VI.
VI.
Csák Máté boszúja. Máté helyzete a kiközösítés után. Készletes leírása annak, miként járt el Csák Máté a nyitrai püspök és esztergami érsek ellen Ez eljárás bírálata.
ALEA iacta est . . . Az apostoli szentszék követének kiközösítő parancsa nyílt szakítást jelzett Csák Máténak. Az egyház ítélt fölötte; ítélete marasztaló, végleges, melytől alig van sikerrel fölebbezés. A király kérésére, a főurak sürgetésére mondották ki a büntetést az elítéltre, kinek bűnei köztudomásúak valának, bizonyításra nem szorúltak.
Meghajolni, vagy nyiltan föllázadni: e két út állott a hatalmas főúr előtt.
Talált ő még egy harmadikat: megboszúlni magát azon egyháziakon, kik az új trón legerősb támaszai valának.
Frŕ Gentile a reménység ellen – mint mondani szokás – reméllette még, hogy Mátéban a józan számítás elvégre győz, és nyitva tartotta számára az útat, nem az úgynevezett egérlyukat, melyen meghúzódva, szennyesen kibújhasson, de azt a széles csapást, melyet első találkozásokkor tartott fönn számára.
Visszaadni az egyháztól elfoglalt javakat;
szabadjára hagyni a kisebb nemességet;
visszabocsájtani valamelyes részét a lefoglalt koronajavaknak:
ez áron bírja a többit háboríttatlan, és viselje az ország legelső méltóságát.
szabadjára hagyni a kisebb nemességet;
visszabocsájtani valamelyes részét a lefoglalt koronajavaknak:
ez áron bírja a többit háboríttatlan, és viselje az ország legelső méltóságát.
E föltételek mellett történt a kiegyezés Gentile és Csák közt Kékesen, de úgy látszik nem volt érkezésök a megállapodás minden pontját körülményesen meghatározni.
E határozatlanság talán ínye szerint is lehetett mindkét félnek. Előnyt véltek belőle meríteni a viszonyok szerencsés alakúlása folytán; de bizony csak nagy hátrány származott belőle az országra.
És ennek így kellett történnie: Csák Máté jellemének sok volt a vadhajtása.
Mert, hogy a bűnlajstrom, melyet a Gentile-féle kiközösítő parancs eléje tárt, való, azt kétségbe vonni nem lehet már csak azért sem, minthogy ily nyilt levelek, arra szánva, hogy az ország templomaiban hetenkint fölolvastassanak,. minden ember megbirálása elé bocsájtassanak, valótlanságot nem tartalmazhatnak, – noha a valót is rendesen csal egy oldalról tűntetik föl.
Alighanem áll. ez Gentile kiközösítő leveléről is. Bebizonyított tény, hogy Csák Máté Nyitrát már régebben elfoglalta volt, Venczel királytól bírására adományos levelet kapott, s az időben mégis, midőn a bíboros kiközösítő levelét kiadá, János nyitrai püspök bírta azt Károly királynak esküvel erősített adománya jogán; tehát Máté azt a püspök kezére bocsájtotta. – Ellenben hogy viszszatartotta a pannonhalmi apátnak vágmenti birtokait, szintén kétségtelen, míg egyéb benczés apátokkal, például a garam-szent-Benedekivel, szkalkaival jó barátságot tartott; tehát ezek javait nem bántotta.*
KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 612. V. ö. ugyanott 656. és FEJÉR: CD. VIII/I. 599. – BATTHYÁNY: Leges eccl, III. 160.
Az is igaz, hogy Mátét a földén lakó nemesség szolgálta többször rosszban, mint jóban. Vannak adataink reá, hogy nemcsak szigorral, de kegyetlenséggel törekedett megtartani e nemességet, melynek karjában és kardjában ereje feküdt. Másrészt azonban kétségtelen az is, hogy a nemesség nagy része, melyet pártolt, prédára vitt, idegen birtok foglalásában segített, önként is húzott hozzá már a védelem miatt is.
Adott-e vissza valamit a király vagy a királyné javaiból? nem tudjuk. Aligha. De hogy a viszonszolgálatképen magára vállalt kötelezettséget komolyan vette, kitetszik abból, mert a «Buda közelében fekvő várat» (úgy hiszem Visegrádot), melyet még Venczel idejétől rablókká fajúlt csehek tartottak elfoglalva, visszavette; hogy a király hűtleneit zaklatta, birtokaikat elpusztította, őket «meztelenre» kifosztotta: az is kétségtelen. Ezzel szemben csak azt vetik Máté szemére, hogy a sok zsákmányból semmit sem adott a királynak, pedig úgy illett volna, hogy legalább az úri jog elismerésére adjon valamit.
Mindamellett a király bizalommal viseltetett iránta, mert a föntebb érintett várat (Visegrádot) kezére bízta; unokaöcscsét is, Csák fiát, Jánost, királyi udvara bírájává, vagyis országbíróvá tette s iránta való tekintetből egyéb kegyeket is osztogatott.*
Anjoukori Okmt. I. 231. Például, a garam-szent-Benedeki apátnak az apátság felső-őrsi szőlleit visszaadatni rendeli a király «ad instantiam et petitionem Mathei palatini». (KNAUZ, Monum. eccl. Strigon. II. 612.
Hogy Máténak kivált a főurak közt sok ellensége volt, mint az elmondottakból kitűnik, az természetes. Hogy ő, ki azt hihette magáról, miszerint engedékenysége végső határaig elment, helyesen sejdítette, hogy ellenségei romlására törnek, s a visszaalkuzás terén még sok engedményt követelnek tőle, alig vonható kétségbe. Hogy mérséklet és simulékonyság helyett daczczal és erőszakoskodással fog felelni, az előre volt látható. A kik a király körűl valának, gondoskodhattak róla, hogy ez másként ne történhessék. A módtól sok függ.
Az emberismerő Frŕ Gentile aggódva nézett a jövő elé. Azért erősen hangsúlyozta, mely behatások alatt állott, midőn végzetes levelét kiadá. A főpapságot azonban nem említette, mintha ez is befolyt volna elhatározására, nyilván azért, mert féltette az amúgy is keményen megviselt egyházat.
Hasztalan . . .
Borzasztó volt a boszúállás, melylyel Csák Máté «dühét és mérgét » az esztergami érsek és káptalan, a nyitrai püspök és egyház ellen «kiöntötte» a miatt, hogy a pápai követ parancsához képest annak kiközösítő levelét ellene kihirdetni kötelességöknek ismerték!
«Nem képes az emberi ész felfogni, a szó elmondani, a szív átérezni, toll leírni az ocsmány tetteket, megbecsűlni az okozott károkat, melyeket e gonosz ember, ki nem hisz a mennybeli Istenben, nem tiszteli a világi törvényeket, nem fél a pokolbeli kínos büntetéstől, – kevélységében és megátalkodottságában elkövetett,» írja még hét év múlva is elkeseredettségében az egyházi megyéjéből számkivetett nyitrai püspök.
Igen részletes képét bírjuk a kíméletlenségnek, melylyel Máté az említett két főpapot anyagilag tönkre tenni, megfélemlíteni, lealázni, megcsúfolni, nevetségessé tenni törekedett, nem törődvén azzal, hogy ez úton egyszersmind a vallásosságot is meglazítja.*
Lásd KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 656., hol Tamás érsek tiltakozásai foglaltatnak Csák Máté hatalmaskodása ellen. – BATTHYÁNY: Leges. eccl. K. Hung. III. 158. János, nyitrai püspök memoranduma szintén Csák Máté hatalmaskodásáról. Ez utóbbiról, mely a nagy erdélyi püspök halála után jelent meg, sajnosan kell megjegyeznünk, oly incorrect kiadás, hogy óvatosság mellett se lehetett kellően kiaknáznunk, Pedig elvégre ez okiratok a legérdekesebb jelentések Csák Máté viselt dolgairól. Megismertetnek főbb embereivel, tervei kivitelében eszközeivel; bepillantanunk engednek a Mátyusföldön vitt életbe, Máté gondolkozásmódjába , háztartásába, jellemébe stb.
Mihelyt, ugyanis, Máté hírét vette, hogy a nyitrai püspök a pápai követ kiközösítő itéletét kihirdeté, ő maga a közelben maradván, Mihályfi Simont a Kachuk nemzetségéből összes fegyveres népével Nyitra ellen küldötte. Simon Nyitra várost csalárdsággal elfoglalta, mindent fölprédálván, felgyújtotta, a kanonokok házai is leégtek, a falakat, tornyokat földig rombolta és tömérdek, mintegy kétezer márkányi kárt okozott. Máté ekkor lépett a megfenyített püspök elé és tanúja volt a kínos jelenetnek, Kachuk Simon a püspököt szemtűl szembe szidalmazta, gyalázta, sőt valóságos vagy tettetett dühét annyira fokozta, hogy kirántva tőrét rárohant és meg akarta gyilkolni. Hogy ki mentette meg a püspököt a halál torkából? arról nem értesülünk, de kétségkívül maga Csák Máté, ki miután e tragi-komédiát végig játszatá, a jóakaró védő nimbusában tűnt fel, mint ezt máskor is megtevé.
Aztán átadá Nyitrát vitéz elfoglalójának, ki azt megszállotta, a városi adókat, malmokat, körülfekvő püspöki jószágokat elfoglalta és nemcsak a püspököt fosztotta meg mindenétől, hanem gazdatisztjétől is száz márkát zsarolt ki, gazdagabb jobbágyait tömlöczre vettette, tűzzel süttette, hogy magokat drága pénzen váltsák meg.
Miközben ezek Nyitrán történének, Máté felső-vidéki főcsatlósai: Dezső, Máté leányának férje, Bogár fia Márton, Máté tárnokmestere, Loránt az ablanczi, Endre a delitnai, Detre a gímesi, János a földvári várnagyok, Leány Tamás, Onesch (?) Miklós és Pálfia István a püspök és káptalan egyéb javait foglalták le, fosztották ki és hamvasztották porrá. Ily sors érte; hogy csak némelyeket említsünk: Cseke, Körtvélyes, Nagy- és Kis-Köröskény, Drákfalva, Tulok, Dubnicza, Podluzsán, Szkacsán, Emőke és Pográny helységeket. A püspök trencsényi házában és kuriájában pedig peczéreit és kutyafalkáit helyezte el, míg a püspökség jobbágyait annyira zaklattatta, hogy a koldusbotra jutott emberek úgy elzüllöttek, hogy a hol előbb hetvenen valának, belőlök harminczan se maradtak.
26. NYITRAI KÁPTALAN KIADVÁNYA 1307.
A boszúálláson kívül immár az volt czélja Csák Máténak, hogy a nyitrai püspököt a király hűségétől elvonja, s e tette által a püspök a pápai követ kiközösítő levelét, sőt maga-magát desavouálja. Ez természetesen nem ment azonnal, s így a püspököt folytonos sanyargatással kellett puhítgatni.
Városának és jószágainak elpusztítását jobbágyai tönkretétele követte. Bizony szánandó állapotba jutottak a püspökség jobbágyai. Learatták érett vetéseiket, lekaszálták rétjeiket. Zsarnokaik gulyáit, nyáját, csordáit nekik kellett legeltetniök; baromfit, tyúkot, réczét, ludat, sertést hizlalniok; ha mijök még maradt, azt a kutyapeczérek etették föl falkáikkal, kik feltörvén az ajtókat elvitték, a mi kezök ügyébe kerűlt, a gazdát elverték, megvérezték; két hétig is elmaradtak egy-egy faluban, míg azt mindenéből kiélték. Ezenfelűl mindennemű munkára kényszerítették az egyház jobbágyait. Tömérdek rókabőrt kellett szolgáltatniok; Trencsény és Tapolcsány erősítésére ők ásták az árkokat, hordották a követ és gerendákat, égették a meszet, hoztak fövényt és más anyagot. Építettek bástyákat, készítettek vízvezetéket és cziszternákat; a táborba ők szállították a várvívó gépeket, emberek és lovak számára az eleséget, s más szükségeseket. Nekik kellett zsarnokaik földjeit mívelni, termését aratni, rétjeit kaszálni, begyűjteni, tövises bokroktól a kaszálót megtisztítani, a vadaskert kerítését elkészíteni, a vadak számára zabot adni, makkot gyűjteni, feleségestül éjjel-nappal két héten túl is robotolni. Fizetésök az ütleg volt. Szóval: Máté tönkretette az egyház jobbágyait és elapasztotta a nyitrai egyháznak minden, javaiból származható jövedelmeit.
A püspök azonban még mindig tartotta magát, és nem akart Máténak meghódolni. Máté tehát letiltotta a püspökségnek a dézsmából, vámokból, révbérből, czédula-pénzbőt (donatine sigillorum) és adóból eredő tetemes bevételeit, vagy hogy e fizetség elmaradt magától is Máté embereinek, kivált a tapolcsányiaknak izgatására, kik e tekintetben a közvéleményt csinálták.*
«Qui (a tapolcsányiak) ducunt secum totam provinciam suo (Mathaei) nomine.»
Nem különben járt a királyhoz való hűségeért az esztergomi érsek és káptalan. Csák Máté az övéivel szomszédos birtokaikon rajt üttetett, azokat elfoglaltatta, kifoszttatta, népéből annyira kipusztíttatta, hogy a helységek némelyikében maradt csak egy pár lakó, a legtöbben egy sem. Elfutottak, elmenekűltek az üldözés elől, míg a vagyonosabbak börtönbe, kínpadra vettettek, hogy váltságdíjat zsaroljanak ki tőlök; némelyek éltökkel is adóztak. A többnyire fából készűlt házakat sem kimélték, mert zsákmányul azokat is elvitték.*
Nem ritka eset , hogy valamely hatalmaskodó úr ellenesének egész faluját, házastul, mindenestül eltelepíti. Igy olvassuk Simon, a krassai vármegyeispán bizonyítványában, hogy Olasz Pál Egresfalut más helyre telepítette, «ad alium locum . . . transtulisset». Anjoukori Okmt. I. 512.
Az érsekségnek Berzencze nevű várát ostrom alá vétette Máté, s mivel másként el nem foglalhatta, falait alá ásatta, mígnem ledüledeztek. Aztán hadnagyait rászabadította az érsekség és káptalan javaira. Felicián* fölgyújtotta Szerdahelyt; a templom is leégett. Csellei (Chelleus talán Ehelleus=Achilles) Naszvadot, Gútát, Bajcsot, Szémőt (Hemeu), Petődöt pusztította el; embereket ölt, sarczot szedett. (Vörös,) Bede ugyanígy bánt el Gyarmat, Szent-György, Szódó, Keménd, Farnad, Sarló, aztán Keszi és Ság helységekkel; ez utóbbi hely teljesen lakatlanná lett; Bogdánt is úgy elpusztította, hogy lakó nem maradt benne. Móricz bán fiai a Csák nemzetségből: Mihály és András Bulcsu (ma Búcs), Szegi és Kürth helységekben kegyetlenkedtek; kifosztották a jobbágyokat, sarczot vetettek rájok, tizedet és vámot szedtek tőlök, hogy végkép kipusztulván elzüllődtek. Azonképen Bajomi Mikucsa Tildet, Varjas Tamás, a János fia és a Mocs fiai Páldot és (Kis-)Gyarmatot, Ibor fia István pedig Börzsönyt, Bajtát és Lelédet pusztította el. Leléden nem maradt ember; Börzsönyben elfoglalták az érsekség ezüstbányáit és nagy kárt tőnek bennök, míg Péter a Renold testvére a közel Szalkát, Szetét, Berneczét, továbbá Vadkertet, hol hét ember vesztette életét, – Elefánti Mátyás pedig Hugyag és Hyelu helységeket tették tönkre.
«Fulcianus», alighanem a szerencsétlen véget ért Zách.
Azt vélné az ember, hogy a sértett hiuságban, a hirtelen harag mértéktelen kitörésében kell Csák Máté e szertelen boszújának okát keresni. Ha így volna, lehetne talán fékezhetetlen vad természetében némi mentséget találni. Ámde nem így van. Máté, ha akarta, ura volt indulatának, és gonosz természetét – mint Frŕ Gentile őt jellemzi – sima formákkal tudta elfödni. Kegyetlen elbánása a Mátyusföld két főpapjával lehetetlen hogy megütközést, ellenszenvet ne keltett volna a vallásos magyar és tót népesség közt. Ez ellenszenvet elnyomni, eljárását némileg igazolni, a nép jólétét emelve, azt magának megnyerni, volt most Máté törekvése.
E czélból az egyháznak kifosztott jobbágyait nagyobbrészt áttelepítette uj gyarmataiba, a különféle Lehotákba, hol szinte városi szabadsággal éltek, püspöknek tizedet nem fizettek, s hogy az egyházi tilalom súlyát sem érezzék, engedetlen vagy kényszerített papokat kaptak lelkészekűl , kik az istenszolgálatot csak úgy végezték, mint azelőtt. Értett ő ahhoz is, hogy az alpapságot ellentétbe helyezze a főpapsággal, hogy necsak senki kárt ne szenvedjen a püspök megalázásán, de sőt anyagi haszna legyen belőle, hogy így bűnrészessé váljék. A püspök csakugyan magára maradt, mint a szentirási veréb a szerhán.
Megszánta ugyan a nyitrai püspököt és káptalanát Vörös Abrahám, Máténak előbb, midőn még pozsonyi vármegye ispán volt, alispánja, tárnokmestere és hadnagya,* ki a saját, valamint testvére lelke üdveért két birtokot és Szkacsán körűl Keres várt adományozta nekik. De alig érté meg Máté e kedvezést, ama birtokok népét Bánba, saját birtokára telepítette a jobb házakat és épületeket szintén oda vitetvén át; a többit elhamvasztatta. Máté, hogy kiközösítése és az egyházi tilalom hatását gyöngítse, a prépostoknak, apátoknak és hű papoknak, kik nem akartak az egyházi tilalom megszegésével a népnek misézni, elfoglalta javaikat, kizárta őket templomaikból, elvette kelyheiket, egyházi szereiket, és kiátkozott papokat rendelt helyökbe. Ezek sorába tartozott a szkalkai benczés apát is, ki minthogy Máténak misézett, a püspök által ki volt közösítve, a miért viszont Máté vette őt védelmébe s mindenben segélyezte. A nyitrai káptalantól, apátoktól és conventektől elszedte a pecséteket és tetszése szerint rányomatta az általa kiállított oklevelekre, hogy azokat hitelesítse.
FEJÉR: CD. VI/I. 291. VII/II. 195.
Emberi dolog tehát, hogy mindezek, a sok csapás, boszantás, a veszély, melyben híveit forogni látta, János püspököt megtörték. – Hisz az esztergami érseket és káptalanát is komoly férfiút elfogó félelem szállotta meg azok hallatára, melyeket Máté jószágaikon elkövetett, főleg miután hírül lett, hogy Trencsényi most arra fegyverkezik, hogy az érsekség székhelyét, az esztergami várat megvíja s az érsek élete ellen tőr. Az aggodalom arra bírta őket, hogy országos tekintélyeket, szerzetes, egyházi és világi férfiakat hittak meg, a teendők iránt velök tanácskozandók, kik valamennyien a békés kiegyenlítést ajánlották. Látható ebből, hogy Máténak nagyon föllebb állt a dolga. Készségesen hajlandónak mutatkozott mégis békét kötni az érsekkel, sőt az érsek kivánatára kártérítésül is ajánlott – ötszáz márkát, noha tizenötezer márkánál is nagyobb kárt tett az érsekségnek csak abban is, hogy hallatlan sarczot szedett jobbágyain.
Mit tehettek a végsőre jutott érsek és káptalan? Egyházok teljes romlását elkerülendők, ráállottak a csúfos alkura; titkon azonban tiltakoztak a székesfehérvári, győri, veszprémi és pécsi káptalanok előtt ily erőszakoskodás ellen. Máté pedig kezeseket adott a pontos fizetésre. Be is szedte a váltságdíjat a nyitrai püspök jobbágyain, noha végre is annélkül kapta vissza kezeseit.
Az egyezkedés ösvényére lépett tehát János nyitrai püspök is. Máté azzal kecsegtette, hogy ha megbékél, hűséget* fogad neki és tuszokat ad: élvezheti jövedelmeit, kormányozhatja egyházmegyéjét, igazgathatja vármegyéjét; ha nem: szétrombolja még Nyitravárat is, melyre neki, Máténak, különben is örökös joga van, tudniillik, Venczel király adományából.
«Homagium fidelitatis contra canonicam sanctionem et ecclesiasticam libertatem;» tehát úgy, mint a fejedelemnek.
A püspök megadta magát. Letette-e a kívánt hűségi esküt? nem lehet világosan kivenni saját iratából, de valószinű, hogy igen; különben túszokat nem vettek volna tőle,* viszont Máté nem tett volna neki irásbeli engedményeket. Azonban nemcsak hogy nem sokat ért el megalázkodásával, de ettől fogva volt igazán a gúny tárgya a püspök úr. Noha megígérte neki Máté, hogy vármegyéje ügyeit önmaga viendi, Máté a pörös feleket nádori széke elé idéztette, többeket egyenesen fölmentvén a püspök, mint vármegye-ispán joghatósága alól; Bogárfia Márton, Máté tárnokmestere pedig maga előtt tartatott bajvívó istenítéleteket, akasztatta a tolvajokat, elítélte a rablókat és egyebeket. A püspök tehát elesett a bírói jövedelemtől. Hanem azért aztán élvezhette a püspöki tizedet, de hogyan! Ahol tíz, húsz vagy harmincz kepét kellett volna kapnia, ott egyet, kettőt, legfölebb hármat engedett szedni Máté. A méztizedet ugyan beszedték – úgy látszik – egészen, de egy cseppet se juttattak belőle a püspöknek. Minek is; hisz amúgy is csupa színméz az élete! – Más tréfák se hiányzottak. A püspök hatvan márka árú posztót hozatott. cselédsége ruházatára; hanem a nagy-szombati harminczadnál (? revisio) lefoglalták a posztót és csak felét küldötték a megrendelőnek. Minek annyi cselédség; elég a fele is! – Máté megengedte, hogy Nyitra városát, a püspöki várost és a püspökség egyéb falvait, melyeket fölégetett, újra építhessék. Hat évi szabadságot, úgy tetszik, adómentességet adott e végre az építkező lakosoknak. Másoknak pénzen ő árulta a fát, de saját híveit rászabadította a püspök erdeire. És senki se merte a fatolvajlást meggátolni, mert meg volt hagyva, hogy öljék meg, ha valaki háborgatni merészelné őket.
«Deducendo obsides a nobis.»
Sűrűen panaszkodott a püspök e károk miatt Máténak. Ő ugyan nagykegyesen mindig azt válaszolgatá, hogy majd utánnéz a dolognak; de soha se tett semmit. Ha pedig mégis tárgyalásra kerűlt valamely kártevés, mindig Máté embereinek volt igazok; az ő szavoknak teljes hitelt adott Máté, míg a püspök hittel erősített szavait is semmibe se vette. Mit látván a püspök, a sok panaszkodásra végre is ráunt, s abba hagyta a dolgot, mert hamarabb kifogyott a költségből és lovakból, – minthogy szorgalmasan utána kellett járni a hatalmas kényúrnak, – mint a szenvedett jogtalanságokból. E mellett Máté jobbra-balra küldözgette őt, nem ugyan mint püspököt, hanem mint izenethordó szolgát,* s ez útak is nagyobbszerűek lehettek, mert a szegény főpap arról panaszkodik, hogy költségeit se térítették meg.
«Tamquam cursorem servire faciendo.»
A püspökség jobbágyainak se volt hasznok abból, hogy urok meghódolt a zsarnoknak. Ók mindig rövidségben maradtak, igaztalanságot szenvedtek, míg Máté emberei kényök szerint okoztak nekik kárt, követtek el rajtok jogtalanságot, és jaj volt, ha a püspök emberei hasonlót hasonlóval akartak viszonozni. Ilyenkor Máté az övéit mindjárt fölszabadította az ütésre, verésre, becstelenítésre, sőt fegyverrántásra. – Két ízben rendkívüli adót is vetett ki a püspök összes népeire. Egyszer az esztergami érseknél levő kezesek kiszabadítására, mintha bizony a nyitrai püspök vagy jobbágyai okozták volna az esztergami érsekség kárát, melynek, tudjuk milyen, megtérítéseért ama kezesek állottak jót. Másszor, midőn Máté fiának-e, leányának-e? nem tudjuk, kellett volna az osztrák herczegi házból vagy házba nősülnie vagy férjhez mennie.*
Ez adónemet a csehektől tanulhatta Csák Máté, hol «berná»-nak hívták e rendkívüli, de azért nem ritkán visszakerülő adózást. Egyébiránt talán akkor dívott már nálunk is. Ez adóról, mint hallatlan sarczról, az esztergami érsek is megemlékezik tiltakozásában, hogy minden igás barom után negyven, kisebb állat után húsz, jobbágy gyermek után négy denárt kellett fizetni.
Ily viszonyok közt nem lehet azon csodálkozni, hogy az egyház jobbágyai kevéssé bánták, ha e viszonyból erőszakkal is kitépték őket és más telkeket adtak nekik Máténak ez időben alapított új gyarmatain, a Lehotákon. Máté – mint már érintők – nemcsak nagy szabadságokkal ruházta föl ez új telepeket, hanem megengedte nekik, hogy templomokat építsenek, papokat küldött nekik, a püspök minden jogát kitiltotta onnét, tizedet sem engedett szedetni, a püspök panaszára pedig kétszinűen azt felelte: «A ki nem barátod, ha nem akar nálad maradni, bizony nem tukmálom rád; éljen szabadságával . . .» De bezzeg, ha Máté jobbágyai egyike akart a püspöki jószágokra átmenni, akkor nemcsak másként beszélt, hanem keményen cselekedett is.
János püspök tapasztalhatta, hogy engedékenysége szégyent igen, de hasznot nem hozott reá; hogy ellenségei nevetik és akkor tesznek kárt birtokában, mikor a püspökét megkívánják. Hunisch Károly, például, 60 márka kárt okozott neki az által, hogy szkacsányi és emőkei jobbágyait mindenökből kifosztotta, mely alkalommal öt ember élete is elveszett. – Német Miklós, Márton mester fia a püspökség hetven darab marháját hajtatta el Nyitráról. Lévai* Dénes, a szucsányi várnagy szintén meg-megcsipkedte a püspöki vagyont.*
Vagy Balog «dictus Levae».
«Item Zachur maledictus serviens Mathei palatini in nova moneta in Nitria fecit damnum circiter sex marcarum et vulneravit homines et multos molestias intulit.» E tételből olvassák ki némelyek, hogy Máté pénzt is veretett.
A püspök hosszútűrésének is vége szakadt és elmenekűlt Nyitráról nagy boszúságára Máténak, ki ennek következtében a püspöki várat és székesegyházat fölgyújtotta s aztán földig rontatta. Odaégtek ekkor a templomi drága szerek, könyvek, Zoerard és Benedek remeték ereklyéi s az ott őrizett levéltár, elolvadtak a harangok is. János püspök csak a távolból tiltakozhatott e barbárság ellen s újabb egyházi átokkal sújtotta egyháza ellenségét.*
BATTHYÁNY: Leges III. 163. – KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 657. KATONA: Hist. Crit. VIII. 92. – Anjoukori Okmt. II. 48, 83. – János, nyitrai püspök, mint előadásából kitetszik, hoszszabb ideig, talán a rozgonyi csata kimeneteléig szolgálta , habár kelletlen, Csák Mátét. A királypártiak nehezteltek is e miatt reá, mi ama pártos időben annál érthetőbb, mivel Károly király sok kegyében részesűlt a nyitrai püspök. Éreztették is vele. Noha közel harmincz évig volt nyitrai püspök, érseki székre nem helyezték át. A nyitrai vármegye ispánságot, jóllehet Károly király 1313. október 30-án ujólag megadományozta vele, (BATTHYÁNY: Leges Eccl. m. 149.) Csák Máté leveretése után se kapta vissza. 1323-ban Lampert országbíró, 1325-ben Balázs főlovászmester említtetik nyitrai főispánul. (L. KURZ: Österr. unter K. Friedrich d. Schönen. 476. – Zichy-Codex I. 227. – Zalamegyei Oklt. I. 184.) A királyi privilegiumok záradékából feltünően kihagyták a nyitrai püspök nevét: «Nicolao Jaurinensi, ac aliis episcopis, Emerico Varadiensi» stb. (1317. október 23. Hazai Okmt. II. 29.). – Tamás, esztergami érseknek, habár rövid ideig tartó habozását se hagyták szó nélkül. Az adománylevélben, melyben Komáromot kapja (KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 719.), a sok dicséret közé, hogy «semper intrepidus exstitit», mégis oda szúrták: «metu aliquo non obstante».
***
Csák Máté és társai imént vázolt minősíthetetlen eljárásában s egyáltalán a Károly király és hívei ellen folytatott véres háborúban hasztalan keresünk a vastag önzésnél magasabb szempontot.
Az oknak vagy ürügynek, hogy a pápától nem akartak némelyek királyt elfogadni, rég nyoma veszett, mióta Károly ismételt megválasztásánál és megkoronázásánál gondosan kerűltek és teljesítettek mindent, a mit az alkotmány és törvényes szokás követelt. – Ellenkirály sem volt már. Venczel régebben, Ottó legújabban halt meg. De halálok előtt se gondolt már velök senki. Sőt rövid szereplésök lefolyása világosan mutatja, hogy az önzésnek voltak ők is eszközei előbb, aztán áldozatai. – Trónkövetelőről se hallunk ez időben semmit; ellenkezőleg Károly ifjú személye kedvelt egyéniség volt, sok jeles tulajdonsága, előzékenysége, lovagiassága és vitézsége mellett méltán lehetett is. – Némely újabb nemzetiségi chauvinisták azon állításának pedig, hogy a XIII. század végén és a XIV. elején folyt belháborúkban a magyar államnak nemzetiségi elemeire való feloszlását szemlélik,* szintén nem tudtam legkisebb alapját is fölfedezni. Csák Máté s az Abák úgy nem voltak tótok, mint László erdélyi vajda nem volt oláh s a Német-Ujváriak nem voltak németek a mai nemzetiségi nézőpontból tekintve a dolgot. – A családi gyűlölet és személyes összetűzés, melylyel jónevű történetbuvárunk, néhai Botka Tivadar, a Csákok régibb viselkedését a Német-Ujváriakkal szemben annyi elmeéllel fejtegette, a korban, melyet íme leírunk, szintén nem áll helyt, minthogy a Német-Ujváriakat nem is találjuk előtérben e háborúskodások alatt, mi több: részben ellenök is fordúl ugyanazon szekér rúdja.* – Az egyházi kiközösítés végre inkább beválik okozatúl, mint okúl.
Píč: Der nationale Kampf gegen das ungar. Staatsrecht. Lipcse, 1882.
Már 1314 september 16-án jutalmazza meg Károly király Germán gróf fiait, mert midőn «pro assumenda potentia nostra et recuperandis terris nostris exercitum nostrum contra filios Henrici ad partes ultra Dravam existentes transmissemus», ők is e sereghez csatlakoztak. (Anjoukori Okmt. I. 362.)
Törvény és igazság; jog és méltányosság nem szól Csák Máté és társai mellett; még azon önfentartási ösztön sem jegyezhető föl előnyére, mely a puszta szabados fiát a nép hősévé teszi. A ki 60 – 90%-ra kiegyezkedhetett volna azokkal, kiket kifosztott, – mondanák a mai kalmár nyelven, – de azt hazája és népe javáért, saját és családja nyugalmáért, lelke üdveért se tette: nem hiszem, hogy megérdemlené az utókor jó vélekedését, miután jobb kortársainak csak gyűlöletét és megvetését bírta.*
Damnatae memorie, regni praedo, pestilens et avarus exator» rendesen ily és hasonló czímekkel illetik a kortársak Csák Mátét, melyek megokolására elősorolják embertelenségei hosszú lajstromát.
Károly király értesűlvén Csák Máté legújabb garázdálkodásáról, 1312. évi husvét körűl (a husvét ez évben márczius 26-ára esett) országgyűlést szándékozott tartani,* melynek czélja aligha lehetett más, mint «az ország jó állapotának helyreállítása, Isten szentegyháza, a korona és nemesek javai visszafoglalása».
FEJÉR: CD. VIII/I. 410.
A királyi párt, nagyrészint új nemzedék, új emberek, számot vetett magával. Szerencséjére Károlynak emberei többet remélhettek, mint félthettek. Nem épen sok veszteni valójok volt, míg győzedelmeskedvén, belőlök kerűlt ki a nemesség új virága, az új aristokratia. E hazafiak belátták a tényleges állapot tarthatatlanságát. A királyság nem állhat meg az oligarchia mellett, minthogy az oligarchia hatalmának növekedése csakis a királyság rovására történhetik, mi elvégre az állam szétbomlására vezet. A királyság az állami egység elve, míg az oligarchia particularis érdekei ez elvnek tagadása. A hol az oligarchia hatalomra jutott, ott mindig megrontotta az államot, ha kellő időben meg nem fékezték, vagy meg nem semmisítették.
A harcz életre-halálra kikerűlhetetlennek látszott. Csák Máté, kit hívei immár fejedelemnek czímeznek,* kétségkívül úgy készűlt reá, mint a királyság hívei, midőn újabb bonyodalmak keletkeztek és fenyegetőleg tornyosúltak az új trón fölé.
A nyitrai káptalan hiteles kiadványában így czímezi Csák Mátét: «Magnifico principi domino Matheo palatino», s a szövegben: «magnitudo vestra». Hazai Oklevéltár (kiadja a M. Tört. Társ.) 185. l.
