ: Monum. eccl, Strigon. 11. 529. 544. – Valószínűleg Esztergamból ekkor kerűlt Prágába szent Gellért csontjaiból ama két nagy ereklye, melyek később is a tisztelettárgya voltak Prágában. (BOLLANDISTÁK: Acta SS. mens. Sept, VI. k., 722. l.)
PALACZKY: Gesch. von Böhmen. II/I. 359.
Nem politikai gyávaságot, de belátást tanusított Venczel, midőn Magyarország uralmáról ily könnyű szerrel letett. Magyar- és Csehország, melyek lakói külön-külön néptörzshez tartoznak, más-más nyelvet beszélnek, eltérő szokásokkal bírnak, reálunióba soha se léphettek volna. A király személye leendett csak az egyesítő kötelék, laza annyiban, minthogy mindkét ország egész, sőt jeles királyt igényelt, hogy jól kormányoztassék. Ha a rokon néptörzsű Lengyelországot se bírta Csehország érdekeihez sokáig fűzni, egyesűlése Magyarországgal se tartott volna tovább, mint az a magyar uraknak tetszik vala.
***
A római király felhívásának, hogy Károly-Róbert és hívei vele a cseh király ellen szövetkezzenek, annál inkább siettek a magyar urak megfelelni, mennél jogosabb haraggal töltötte el őket a cseh király és hadai rakonczátlansága. 1304 augustus 24.-én fényes gyülekezet volt együtt Pozsonyban. Jelen voltak e gyülekezeten Rudolf osztrák és steier herczeg tartományai főbbjeivel, azonképen Károly-Róbert számos egyházi és világi főúrral, kik őt magyar királynak czímezték. Nevezet szerint: Mihály esztergami és István kalocsai érsekek, Péter erdélyi püspök, László erdélyi vajda testvére, továbbá a győri, bosnyák és nyitrai püspökök, Ujlaki Ugrin a Csákok nemzetségéből, Amadé nádor az Abák nemzetségéből, Roland, másként Loránt nádor, Jakab vagyis Kopasz bán a Borsa Tamás fia, Lőkös mester a Lőrincz fia, Tivadar bán, István a Márk fia a Csák nemzetségből, Apor nádor, Péter vajda valószínűleg a Kompolt fia az Abák nemzetségéből, Lőrincz vajda, Kakas mester a Rátoltiak nemzetségéből és János mester szintén a Borsa Tamás fia, kik közös elhatározással eskü alatt kötelezték magokat, hogy Rudolf herczeget, testvéreit és híveit mindenki ellen megvédelmezik, valaminthogy Rudolf herczeg is kötelezte magát szövetséges társai egyházi és világi jogait megvédelmezni és támadóik ellen – erre fölhívatván – segítséget adni. Magától értetik, hogy Károly-Róbert és Rudolf szintén eskű alatt ugyanezt ígérték egymásnak.*
FEJÉR: CD. VIII/I. 158. 160.
Hogy a Német-Ujváriak nem voltak jelen a pozsonyi találkozón, természetes, hisz ők Venczelnek voltak hívei és szövetségesei; segélyt azonban csak azon esetre ajánlottak, ha az ellenség netán Magyarországra törne. István nádor az Ákosok nemzetségéből Venczelék rokona volt; mások vagy jellemesebb vagy szenvedélyesebb pártemberek voltak, hogysem hirtelen urat cserélni akartak volna. Csák Máté külön állást foglalt el. Nem vegyűlt Károly-Róbert hívei közé, hanem külön alkút, külön szövetséget kötött Rudolf herczeggel, mely szerint arra kötelezte magát, hogy nyolczezer embert állít ki a cseh ellen.*
A steier rímes krónika, 741. szakasz.
Mindamellett hatalmas nevekből összeállított csoport az, mely Károly-Róbert mögött állott. Kivált ha e nevek viselői megbízhatók lettek volna! De mint látni fogjuk, többen közűlök nemcsak cserben hagyták, hanem még pártot is ütöttek már törvényesen megválasztott és megkoronázott királyok ellen. A legtöbbet közülök a harczvágy s a prédalesés hozta ide, okúl adván azon igazságtalanság megboszulását, melyet Venczel király Magyarországon elkövetett. Nagy és méltó lehetett e boszúvágy. Már ha az esztergami székesegyházban «cseh rabló» módjára bánt maga a király, kit övéi jámbornak «pius»-nak is neveztek; ha ő fogolyként magával hurczolta a budai bírót s a tanács egyéb anjoupárti tagjait: képzelhetjük, mint bánt el a vidékkel és népével a cseh sereg, melyről saját krónikája ugyanezen évről írva hagyta, hogy a rablás szokása volt.
És a mi kiváltképen szentesítette e rabló hadjáratot a csehek ellen, az, hogy egyik kitűzött célja volt a szent korona és koronázási jelvények visszavétele. Mert melyek mellett a magyar király és urak a cseh hadjáratban, mint Albert király és Rudolf herczeg szövetségesei részt venni ajánlkoznának, a föltételek elseje is az volt, hogy ama jelvények Károly-Róbert kezéhez visszaszolgáltassanak. E föltételhez járúltak még a következők: A magyar segélyező sereg bevett szokás szerint szent Mihály napjánál, september 29-nél tovább nem táboroz, mert késő őszszel nehéz takarmányt szerezni a lovak számára.* A magyarok külön hadat alkotnak, a németeket közéjök s őket a németek közé beosztani nem szabad, nyilván azért, nehogy összekoczódjanak a zsákmányon. Mivel pedig nem zsoldért, hanem csupán zsákmányért szolgáltak, kikötötték, hogy minden a mi kezökbe kerűl, ember, állat és egyéb ingó-bingó jószág sajátjok marad, melyet értékesíthetnek helyben, vagy vihetnek magokkal haza. Ha a németekkel közösen ejtenek valamely zsákmányt, azt igazságosan kell felosztani, valaminthogy ők is meg tartoznak fizetni a barátságos helyeken mindent, a mire szükségök van, de csak a rendes, jutányos áron.* Kikötötték végre, hogy a pogány kúnok istentiszteletöket zavartalanúl végezhessék.
Megjegyzendő, hogy a szövetséges levél kiállítása (aug. 24.) és szt. Mihály napja (sept. 29.) közt alig feküdt öt hét; miből világos, hogy a magyar zászlóaljak már útban voltak, vagy Pozsony körűl táboroztak.
Igy értelmezem a steier Otaker krónikája e szavait: «der under jn icht zu kawffen hat daz sy dem rechten kawf gäben», mert az egyességet másutt nem találom, mint ama krónika 741. szakaszában (PEZ, III). – Nyoma van azonban a klosterneuburgi krónika e szavaiban: «Comani et Ungari iam diuturnis spoliis et captivitate christianorum, «quae dux (Austriae) loco salarii isis indulsisse dicitur, nimis ditati etc. PEZ-nél I. 476.
Ezen egyességet az osztrák herczegen és számos főúron kívül Pozsony, Bécs, Haimburg és Német-Ujhely városok is megerősíték pecsétjeikkel, föltételűl szabván egyúttal, hogy a zsákmányolás, prédálás csak ellenséges földön vegye kezdetét.
A magyar és kún hadak (számokat «jól» húszezerre teszik) gyorsan felvonultak, szövetségeseik pedig siettek őket a Morván és Thaján, e két határfolyón át a cseh király területére hárítani, melyet bekalandozván, hamar megtöltöttek harczi lármával és nyomorral.*
Az osztrák és cseh krónikások telvék a kegyetlenségek leírásával, melyeket kivált a kúnokra fognak. Megérzik azonban rajtok a nagyítás, mit a német történetírók se tagadnak. Azt írják felőlük, hogy ellenségeik fejeit kedvtelésből lándsáikra tüzdelték; megölt kisdedek kezét, lábát sós vízben megfőzték, megették, s e végett megölt gyermekek mezítelen tetemeit nyeregkápáikra kötötték. Miből legújabban azt olvassa ki DUDIK BÉDA, Morvaország történetírója, hogy a gyermekek testét nyergül használták, talán bizony, hogy puhábban üljenek? A legközelebb eső klosterneuburgi krónikás, noha ő is a háborús idők minden szörnyeit megtéteti őseinkkel, kannibalismusról még se vádolja őket. Korántsem akarjuk menteni akár a múlt, akár a jelen idők embertelenségeit, de hogy azokkal kedves szomszédjaink különösen nekünk kedveskedjenek, az ép oly igazságtalan, mint nevetséges. Kimutatjuk e hadjárat leírása folyamában, hogy a német seregek ép úgy, mint a cseh vitézek, nem is az ellenség földjén, de saját hazájokban nem humánosabban jártak el a magyaroknál, kiket a zsákmányolásra ép az osztrákok, a herczeg, a főurak és a főbb városok polgárai nem csupán fölszabadítottak, de minthogy zsoldot nekik nem adtak, egyenesen utasítottak, míg a német hadak azonképen mint a csehek, zsoldot is kaptak királyaiktól.
A jelesb hadi tettek közűl nem sokat jegyezhetünk föl, mindössze nehány kisebb erősség elfoglalását. Legelsöbben Lichtenstein Henrik kérte meg a magyar hadakat, hogy segítsék visszafoglalni az ő várát Nikolsburgot, miután ez megtörtént, a kúnok Brünnig kalandoztak. – Közel az osztrák határhoz, a Thaja mentén ,egy Jaroslavice (ma Joslovitz) nevű kis erősség, egy templomvár állott; a templom környéke fapalánkokkal volt megerősítve. Ide menekűltek a helység és vidék asszonyai, leányai és ugyan hősiesen védték magokat. Garai Pálnak, a Dorosma nemzetségből is itt, e « Leányvár » alatt verték ki három fogát. Végre tüzet fogott a palánk és templom, melyben sokan elvesztek.* Hasonlóképen járt Ivanice, ma: Eibenschütz temploma és erőssége s még mások is, mert Károly-Róbert sok erősség elfoglalásával s fölégetésével dicsekszik.*
Anjoukori Okmt. I. 196. – «Sub castro Lean dicto».
«Munitionibus plurimis seu castris occupatis seu combustis».
Míg ezek Morvaországban történtek, addig Amadé nádor az Abák nemzetségéből vendégével, a száműzött LOKIETEK ULÁSZLÓ lengyel fejedelemmel, ki nála talált menedéket, Zemplén vármegyéből Venczel birtokára, Galiczia nyugati részébe tört, s ott nehány erősségét: Pelcziskát, Wisliczét és Lelowot bevette, melyekben megfeszítvén lábát, utóbb is sikerűlt Csehország főségét Lengyelország felett megtörnie.*
Annal. Polonor. ad a. 1304. PERTZ, XIX. 654. – FEJÉR: CD. VIII/VII. 379. – DLUGOSS: Hist. Polon. IX. 902.
Végre megjelent Albert római király is a sváb felföldön gyűjtött seregével, útját saját birodalmán át rablással és tűzzel jelölvén.* September elején Linz körűl táborozott, mi közben fia Rudolf herczeg és Károly-Róbert hadai Gmünd és Weitra közt Alsó-Ausztriában egyesülének, hogy Budweisnál Albert király seregéhez csatlakozzanak. A magyar hadak megérkeztekor nagy volt az öröm, mivelhogy szent Mihály napja immár elmúlván, kötelezettségök ideje lejárván, alig mertek reájok számítani. A kunok haza is kívánkoztak zsákmányokkal, melyet a német urak közűl némelyek megkívántak. Hasztalan kérte őket Albert király a maradásra, vagy hogy legalább a keresztény foglyokat bocsássák szabadon, mit az ott levő püspökök nagyon szorgalmaztak. Hanem a kunok azzal válaszoltak, hogy szegődségök ideje letelt, a foglyok pedig egyesség szerinti tulajdonuk, s egy éjjel vagy hétezren tábort bontottak és eltávoztak. Albert király négyezer könnyű lovast küldött utánok, kik őket Német-Óvárnál, október 20-án érték utol. A kunok azt hivén, hogy Albert egész serege van nyomukban; visszahagyták zsákmányokat és futásnak eredtek. A töméntelen zsákmányon aztán ugyanazok osztoztak meg, kik az egyességet alírták; mert hogy visszaszolgáltatták volna azt, arról sehol se történik említés. A német-óvári apát pedig a mezőn szerteszét talált elesetteket, mintegy négyszázat, egy nagy gödörbe temettette.*
Salzburgi krónika PEZ-nél I. 399.; «rapinis et incendiis non modica inibi damna fecit.»
A krónikások túlhajtásait jellemzi, hogy míg a klosterneuburgi krónika négyszázra teszi a mindkét félen elesettek számát, mások abbeli örömükben, hogy e perfid-támadás sikerűlt, tízezerre túlozzák csak a kunokét.
A holtak közt volt a Borsa Tamás fia, János (dux ante silvam) is. Vezére volt-e a kunoknak, vagy hogy Károly-Róbert azért küldötte utánok, hogy féken tartsa őket: nem tudjuk. Ez utóbbi a valószínűbb, minthogy a király tisztelettel beszél felőle, mint olyanról, ki miután nagy csapattal vett részt e hadjáratban, hűségben, érdemes szolgálatai közben halt meg. Érdemeiért testvérei és a cseh hadjáratban fegyvertársai: Kopasz nádor és Beke mester vették el a jutalmat.
Albert római király, ekközben a gazdag és nagyon megkívánt kuttenbergi, vagyis, mint magyarjaink elnevezék, katonbányai (Kothunbania) ezüstbányák elfoglalására indult, s a hasonnevű várost október 18-án seregeivel körűlvette, hogy ostrommal bevegye. De a cseh hevérek vitézül védték magokat; az ellenség szeme láttára vontak újabb árkot a város körűl; sikeres kirohanásokat tettek;* patakjok vizét megmérgezték az ezüst olvasztásánál használatos reagentiákkal, minek következtében az ostromlók embereiben és lovaiban nagy kár esett. A hideg is keményen beköszöntvén, az élelmezés bajjal járt, míg a cseh derék had mozdulatai azzal fenyegették a római király seregét, hogy visszavonuló útját elvágják. Mire a németek, ötödnapra már, nyakra-főre kiigyekeztek Csehországból, s velök a magyarok is, kik október 27-én váltak meg tőlök, hogy Morvaországon keresztűl mielőbb hazájokba jussanak. A cseh katonák pedig Albert király távozta után, szokások szerint a háború minden súlyát a kolostorok és egyházak birtokaival éreztették.*
Ily kirohanás alkalmával mentették meg Renold nádor fiát, Gyulát, szolgái. Anjoukori Okmt. I. 190.
«Annonam triturant; alia auferunt et consumunt, domicilia evertunt, replent currus, quos in spem rapinae vacuos evexerunt, pauperibus cum uxoribus et pueris relictis in luctu, cum fructu et gaudio ipsi laetius redierunt. O nefas horrendum . . .» mondja a königsaali krónikás LOSERTH-nél 173 – 8. Mellette e hadjárat kiválóbb kútfői a klosterneuburgi, salzburgi, zwettli és rímes krónika PEZ-nél 476. 399. 534 III. – Anjoukori Okmt. I. 132, 190, 196, 210, 261.
Hogy Csák Máté csakugyan részt vett e hadjáratban, kétséget sem szenved. Károly-Róbert első sorban nevezi őt azok közt, kik Csehországba törtek. Máté udvarmestere és hadnagya Bogár fia, Márton szintén vitézűl forgolódott a csehek ellen, a miért a király utóbb megjutalmazta őt.*
Milentét és Olaj-kútját adta neki Pozsony vármegyében Rététől éjszakra. (FEJÉR: CD. VIII/I. 341.) Somosi György fiát, János mestert is említi I. Károly király, mint ki e hadjárat alkalmával hozzá szegődött, vitézűl harczolván. (KATONA Hist. Crit. VIII. 402. – FEJÉR: CD. VIII/II. 204.
