V.
V.
Csák Máté és Gentilis bíboros. Gentilis az országba érkezik. A helyzet. Gentilis jó véleménye Csák Mátéról. Első találkozások Kékesen s a köztök lét – jött egyesség. A pesti országgyűlés és budai zsinat. Károly királyt másodszor és harmadszor megkoronázzák. Csák Máté nem tartja meg az egyezséget. Újabb törvénytelenségei. Károly király hadat indít ellene. Gentilis kiközösíti.
KÁROLY-RÓBERT, ha nagy baj környékezte, a szentszékhez folyamodott pártfogásért.* Ottó bejövetelekor az országba újabb követségek indúltak Ausztriába, Nápolyba és kivált V. Kelemen pápához, ki ekkor Poitiersban, Francziaországban tartózkodott. II. Károly nápolyi király, Károly-Róbert nagyatyja szintén meg
Midőn Károly király Benedek mestert, Geszti Boda (Budo) gróf fiát a szerémmegyei Lovák (Loak) birtokkal megjutalmazá, érdemeűl jegyzé föl egyebek közt, hogy sikeresen járt el a pápánál s a bíborosok karánál, mert az ország benső bajainak orvoslására nagy hasznot hajtó követséget eszközölt ki. (Anjoukori Okmt. I. 80.) Minthogy az adományozó-levél 13014. május 22-én kelt , és Benedek mester római útja után még Albert királynál végzett követségét is fölemlíti, mint később történtet, következik, hogy Benedek mester római útja eredményeűl Miklós ostiai püspök követségét kell értenünk.
21. KÁROLY-RÓBERT KIRÁLY.
látogatta itt a szent-atyát (1304. május)* főleg azon okból, hogy a pápa közbenjárását unokája számára kieszközölje. Fáradozásának sikere az Ottó ellen intézett két levélen kívül, melyekről föntebb tettünk említést, FRŔ GENTILE biboros követi megbízása volt Károly-Róbert érdekében, mely két nappal előbb, 1307 augustus 8-án kelt.*
L. WENCK: Clemens V. und Heinrich VII. 69. 1.
Vatikáni magyar Okirattár. I/II. 3. – Nincs szándékomban Frá Gentile követsége történetét bővebben ecsetelni. Utalok a Bevezetésre, melyet a Vat. magyar Okirattárban megjelent «Gentilis bíbornok magyarországi követségének Okiratai» elé írtam. E helyt csak annyit fogok belőle előadni, mennyi történetünk pragmatismusa mellett Csák Mátéra vonatkozik.
Frŕ Gentile de Montefiori, a Hegyi szent Mártonról czímzett egyház bíboros áldozára, előbb szent ferenczrendi szerzetes, éles eszű, serény és erélyes férfiú, nagy hatalommal, melyet helyesen hasonlítottak az ó-római proconsuléhoz, és fényes kísérettel érkezett meg 1308 május végén Spalatoba. Reformatori teendőit legott megkezdvén, a tengerparti vidéken augustus végeig tartózkodott. September elején érkezett Zágrábba, hova Brebiri Pál bán és fia György, a dalmát városok grófja kísérte. Zágrábban tisztelgett nála Henrik, «királyi tárnok-mester és szlavon herczeg», miként őt a karthausiak tartományi főnöke nevezi, s ez alkalommal átiratta ugyanennek hálálkodó levelét, melyben őt a nevezett szerzet védőjének és jótevőjének nevezi, valószinűleg nem más czélból, hanem hogy magát a pápai követ előtt kegyes férfiú gyanánt tűntesse föl. Zágrábba érkezett Károly-Róbert is elégséges hadi sereggel, hogy az érdekében működő biborost biztosan Budára vezesse.*
KATONA: Hist. Crit. VIII. 135. 137.
22. GENTILIS CZÍMERE.
Mikor Frá Gentile 1308 őszszel (október közepe vagy vége felé) Budavárrá érkezék, tisztában kellett lennie a helyzettel. Károly-Róbert ekkor is pártkirály volt még csak, az is – mint tudjuk – pénz és sereg, azaz hatalom nélkül. Azoktól, kik e hatalmat bitorolták, visszakövetelni azt, nem volt a királyi párt gyarapításának módja; pedig kezökben se hagyhatták semmiképen. Azt még bajosabb volt megvárni, hogy önként kiadják csak tekintélyes részét is annak, a mit bitorúl bírtanak. Sőt ellenkezőleg; félni kellett, nehogy itt is beteljesüljön a régi igaz-mondás Quo plus potantur . . . hogy az étvágy evés közben gyarapszik. Ez okon a tehetősebb nemesség (a potiorok, mint hítták) méltán tarthatott attól, hogy a hatalmasabbak őt is elnyelik, mint elnyelték már, és szolgálatkész alattvalóikká tették a kisebb nemességet és elfoglalták a papi javak nagy részét. E körülményből magyarázandó a középrendnek és egyháziaknak csoportolása Károly-Róbert körűl. Az önvédelem hajtotta őket együvé leginkább, noha kétségbe vonni nem lehet, hogy többeket a hazaszeretet, másokat az egyház feje parancsa egyesített az anjoupártban.
23. GENTILIS BEJÖVETELE.
Hogy ily válságos állapot katastrofa nélkül nem végződhetik, az Frá Gentile világos látását el nem kerűlhette. Kérdéses csak az maradt: ki leszen a romok fölött az úr Hogy az Károly-Róbert legyen, ebben állott a pápai követ nehéz föladata.
A szomszéd Csehországban ugyanez időben a polgárság volt a rakonczátlan nemesség féke, míg a papság s a zárdák lakói a népet voltak képesek elvonni, a «kiátkozott» Karantán Henrik király mellől oly eredménynyel, hogy ennek királyi hatalma magától elmállott; nem is kellett űzni, kiment sietve az országból, ugyanő, ki a Habsburgiakat röviddel előbb kiverte onnét.
Nálunk Magyarországon a polgárság nem volt nagy tényező. Az erdélyi és szepesi szászok nyomtak valamint a latban; volt is gondja rájok a bíborosnak; azokat perrel, ezeket kedvezményekkel igyekezett megnyeretni. Kívülök Pozsony polgársága Ausztriát uralta, Budát féken tartotta László bíró, Kassa pedig nem sokára jó szolgálatot tett Károly királynak: de mind e s a többi kulcsos városaink gazdagsága és befolyása egészben véve csak később gyarapszik, főleg Nagy Lajos alatt.
A népre lett volna ugyan a papoknak és szerzeteseknek befolyások, s a nép fegyver leendett a zsarnokok ellen, mely passiv ellenállásával is megbénítja vala azok túlkapásait, főleg ha elkeserítik az egyházi tilalom által, melyre rá nem szolgált. Meg is kísérlették már azt országgyűléseink a XIII. század végén, hogy a haza baján így segítsenek. De kevés sikerrel, minthogy az alpapság és szerzetes, rendek, a nép e vezetői nem voltak kellőleg fegyelmezve. Hasztalan rendelte el az 1298. évi törvény, hogy a szófogadatlan szerzeteseknek, kik az egyházból kiközösített (excommunikált) főurakat vagy az egyházi tilalom alá rekesztett jobbágyaikat az egyház kegyszereiben részesítik, senki az országban alamizsnát adni ne merészeljen;* hasztalan fenyegette kiközösítéssel, sőt életfogytig tartó börtönnel az udvardi zsinat azon papokat, kik tilalom alá vetett helyen miséznek, a kiközösítetteket eltemetik:* e kemény fenyegetéseknek nem volt hatása. Pedig az egyházi átok volt az egyetlen ártó fegyver, melylyel Frŕ Gentile rendelkezett.
ENDLIHER: Monum. Arpad. 635.
KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 571. l.
24. GENTILIS ARCKÉPPE.
A népnél hatalmasabb tényező volt a köznemesség, az időben Magyarország hadseregének főkiegészítő része. Ép azért igyekeztek azt a hatalmaskodó főurak – jóval-rosszal – megnyerni és szolgálatokban tartani. Tehát ezekre se lehetett számítani az okvetlenűl bekövetkező mérkőzésnél, mert már le volt foglalva.
Frŕ Gentile mindamellett nem mondott le sem a népről, sem a köznemességről. Mindkét elemet bevonta combinatioiba. Hogy a népre befolyjon, a rendelkezésére álló minden eszközzel fegyelmezte a papságot, hogy azt parancsai engedelmes végrehajtójává s a nép lelkes vezetőjévé tegye. A köznemesség előtt pedig folyton azt hajtogatta, mekkora fájdalmat érez a fölött, hogy a (köz) nemesség, mely az előbbi királyok alatt dicső szabadságnak, mindenben való bőségnek örvendett, most a szolgaság nyomorába, jogellenes nemtelenségbe lehanyatlott és vagyonában kiszámíthatatlan kárt szenvedett. Egyenesen föl is hítta, vesse le nyakáról elnyomói terhes igáját, kövezze meg őket, hadd pusztuljon a gonoszság, tetemein pedig a vadak osztozzanak.
Lehetetlen, hogy az ilyen beszéd gyujtó, sőt lázító hatással ne legyen és meg ne félemlítse legalább az apró zsarnokokat, kiknek elvégre még a nagyobbaktól is félniök kellett. Hisz az apró ragadozók nincsenek biztosítva a nagyobbaktól. E nagyobbak pedig hárman voltak László erdélyi vajda, Csák Máté és a Német-Ujváriak.
E három emberről Frŕ Gentile jól volt informálva. Legkevesebbet tartott László vajdától; egy az, mert Erdély a központon kívül esett és László vajdának volt némi ellensúlya is az erdélyi szászokban. Az erdélyi vajda ellenségeskedése hamarjában oly keveset ártott, mint nem sokat használt Szlavonia bánjának barátsága. Aztán volt a vajda jellemében bizonyos hajlékonyság, megalkuvás a viszonyokkal, a világ fiainak evangeliumi eszessége, mely megfontolja a körülményeket, nem koczkáztat mindent, nem megy a végsőig; hanem a törés előtt meghódol, kiadja az igaztalan ragadmány egy részét, hogy megtarthassa a többit. Fá Gentile úgy számított , hogy megalkudhatik , valaminthogy meg is alkudott vele; azért még mielőtt Budára érkezék, már Zágrábból levelet irt hozzá.
Nem így Csák Máté s a Német-Ujváriak. Pedig választani kellett közöttük, minthogy mind a kettőt egy kalap alá nem hozhatta, oly nagy volt az atyáról a fiúra szállott gyűlölet e két családban. Ahol Csák Péter fia volt, ott Henrik bán fiai nem lehettek. Ők csak az egymás elleni harczban találkozhattak. De veszedelmes is lett volna e két túlhatalmas és egyformán rakonczátlan dynasta-nemzetséget egy kalap alá hozni, őket kibékíteni vagy szövetkeztetni. Ki bírt volna velök? Azt kívánta tehát az okos politika, hogy egyik a másiknak ellensúlya, ha lehet; ha kell: leverője legyen.
A Német-Újváriak ugyan előzékenyeknek mutatkoztak a bíboros iránt. De Gentile nem hitt a kétszínűeknek. Tudnia kellett, hogy minden jó és rossz tulajdonságokat, harczi vitézségöket, szivós kitartásokat, ravasz ügyességöket alárendelik nagyravágyásoknak, a miért családjok története hitszegéssel, árulással, lázadással, felségsértéssel van átszőve. Az ilyen embereket le kell verni. Frá Gentile pörölyökűl Csák Mátét szemelte ki.
Csák Máté ekkor már jóformán a leghatalmasabb oligarcha volt az országban, kit a Kárpátoktól a Dunáig tizenkét megye s mintegy harmincz vár uralt; vitéz és hadügyekben jártas, ki fejedelemhez illő zsoldos hadat, részben csehekből állót tartott; országkormányzói tehetségét a neki hódoló területen fényesen bebizonyította, hol szigora daczára is a kisebb nemességnél nagy népszerűséggel bírt; előzékenysége, készséges és pallérozott viselkedése különösen alkalmasnak tűntették föl a bizalomra, melylyel őt Frŕ Gentile ki akarta tűntetni.
A főpapok és főurak tanácsában előadta Gentile szándékát, melynek hallattára ezek valamennyien szinte megkövűltek ámultokban. Élénken ellenmondottak neki állítván, hogy ugyan gyönge alapra épít, midőn Mátéra támaszkodik, kiről köztudomású, hogy neki változékony, állhatatlan természete miatt hinni nem lehet, mert a mikor esküszik is, azért teszi, hogy csaljon.
Hanem Gentile, mint a ki valamely genialis gondolatra vélt bukkanni, mitsem hajtott ez óvó intésekre, másoknak, mint hitte, elfogúlt véleményére. Azzal biztatta magát, hogy miután Máté ősei Magyarország törvényes királyainak állhatatos hívei valának, ez erény ő benne is csak szunnyad. Majd felköltik azt az ifjú király szíves barátsága és rokonainak, az osztrák herczegnek jó befolyása. Remélte, ha kedvez Máté bírvágyának, ha átengedi neki az általa törvénytelenűl elragadozott királyi javak legnagyobb részét: akkor hajlandóbbá teszi őt a mások, nevezetesen a Német-Ujváriak által elfoglalt jószágok visszafoglalására. Nem kételkedett, hogy ha őt teszi az ország első zászlósává, mintegy a király gyámjává, az ország védnökévé: kielégíti becsvágyát, határt vet ambitiójának, s ekkor biztos támaszt, hű és ügyes segédet talál benne Károly-Róbert. Hisz csak rá kell őt terelni a helyes útra, majd halad azon szívesebben, mint a nyaktörőn. Álldásos munkát kell rá bízni, örömestebb végzi azt az áldatlannál. Hisz még a vadorzóból is rendesen jó erdőkerülő válik, csak meg kell őt azzá tenni.
A bíboros felhítta tehát Csák Mátét, látogatná meg Budán. Minthogy pedig Máté azt válaszolá, hogy Budán biztonságban nem érezi magát, találkozót adott neki Visegrád közelében, a pálosok kékesi* zárdájában, hol november 10-én találkozának.
Vatikáni magy. Okirattár. I/II. 114; «In loco fratrum Heremitarum, qui vocatur Keykus, Wesprimiensis dioecesis». Keyk vagy Keik a XIV. században még váltig annyi, mint kék (l. KNAUZ: Monum. eccl. Strigon, II. 260. – Anjoukori Okmánytár, IV. 73, 263, 428. s egyebütt); a képző us felhangú szókhoz ragasztva ös-nek olvasandó; tehát Keykus = Kékös = Kékes.
A bíboros kíséretében voltak az esztergami érsek, a nyitrai püspök, a predikátorok és ferencziek főnökei és nehány udvari papja. Csák magával hozta fiát, nehány bizalmas főemberét, középsorsú nemeseket, köztök a később oly szerencsétlen végű Zách Felicziánt.
Frŕ Gentile minden hosszabb bevezetés nélkül azt a kérdést intézte Mátéhoz: Ohajtja-e, akarja-e az ország és király nyugalmát? hajlandó-e az ő, a pápai követ szavát fogadni, rendeleteinek engedni? Máté nem lehetett elkészűlve az egyenes válaszra. A bíboros engedelmével félre vonúlt tehát jelenlevő barátai körébe, hogy az adandó válasz iránt velök tanácskozzék. Aztán ismét előlépvén, kinyilatkoztatá, hogy kész a pápa és követe parancsainak alávetni magát; elismeri Károly-Róbertet urának, királyának; elismeri, hogy hűséggel tartozik neki és senki másnak, s a mennyire rajta áll, az ország nyugalmát előmozdítja, igazságos és méltányos békét kötvén Domokos mesterrel* s a többi főurakkal, kikkel haragot tart; igéri végre, hogy ezen és minden más kötésében csakis a király előnyét tekintendi.
Ezen Domokos mester a már említett Dancs (Donch), kinek várait Máté Bogárfia Márton által elfoglaltatta.
Igéretének és adott szavának megerősítéseűl Máté öszszetett két kezét a bíboros tenyerei közé tette, mint a barátok szokták, ha a szerzetbe esküsznek, és hűségét a bíborossal váltott békecsókban megpecsételé. Egyidejűleg hiteles okmányt állított ki Pontecurvoi János pápai és császári közjegyző a Kékesen viselt dolgokról és Csák Máté eddig tett igéreteiről. Ezen okirat esetleg a nyilvánosság számára volt készítve bizonyságaúl annak, hogy a pápai követ és a trencsényi gróf közötti egyezmény csak a közjót czélozza és senki ellen sincs irányozva.
Azonban voltak a kékesi találkozásnak titkos pontozatai is. Ezekben biztosította a pápai követ Mátét mindazon előnyökről, melyeket neki szánt. Hogy megtéteti őt királyi tárnokmesternek, vagyis kincstartónak, mely méltóság akkor, valószinűleg azért, mert az országnak lengyel módra több nádora volt, az országos méltóságok legfőbbikének tartaték. Ő lesz az országban az első,* a zászlótartó, az előharczos, az igazgató. Az egyházi javakat, melyeket elfoglalt, vissza kell ugyan adnia; de a királyi jószágokból csak a tisztesség okáért adjon vissza némelyeket, valamit, azt; a többit tartsa meg magának, bírja békében. Ellenben rászabadítja azokra, ki királyi javakat hatalmasúl bírnak. Viszont Csák Máté fiával és társaival egyetemben vállalkozott arra, hogy visszaveszi, visszaszerzi a királyi javakat és jogokat elfoglalóiktól és visszaadja azokat a királynak, mire fia és ama nemesek megesküdtek.*
«Primicerius» legtöbbször a káptalanok legidősbje, legtekíntélyesebbje, a mai káptalani nagyprépost meghatározására szolgáló kifejezés a középkorban.
Vatikáni magyar Okirattár, I/II. 112. 386. l.
Csák Máté helyzete a kékesi szerződés által igen válságossá lett. Ha eddig is voltak ellenségei s irigyei, ezekre rászolgált. Természetes, hogy ragadozása, meggazdagodása rossz vért szűlt, főleg azokban, kiket megkárosított, vagy megkárosítással fenyegetett. Most azonban a kékesi szerződés után, mely titokban nem maradhatott, az összes oligarchiának szükségkép ellenségévé kellett válnia azon egyszerű okból, mert minden főúr bírt törvénytelen úton szerzett kisebb-nagyobb vagyont, hisz «megosztoztak» az országon,* és mindegyik tarthatott attól, hogy Csák Máté, mint a király parancsainak s a budai zsinatnak végrehajtója rajtatör s, ha neki úgy tetszik, egészen tönkre teszi. Csak egy menekvés volt e Scyllából, ha az érdekelt föltétlenűl megadja magát Máténak, de e menekvés által a királyság sodortathatott a Charybdisbe, minthogy Máté, ki eddig csak mint lázadó öregbíthette félelmes hatalmát, most törvényes szín alatt tehette ezt. Csakhamar észrevették a király hívei a csávát, melybe kerűltek, minthogy Csák Máté amúgy se nagyon igyekezett eszélylyel takargatni gonosz terveit, ha voltak ily tervei; ha pedig nem voltak, és ő esküjéhez híven a király s az ország javán mívelkedett, e szándékát semmiképen se tűntette ki világosan, kétségbe vonhatlanúl; mondjuk: nem is sejtette.
«Magnates... inter se diviserunt... regnum Ungariae», írja V. Kelemen pápa.
Fölötte fontos Csák Máté viselkedését a kékesi találkozástól a teljes törésig, vagyis a Frŕ Gentile által reá kimondott kiközösítésig figyelemmel kísérni; e viselkedése levén nyitja jellemének s ez időköz forduló pontja életének.
***
Gentile bíboros Kékesről visszasietett Budavárra, és egy hét mulván, 1308 november 17-én tartotta Pesten a szent Domokos szerzete zárdájában, a mai halpiaczon ama nevezetes országgyűlést, melyen a főpapok és főurak fényes kara s a nemesség tömött rendei Károlyt újra elismerte Magyarország királyának és meghódolt neki. Máté ez országgyűlésen csupán képviselője által vett részt csak úgy, mint a még ki nem egyezkedett erdélyi vajda.*
Vatikáni magyar Okirattár, I/II. 115.
A pápai követ ezen országgyűlés után Budán zsinatot tartott, melyen világi főurak is részt vettek. E budai zsinat határozatai közűl kiemeljük azt, mely rendeli, hogy senki se merje a király vagy királyné javait elfoglalni vagy elfoglalva tartani. Ha ki három hónap lefolyása alatt kéretlenűl is, – ha pedig felszólíttatnék tiz nap alatt vissza nem adja a lefoglalva tartott koronajavakat, kiközösíttetik. Érintettük már, hogy e határozat végrehajtójáúl előlegesen Csák Máté volt kiszemelve és megnyerve.
Másik főgondja a budai zsinatnak volt a szent koronát, melyet László vajda lefoglalva tartott, visszaszerezni, hogy Károly király törvényes koronázása, melyet a nemzet mindenha a törvényes uralkodás föltételének tekintett, megtörténhessék. Az alkudozások Buda és Déva közt meg is indúltak azonnal, de egyelőre czélhoz nem vezettek. Gentile bíboros tehát új koronát készíttetett, azt «nehogy Isten áldása, melyet az apostoli szent-szék a régi koronához fűzött, megfogyatkozzék.», mise közben megáldotta, s az ország érsekei és püspökei által sz. chrismával megkenette, az országnak és királynak ajándékozta, a lefoglalva tartottat tilalmasnak, szentetlennek és elvetettnek jelentvén ki.
Ez új koronával Károlyt az esztergami érsek a budavári templomban, 1309 junius 15-én (immár másodízben) megkoronázta. Csák Máté e koronázásnál megint nem volt jelen, hanem Szent-Geroldi által képviseltette magát.*
Ugyanott 305. l. – Turul VI. köt. 40. l.
Azonban a magyar nemzet, mely szent István koronája iránt «nagy tisztelettel viselteték, s annak oly nagy tekintélyt tulajdoníta, mintha a királyi jog benne sarkallanék», még se vette e koronázást, mely új koronával, szokatlan helyen ment véghez, olyba, mint a melyhez kétség nem férhetne.
A bíboros tehát mindent elkövetett László vajdát a szent korona visszaadására bírandó. Végre Tamás esztergami érseknek, Amadé nádornak és Domokos mesternek sikerűlt Szegeden kiegyezkedni a vajdával, és őt a korona kiadására bírni, mikoron az Úr 1310. esztendejében, Pest körűl, Rákos mezején összegyűlekezvén Magyarország nemesei, Károlyt királyoknak ismételve egyhangúlag elfogadták és Székes-Fehérvárt, szent István király ünnepe nyolczadán, csütörtökön, augustus 27-én immár harmadszor, végérvényesen megkoronázták.*
A dubniczi krónika M. Florianus idézett kiadása 116. l. – KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 709.
A pápai követ, – ki még a múlt őszszel Pozsonyba vonúlt, azért-e, hogy közelebb legyen Lengyelországhoz,. melynek püspökeivel tanácskozott? vagy talán azért, mert személyét csak e városban, mely az osztrák herczegnek hódolt, érezte biztonságban, nem tudjuk, – nem volt jelen a székes-fehérvári koronázáson. De nem volt ott Csák Máté se, noha a király is, Frŕ Gentile is kérte őt, jelenjék meg a fényes ünnepélyeken, melyekre a főpapok, a főurak és nemesek élénk örömmel készűltek, emelje pompás megjelenésével a fényt ő is, és ne vonja meg tanácsát a királytól. Azonban Máté, «hogy nyilvánosan megmutassa, mennyire nem törődik a király tisztességével», a koronázástól is, az országos gyűlésektől is végkép elmaradt; a király társaságát a koronázás után se kereste föl, mint ígérte volt, hanem épen azon vidéken, hol a király tartózkodék, a királyi uradalmi javakat, a királyi tisztség és király hívei jószágait fosztogatta.
Atyailag inté őt a bíboros, a király pedig barátságosan és bizalmasan szólítá föl, hagyja ezeket és tegyen eleget az okozott kárért. Ámde ő siketségre vette az intő szót. Erre megszakadt a látszólagos jó viszony is a király és Máté közt; a király kitette őt tárnokmesteri hivatalából, és helyébe Német-Ujvári Miklós «nagyságos úrfit» nevezte ki, ki tárnokmesterűl 1311. évi aprilis 30-án már említtetik.* – Hogy épen ama gyűlölt nemzetségből egy ifjút neveztek ki a helyre, melyet ő mint az ország első méltóságát jutalmúl bírt, felbőszíthette Mátét, ki miután a király visszatére koronázási útjából, a Vácz és Tisza közt elterülő térséget, a királyi szolgák birtokát mind tönkre tette, s «a mi minden vadságot meghalad», az aggokat és gyermekeket, asszonyokat és csecsemőket, kik a templomba futottak, hol még a bűnösök is biztos menedéket találnak, tűzzel emésztette el. Az esztergami, váczi, egri és veszprémi egyházi megyékben számos templomot és monostort elpusztított, jószágaikat fölprédálta, jobbágyaikra terhes adókat és bírságokat vetett.
Hazai Okmt. II. 27.
Frŕ Gentile mindezek daczára még nem ejtette el volt kedvenczét. Restellenie kellett ugyan, nem azt, hogy ítéletében, emberismeretében csalódott; hogy ki volt téve azok szemrehányásainak, kik jó eleve figyelmeztették Máté megbízhatatlanságára; hanem fájt neki, hogy szeretetének egész telje, melylyel Mátét elhalmozta, teljesen kárba veszett, és hogy e hálátlan, «keblen melengetett kigyó», mint őt nevezi, roszszal fizet a jóért. Ujra kéréssel ostromolta tehát és fokozott igéretekkel. Oly kegyekben akarta részesíteni őt, milyekben sem a pápa, sem más bármily jövendő pápai követ részesíteni nem fogná, hogy tudniillik, «a mit elveteműlt merészséggel elfoglalt vala, azt törvényesen birtokolhassa ő és ivadékai».
Máté, mint a terméketlen föld, kelletlenűl fogadta, nem is felelt immár a biboros követségeire és leveleire, hanem együttartván seregét – úgy látszik – Visegrádon, melyet a csehektől visszafoglalt és még inkább megerősíttetett, szinte naponkint portyáztatott Buda. felé, úgy hogy Buda vidékén a személyi biztonság megszűnt.
Ez által nemcsak azt akarta elérni, hogy a budaiakat, kik az ifjú királyt igen megszerették, csaknem «ölükben hordák», ennek hűségétől elvonja, hanem nyilván a király és királyné személyét óhajtá hatalmába keríteni. S egy alkalommal (1311, junius 25-én) Buda kapujáig, mely mögött a király és királyné tartózkodtak, mindent tűzzel-vassal pusztított.
Máté tehát maga vágta el az alkudozások fonalát, mire a fegyveres ellenségeskedés közte s a király közt még kiközösítése előtt indúlt meg. A király hű bárói hatalmas seregével, melynek élére Debreczeni Dózsát nevezte ki hadnagyúl, indúlt ellene, kit azonban még nem nevez hűtlenének, hanem egyszerűen Trencsényi Máté mesternek. E hadjárat a királyra jóformán szerencsésen végződött, mi abból következtethető, mert hadát hatalmas seregnek nevezi, és hadnagyát megjutalmazza. Azonfelűl már büntet is, a mennyiben Barnabás fia Búsnak, a «hűtlen» Máté szolgájának jószágát elveszi, és hívének Becsei Imre szekeresnagynak adja. Sőt Gentile kiközösítő levele kiadását is e szerencsés kezdet következményének tekinthetjük.*
Lásd a Debreczeni Dózsa számára a pestmegyei Pach-(Pácz-)ról, a királyi «nyergestartók» birtokáról 1311. szeptember 26-án kiállított adományos levelet: Anjoukori Okmt. I. 233. – Vesd össze Károly királynak 1311 februárius 3-án kelt okiratát: «nunc – - occasione motae guerrae». (Hazai Okmt. IV. 120.) – Ugyanazon évi november 8-án Károly király Dózsának a Kekallo folyó mellett három birtokot: Szent-Mihályt, Szent-Lőrinczet és Füzes-Telket – és ismét Fegyverneket, Sumát és Zuzát «prope ecclesiam Hegys» adja. E levél Vácz közelében kelt. (Anjoukori Okmt. I. 235.) – Zichy Okmt. I. 134: A Becsei Imre számára 1311 deczember 11. kelt adományos levél.
A király, a főurak és nemesek, sőt olyanok is, kikről Máté azt vélte, hogy barátai, folytonosan és mind hangosabban sürgették a bíborost, hogy mondjon ítéletet Máté fölött. A bíboros, noha kelletlenűl tevé, végre kénytelen volt vele.
25. GENTILIS PECSÉTJE.*
[SIGILL(um)] . GE(n)TIL(is) CA(r)D(inalis) MI(n)OR(um) . D(e)I . GRA(cia) TI [T(uli) Sancti) MA] RTINI . I(n) MO(n)TIB(us) . P(re)SB(iter)I . CARD(inalis). (Lásd bőv. Mon. Vaticana I. sor II. k. CVII. l.)
Pozsonyban, 1311. évi julius 6. napján ünnepélyesen kijelenté tehát, hogy Mátét, ki megátalkodottsága és engedetlensége miatt amúgy is már az egyházi kiközösítésbe esett, az egyházi kiközösítéssel újból megsentencziázza. Szigorúan meghagyván neki, hogy az egyházak és zárdák erősségeit, falvait, jószágait, tizedeit, adait, minden egyéb javait és jogait, melyeket vagy maga, vagy mások által lefoglalva tart vagy tartat, a budai zsinatban meghatározott időre visszabocsássa, a szabad nemes embereket szabadjokra hagyja; a király és királyné javait visszaadja, vagy igyekezzék irántok tíz nap alatt egyességre jutni. Ha pedig tíz nap leforgása múlván mindezeket, melyeket a bíboros a király nevében parancsol neki, be nem töltené, az összes területet, mely Máténak engedelmeskedik, egyházi tilalom (interdictum) alá rekeszti; minden tisztjét, szolgáját és jobbágyát fölmenti a hűség- és bármiként meghitelt kötelesség alól, hogy semmiben se engedelmeskedjenek neki, hanem a kijelölt tíz nap elfolyásával hagyják el őt mindenek, mert a ki másként cselekszik, legyen az bármily méltóságú, rendű, állapotú ember, ha mindjárt püspök vagy érsek, ki őt szóval vagy tettel segítené, szintén az egyházi kiközösítéssel sújtatik, mely alatt, ha elégtétel nélkül múlnék ki, Mátéval együtt meg lesz fosztva az egyházi temetéstől. Ezek után meghagyja a bíboros az érsekeknek, püspököknek s egyéb bármi néven nevezendő egyházi előljáróknak, hogy a nevezett Mátét és czinkos társait minden ünnepen és vasárnapon a templomban, harangszó mellett a gyertyákat meggyújtván az egyházból kiközösített hitetleneknek hirdessék ki, kerüljék és mindenki által kerűltessék mindaddig, míg bűnbánólag és töredelmesen vissza nem térnek a római anyaszentegyház kebelébe.
Itt azonban a bíboros még egyszer visszafordúl Mátéhoz a régi szerető barátsággal, külön és nyiltan kijelentvén, hogy az egyház és király hűségére visszatér, ez esetben nemcsak a reá bízott büntetést engedi el neki, hanem mindazon kegyekben és kedvezményekben kész őt részesíteni, melyeket kezdetben biztosított neki.*
«Prout primo concessimus.» Lásd Gentile kiközösítő levelét, Csák Máté viselt dolgainak e classicus forrását, melyből a föntebbieket nagyrészint merítettük, a Vatikáni magyar Okirattár I/II. 384 – 391. l.
Ez ünnepélyes alakú irat szenvedélyes hangja elárulja Frŕ Gentile kedélye állapotát. A jó indulattal nem bírta tovább. Mint a túlfeszített ív, megszakadt hosszútűrése; elkeseredése és haragja teljes erővel forrott fel. A közvéleményt ülteti az ítélőszékbe Máté ellen, kit azzal vádol, hogy az ország szabadságát tiporja el, a nemességet a szolgaság nyomorába dönti. Erős hangon buzdítja a népet vesse le nyakáról a terhes igát, kövezze meg a szófogadatlan fiút, hadd pusztuljon el... Az irat végén egy perczre még föllobban benne a jóakaró mérséklet, mintha maga is sokallaná keménységét; habár ez utóbbit eléggé indokoltnak találja és közzéteszi jól kidolgozott iratát.
Ha végig tekintünk Frŕ Gentile működésén hazánkban, azon tanúságot kell felőle tennünk, hogy jelleme a szigorú és erélyes, de másrészt a körülményekhez alkalmazkodó és eszélyes férfiúé volt. Eljárása Mátéval szemben – minden arra oktat – őszinte volt; kellett annak lennie, mert az oly hatalmat, mely az elégületlen és nagyravágyó nemességből meríti mindig megújuló erejét, nem lehet elhasználni s aztán félre vetni akarni.
Hogy az eljárás czélhoz nem vezetett, de sőt még inkább felbőszítette a trencsényi oroszlánt, az Frŕ Gentilen minden nagy esze és diplomacziai ügyessége mellett megesett. Őt e miatt okolni nem lehet; ellenben nem kis részben érdeme, hogy a semmire leolvadt királyi hatalmat Magyarországon működése három éve alatt oly fokra emelte, hogy az ezentúl minden ellenségével megküzdhetett.
