VIII. | Magyar Történeti Életrajzok

VIII.

A kifejlet. Károly király a nyilvánuló elégűletlenség daczára sem indít nagyobb hadjáratot Csák Máté ellen. E tartózkodás valószínű okai. János cseh király harcza Csák Mátéval. Az ország zavaros állapota. A Borsák lázadása okai, részesei, folyamata, befejezése. Visegrád és Komárom visszavétele. Hadjáratok a Német-Ujváriak ellen. Máté ereje foszlik. Meghal. A Mátyusföld az országra visszakerűl.

A ROZGONYI mérkőzés kölcsönös tartózkodással töltötte el az ellenséges feleket. Csák Máté is, Károly király is kimutatta félelmes erejét s egyikök se nézhette le kicsinyléssel a másikat. Ha apróbb-nagyobb portyázásokról hallunk a következő évben, ezek inkább a határszéli villongások, ingerkedések, rablások sorába esnek; a zöm megvonúlt várai, árkai és bástyái mögött, és farkasszemet nézett egymással, de nem tartotta eszélyesnek elhatározó támadást intézni. Mert ha nem kis koczkázat leendett Mátét odujában, a tulajdonképeni Mátyusföldön megtámadni, Máté annál kevésbbé tarthatta tanácsosnak keztyűt dobni immár a nemzetnek, mely a király mellett fogott állást.

E tartózkodás nem tetszhetett, nem is tetszett kivált azon főpapoknak, kik – mint a nyitrai püspök s esztergami érsek, – nemcsak felbecsűlhetetlen kárt szenvedtek, de nagyrészint jövedelmeik élvezetétől is elestek. Találkoztak efféle mátyusföldi más birtokosok is számosan. Nem tetszett azon főuraknak sem, kik eddigi fáradságaik jutalmát csak csekély részben nyerhették, «noha többet érdemlettek», mint a királyi adományos levelekben írva van; s e «többet» az elnyerendő főkonczból, Máté nagyterjedelmű birtokaiból várták.

Ez uralkodó hangulat alakot nyert egy föliratban, melyet a Budán összeűlt püspöki kar a pápához intézett, és melyben a főpapok panaszosan előadják, hogy Tamás esztergami érsek mennyit szenvedett, a miért minden tehetségével Károly király javát és dicsőségét előmozdítani iparkodott. Trencsényi Máté, a király vetélytársa az esztergami egyház jószágait elpusztította vagy elfoglalta. Kérik tehát ő szentségét, ejtse módját a kárpótlásnak, nevezetesen írjon Károly királynak, hogy annak idején a mondott zsarnok javaiból igyekezzék kielégiteni az érseket.*

E fölirat kelt 1313. november 1-én, lásd BATTHYÁNY: Leges, II. 147. – KNAUZ Monum. eccl. Strigon. II. 688.

Károly király már e hír hallatára, hogy az elégületlenséget elfojtsa, hizelgő kifejezésekkel erősíté meg Tamás érseket Rozsnyó-Bánya birtokában (1313. november 5.), később pedig (1315. augusztus l.) Komárom várát, városát és megyéjét, minden hozzá tartozó jogokkal az érsekségnek adta, noha akkor még Komárom Csák Máté teljes birtokában volt; utóbb (1317. október 19-én) még Tamás érsek személyére is, a szenvedett károk pótlásaul jelentékeny adományokat tett, csak hogy megnyugtassa őt. Nevezet szerint világosan neki és nem az egyháznak adja a Komárom vármegyei Lék, Gyorok és Szelecsen nevű helyeket, bizonyos Petőnek birtokait, minthogy ez mint Máté híve a bajóti királyi vár bevételénél s ugyanonnan a «famózus» királyi lovak elterelésénél részt vett. De Máté ellen éveken át semminemű elhatározó lépést nem koczkáztatott.*

KATONA: Hist. Crit. VIII. 271. – KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. 709,734, 736.

E késedelem okát a föntebbieken kívül, úgy vélem, a a következőkben is kereshetjük Luxemburgi VII. Henrik, római király 1313. augustus 24-én meghalván, székére ketten áhítoztak: Osztrák Frigyes és Bajor Lajos; a két táborra oszlott német választófejedelmek pedig 1317. évi október 19-én és 20-án mindkettőjöket megválasztották. Pártkirályok voltak tehát ismét Németországban és fegyvernek kellett dönteni közöttök. Mindketten szövetségeseket kerestek. Míg Bajor Lajos leghatalmasabb szövetségesűl János cseh királyt nyerte meg, addig Frigyes barátjával és rokonával, I. Károly magyar királylyal lépett frigyre.*

Az erről szóló, Bécsben, 1314 julius 23-án kelt okiratot kiadta KURZ FERENC Österreich unter König Friedrich den Schönen, 465. l.

Frigyes szövetségesei közt volt – nincs kétség benne – Csák Máté is, noha erről okleveles bizonyítékunk nincs. De tények bizonyitanak a mellett, hogy Máté betört Morvaországba, Frigyes ellensége, a cseh király földére, mit aligha merészelt volna, ha kölcsönös megállapodások nem biztosítják vala, hogy időközben se Károly király őt, se ő Károly királyt megtámadni nem fogja. Károly királynak is, ha hathatósan akarta segíteni szövetséges társát, biztositva kellett lennie a félelmes oldalról annál inkább, minthogy különben is a Német-Ujváriakat szintén készűlt megfékezni a szlavon részeken.

Csák Máté morvaországi hadjárata nem dicstelen hadi tény volt, és méltó arra, hogy a magyar történelem is foglalkozzék vele, valaminthogy a cseh és morva történetekben kezdettől fogva külön szakaszt szenteltek neki.

E szerint János cseh király nem tűrhetvén tovább a vakmerőséget és erőszakoskodást, melylyel Trencsényi Máté, «a gonoszság taplója» Morvaországot fosztogatta, gyújtogatta, lakosait rabságra hurczolta, elhatározta megfenyítését. Összegyűjte tehát nagy sereget külföldi és belföldi harczosokból. Amazok ezerötszázan valának, valamennyien sváb módra fölszerelt sisakos vitézek; ezek «megszámlálhatatlan», – pánczéllal, vérttel, vaskalappal, sisakkal, lándzsával, nyárssal, íjjal, nyillal és gerelylyel vegyesen fölfegyverkezett nép.

Együtt levén e sereg, János király 1315. évi május 21-én Prágából elindúlt és Magyarország felé vette útját. Mihelyt belépett Morvaországba, az ez országot széltében, hosszában dúló magyarok jöttének hírét vevén, kezdettek visszavonúlni, s a kisebb erősségeket is, melyeket a cseh határon és Morvaországban elfoglaltak, de a melyekben immár nem hitték, hogy a cseh király ellen föntarthatják magokat, felgyújtván, önként elhagyták, hogy Csák Máté, «a trencsényi gróf» vezérlete alatt összpontosítsák erejöket. A cseh királyi sereg pedig nagyobb ellenkezésre nem találva, haladt előre. A Morva folyó egyik szigetén fekvő Veszeli nevű várhoz érkezék, s azt, lajtorjákat támasztván falaihoz, az első rohamra bevette. Aztán átment a Morva folyón és Holics vára előtt, melyet akkor Fehér-Egyháznak, latinul Albának neveztek, elhelyezkedett. Holics vára noha Magyarország határán belűl fekszik, régebben a cseh királyokhoz tartozott, a mennyiben tudni illik a csehek azt Magyarországtól jogtalanúl elfoglalták; Csák Máté azonban visszafoglalta és hatalmában megtartotta. Holicsot megint elfoglalni tűzte ki most a cseh király hadjárata egyik czéljául. Körülzárta tehát seregével a várat, és már hosszasabban ostromlá, midőn Csák Máté egybesereglett hadaival az ostromlottak segítségére jött, hogy őket az ostrom alól fölmentse. Máté serege könnyű lovasokból állott, kik íjjal, nyillal, lándzsával és pajzszsal levén fölfegyverkezve, «magyar nyelven hatalmas lármát csapva», nagyhangú riogatással, szilaj támadással vitézül rajt csaptak a cseheken, és «akár a havat vagy a port» úgy szórták rájok nyilaikat, hogy ezek megrémülvén, hátat fordítottak, és futásban kerestek menedéket. Nagy fáradságába kerűlt Lipa Henriknek, a csehek fővezérének, futó seregét megállítani, és «szóval, veréssel» visszaterelni, nehogy a királyi zászló, melyet a csatamezőn néhány német ótalmazott, a magyarok kezébe kerüljön.

A csehek ugyan azzal mentegetik csúfos futásokat, hogy a magyarok valamilyen veszedelmesnek képzelt cselvetésétől szeppentek meg; és azzal szépítik kudarczokat, hogy miután ismét összeverődtek, a németekkel együtt, az ellenség hadoszlopait «mint pókhálót» úgy verték szét, meg hogy nekik egynél több halottjok nem volt, míg a magyarok közől ide s tova, az erdőkben és mezőségen százötvenen vesztek el, s hogy ekként a győzelem pálmája elvégre is Csehország vitézeinek jutott. De a hadjárat eredménye semmiképen se felel meg e nagyhangú tudósításoknak. Mert elvégre is «minthogy a cseh király seregével Magyarországba mélyebben be nem hatolhatott, a sűrű és setét erdők és bizonytalan útak miatt élelmet innét nem szerezhetett, de szerezni nem is merészelt, hanem mindent, a mire a seregnek szüksége volt, nagy fáradsággal Brünnből kellett hozni; «minthogy továbbá Károly, Magyarország királya Csehország királyának, mint igérte volt (?), más oldalról segítséget nem hozott: tetszett a cseh királynak és főurainak valamelyes barátságos egyességre lépni Csák Mátével, melyért ez őket megkereste s aztán haza térni. Ennek folytán mindkét részről, a cseh király és «trencsényi gróf» részéről tudniillik, nyolcz-nyolcz békebirót választottak, kik az egyenetlenség okairól tanakodjanak. A cseh király pedig Holics ostromát abba hagyván, junius 25. napján Brünnbe érkezett.

Kiemelendő e hadjáratban Holics védőinek ügyessége és kitartása, melyen megtört a cseh fegyverek szerencséje. Miután a cseh sereg hasztalan intézett ismételt rohamot a várfalak ellen, titkos aknákkal akarta aláásni azokat, de az őrség ellenaknákat készitett, s a beléjök vezetett vízbe fullasztotta az ellenséges munkásokat. S így «e szégyenletes» hadjárat kevesebb dicsőséget és hasznot hajtott a cseh királynak, mint remélhette.*

Die Königsaaler Gesehichts-Quellen, Loserth kiadása Bécs, 1875. A fontes rerum Austriacarum VIII. köt. 363. l. – PALACKY: Gesch. von Böhmen, II/II. 110. – DUDIK: Mährens allg. Gesch. IX. 156.

Ellenben az akkori magyar hadviselésnek épen a csehek közt versben és prózában dicsőítője akadt e hadjárat alkalmából. Zittaui Péter, a königssaali apát (1305 – 1337) «biztos tudomása szerint» ekként írja le a magyar hadviselést:

A magyaroknak – úgymond – nincs rendes hadseregök, hanem ha háborúra vagy viadalra kerűl a sor, szoros ruhát öltenek, mely izmaikat feszíti, és rövid «mentét.» Gyors és kitartó lovaikon ügyesen kezelik íjjaikat és nyilaikat, melyekkel nyargalvást is súlyos, sokszor halálos sebet ejtenek. Nyugodt állásban a magyar nem harczol, hanem vagy szalajt, vagy fut, és kerűli a sváb kemény harczot. Arczát szalonnával keni be (hihetőleg hogy azt az időjárás befolyása ellen megvédje). Ha nem akarsz meghalni, – teszi hozzá tanácsképen Péter apát, – ne legyen ellened a magyar. Mentsen meg tőle Isten, de ugyan mennél elébb*

*Adjuk ez érdekes leoninusokat eredetiben:
«Est mihi certum per multos saepe repertum,
Usus annorum gens non habet Ungaricum;
Sed quando bellum committit sive duellum,
Pellicium strictum portat tunicae vel amictum,
Qui nimis est artus, quo stringit fortiter artus.
Et se sic aptat ad bellum postea captat,
Ut sibi fiat equus velox et cursibus aequus.
Plures offendit suus arcus, quem cito tendit,
Vulnera non parva facit hinc volitando per arva
Non vult tranquille stando pugnare, sed ille
Aut fugit, aut agitat aliquem, sic proelia vitat.
Quae fiunt dura servando suevica iura.
Sed si scire velis, sunt magna proelia telis.
Arcum tendendo velociter et iaciendo,
Ex omni parte se tali protegit arte,
Nam iacit ante, retro, qaod debes credero Petro, (t. i. az írónak)
Nec parcunt uni telis volantibus Hunni.
Ne fias funus, hostis non sit tuus Hunnus,
Et cernes cunctos lardo vel carne perunctos,
Ungaricae gentes portant curtas quoque mentes,
Est genus ista levis, iaculis saevissima saevis.
Quantum cum te pressit Moravia, quot mala gessit
Ungara turba tibi, nequit dici neque scribi,
Iuxta tuos postes vicinos hos habes hostes,
A quibus eripiat te Christus et hoc cito fiat.»

A Loserth-féle kiadás 365. lapján. – A cseh krónikásnak azon röviden odavetett, kudarczpalástoló mondása, hogy Károly magyar király megígérte volt János cseh királynak segélyét, de szavát nem tartotta; valamint egy másik krónikásnak (DOBNER-nál: Monum, hist. Boemiae, IV. 24.) azon előadása, miszerint Csák Máté megveretvén (?) a csehektől, segítségért a magyar királyhoz fordúlt, de tőle azt a választ nyerte, hogy szövetséges társa (?) a cseh király ellen fegyveres néppel nem segítheti ugyan, annyit mégis megtesz, hogy követséget küld a mondott király megbékéltetésére, kit nem hisz engesztelhetetlennek: mennyi hitelt adhatunk? meg nem állapíthatjuk; de mindent egybe vetve, azt hiszszük: nem sokat.

Szó sincs róla, hogy a viszonyok Magyarországon oly békések, a kiegyenlítés felé közeledők lettek volna, minőkül hazai krónikáink és történetíróink hallgatásából következtethetnők. Újabban kiadott történettáraink, ha nem is elégségesek arra, hogy 1313-tól 1321-ig, mely évvel korrajzunk végződni fog, az események pragmaticus előadását teljes sikerrel megkísérthetnők belőlök, de egyes lapjaik, mint a vihar által letépett levelek, hirdetői a viharnak, tanúságot tesznek az elkeseredett harczokról, melyeket a királyság hívei vittak a rendbontók ellen.

Szinte két évtizedig tartott, míg nyomról-nyomra, nem ritkán ismét tért veszítve, újra meg újra el kellett foglalni az országot s a rendet megalapítani.

Egy ilyen kitépett lapja hazánk történetének, mely szerencsésen reánk maradt, Károly királynak 1317. januárius 2-án kelt adományos levele Micsk bán, a peleskei Eördög család őse számára az Ákosok nemzetségéből, ki akkor Sárosvármegye ispánja és Sáros várnagya volt. E levélben Micsk érdeméül tudatik be, hogy Trencsényi Máté támadásait visszaverve, vitézül küzdött ellene és csatlósai közől többeket elfogott. Nevezet szerint elfogta Mihály fiát a Márk unokáját: Péter mestert – úgy hiszszük, a Csákok nemzetségéből, ki hadával valószinűleg Visegrádról csaknem naponkint kitört, és Buda varosát, a király székhelyét körülözönlötte, vidékét bátorságtalanná tette. A király kénytelen volt e vakmerő portyás fejét leüttetni, és úgy látszik, a biztosság hiánya késztette őt, hogy az ország déli részét, kiválólag Temesvárt válaszsza állandó lakhelyéül.

Más alkalommal ugyanezen Micsk a hirhedt Henrik bán ivadékának csapatából, mely Kőrös falu fosztogatására indúlt ki, tizenhetet fogott el s e foglyokkal a királynak kedveskedett.

Ismét más alkalommal Petne fia, a hűtlen Szécsi Péter, ki a lázadó Kopasz nádorhoz szegődött, feldúlta Micsk házát megölte több szolgáját, másokat foglyúl vitt magával.*

Anjoukori Okmt. I. 411.

Ime egy oklevélben három belső ellenségre bukkanunk: a régibb Trencsényi és Német-Ujváriak mellett az újabb Borsákra, kiknek feje az eddigi hű nádor Kopasz volt. És ha belső ellenségekhez a külsőket is hozzáadjuk Velenczét, mely a tengermelléki városokat elfoglalgatta, élvén a kedvező alkalommal; Uros szerb fejedelmet, ki a macsói bánságba tört s ott nagy károkat okozott; az ország keleti részét bekalandozó tatárokat; továbbá a Németországban dúló viszályt Bajor Lajos és Osztrák Frigyes közt, mely utóbbinak Károly királyunk ismételve segítő hadakat küldött: oly összegomolyodott háborús viszonyok közepébe jutunk, melyek kúszált szálait alig vagyunk képesek szétszedni, hogy az olvasónak a történteket némileg értelmesen előadhassuk.

Legelsőben a Borsák lázadása köti le figyelmünket.

Mi volt oka annak, hogy Borsa Tamásfia Kopasz* nádor föllázadt királya ellen, ki őt még az 1313-ik év közepén kedves hívének nevezi, kértére kegyeket osztogatván, sőt egy évvel később is annak neveztetik; kinek híve volt a legelsők közt, még mielőtt Károly az országba jött; kit csehországi hadjáratában követett, megválasztani és megkoronázni segített? Mi más, mint hogy a hatalmasúl elfoglalt királyi várakat, koronai javakat, várföldeket legalább némi részben, minden méltányosság ellenére kiadni vonakodott.

Borsa Tamás e fiának neve voltaképen Jakab volt. A Jacobus keresztnév középkori okiratainkban különféle alakban fordúl elő. Ják, Jákó, Jakus, Jakcs, Jakab, Jakabcsa, Jakabos, Kabos, Ikel, Jekel, Jeklire nyilván e név latin, szláv, német és olasz formáiból erednek. Nekem úgy tetszik, hogy a Kopasz (a XIV. század írmodora szerint Kopoz, Kopaz) név is, melyet nem csak a lázadó nádor viselt e formában, de közönségesen használt keresztnév, szintén a Jacobus egyik átalakulása, talán az olasz Jacopos-, Jacopoból? Miután e tanulmányomat 1887 márcz. 18-án már befejeztem, olvasom BUNITAY nagybecsű értekezését Kopasz nádor-ról (Századok 1888. 15. l.), melyben a Kopasz nevet ragadvány névnek veszi. Meglehet, hogy úgy van; de a ragadvány nevek legtöbbnyire «dictus»-szal szoktak jelöltetni, mi a nádornál és számos Kopasz névrokonánál nem az eset.

Petnefia Szécsi Péter, Kopasz nádor czinkostársa, midőn felhíja a Sóvári Soós és a velök egy tőből sarjadt családok őseit, hogy támadjanak ők is a király ellen, okul adván «mert ez naponkint inkább árt és ártani törekszik nekik», aligha tudott volna más, részletes panaszt felhozni királya ellen, ki vele is éreztette bőkezűségét, mint hogy visszaköveteli Isten számára, a mi Istené és a király számára, a mi a királyé – s ezt is módjával. Mert hogy a lovagias király a méltányosság szélső határaig eléje ment még az imént fegyveresen föllázadt hűtleneinek is, sőt ajándékokkal kecsegtette őket, arról Pánki Jakab Ungból, Kállai Mihály fiai Szabolcsból, Simon bán Erdélyből, Lénárd és Mihály grófok, Vitéz unokái Győrből utóbb Denguleusfia Csankó fiai* tanúságot tehettek; Talmácsi Konrádfia Miklós is, ki erdélyrészi Salgó várát igen értékes viszonyos adományokért szolgáltatta vissza a király kezére 1322-ben, tehát oly időben, mikoron Károly király ellenségeivel nagyrészint már elbánt vala. – Ezen tapintatos engedékenységének köszönheté az ifjú fejedelem, hogy néhai Amadé nádor egyik fia, legalább ideig-óráig visszabékéllett hozzá és épen 1317-ben, a Kopasz nádor elleni hadjáratban Debreczeni Dózsa oldalán küzdött. Arra is van példa, hogy a király azoknak, kiktől el is vétette javaikat, ha érdemeket tettek reá, jutalomképen azokat meg visszadatta, mert hasznos – úgymond – az erényt megjutalmazni, s így az erény gyakorlatára még inkább serkenteni, hogy az annál inkább edződjék. Simonnak is, Mihály solymosi várnagy fiának* visszaadatta huszonhárom faluját azon érdemeért, hogy gyermekeit inkább foglyokként hagyta kezeiben Csák Máténak, «az egész ország hűtlenének», hogysem neki tovább szolgáljon. Meg is tette Somló és Krassó ispánjává, utóbb a székelyek ispánjává is, valószinűleg tekintettel Szécsényi Tamás, erdélyi vajdára kivel Simon atyafiságot tartott.

Hazai Okltár, kiadja a Tört. Társ. 199. l.

A Vingárti Geréb-család ősének. (Gr. LÁZÁR MIKLÓS.)

És daczára e bölcs mérsékletnek, melyet a lovagias király tanusított, a Kopasz nádor lázadása nagy arányokat vett. Öcscsén, az országos főhivatalokat viselt Bekén,* másik öcscsén Lászlón kívül, részesei valának a főbbek közől: Petnefia Szécsi Péter, Zemplén és Ung vármegyék ispánja, ki 1312-ben oly feláldozó buzgósággal küzdött a király oldalán Csák Máté ellen; a borsodi Ákosok, a néhai hű királypárti Ernefia István nádornak jobb sorsra érdemes ivadéka; Majos a Moys vagyis Mózes nádornak Árpádházi anyától született fia (?); István, a Borsa Tamás unokája, azaz Loránt vajdának Kopasz nádor bátyjának fia; a Gutkeled nemzetségből Dénes fiai és Lothár unokái András, Dezső és Lothár, valkómegyei birtokosok, előbb a Henriciádok hívei; továbbá István, Csompász és László, Lőrincz fiai; János, Beke és Domokos, Csonta László fiai; Ördög András, Botos Mihály és László erdélyi vajda gazdag maradéka, kikhez Ajdud kún vezér csatlakozott. Tehát a felső Tisza vidéke, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Ung, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék, utóbb Erdély volt e félelmes lázadás színtere.

1315. augusztus 1. még királyi tárnokmesterűl fordúl elő. (KNAUZ: Monum. eccl. Strigon, II. 711.)

Összeköttetésben Csák Mátéval e mozgalom aligha állott. Hogy e fölkelők némelyei, sőt fejei előbb ellene küzdöttek, mások legalább nem mellette, e körűlmény talán nem akadályozta volna az egyesülést, ha a pacifikált Liptó, Zólyom, Hont, Nógrád, Heves, Sáros a hű Szepessel, meg a királyi udvarnokoknak Vácztól a Tiszáig terjedő terűletével széles választó falat nem képeznek vala a lázadók két csoportja közt. Talán a kíméletnek is, melyet Károly király Csák Máté iránt ideig-óráig tanusítani látszik, egyik okát szintén abban kell fürkésznünk, hogy a Trencsényit vadítani nem látta tanácsosnak akkor, midőn kelet felől ily vészteljes felhők tornyosúltak. De szeme volt reá. Mert hogy Szécsényi Tamásnak és Apuliai Drugeth Fülöpnek alig van része a Kopasz-féle lázadás leverésében, arra mutat, hogy ők másutt őrködtek.

Noha e belháború is, az akkori gyakorlathoz képest, kölcsönös rablásokkal, portyázásokkal, fosztogatásokkal, gyújtogatásokkal,* egyes várak elfoglalásával vette kezdetét s az eldöntő ütközetig folyamatát; e lázadók terve nem kevesebben sarkallott, minthogy Károlyt koronájától foszszák meg, s helyébe Halics Ruthén-ország fejedelmét híják meg a magyar trónra.

* Anjoukori Okmt. III. 60.: «incendiis, spoliis hostilibus et deviis vastibus.» – Hogy ez embertelenségek mily borzasztó mérvben űzettek, kitetszik Károly királynak a Báthoryak ősei javára kiadott levélből, mely szerint e család rokonai, hívei, szolgái és jobbágyai közől ötvenhárman nyomorultan megölettek, mások «véghetetlen» káron kívül börtönt, kínzást, tagcsonkítást, verést, csúfságot szenvedtek stb. FEJÉR, CD. VIII/III. 406. l.

E feladattal, a ruthén fejedelem meghívásával Szécsi Pétert bízták meg társai, ki a szomszédos Zemplénből átrándulván Vörös-Oroszországba, e megbízásban el is járt. A ruthén fejedelmet pedzette e megtiszteltetés, mert a halicsi határon levő várából, Maghból szakadatlan beütésekkel alkalmatlankodott a király híveinek. Károly király annyira komolynak tartotta e veszedelmet, hogy személyesen vezetett hadat ama vár ostromlására. Elfoglalásáról ugyan nem tesz emlitést, hanem alkudozások útján – úgy látszik – sikerűlt Szécsi Péter küldetése eredményét meghiusítani.* Mindazonáltal szükségesnek találta Károly a halicsi határ őreül Apuliai Fülöpöt, a szepesi és abaújvári megyeispánt állítani föl, midőn neki ajándékozá a lengyel határszélen fekvő palocsai kővárat tartozékával együtt.

Azért írhatta utóbb, hogy a ruthén fejedelem «minime voluerit» a magyar trónt. (KATONA: Hist. Crit. VIII. 431.) FEJÉR-nél (CD. VIII/VI. 60.) MACHK-nak iratik e vár. «Dum obsederamus castrum Machk, occupatum a progenitoribus nostris per regem Galliciae» a Pech nemzetségbeli Lukács, az Ibrányiak őse ott vitézkedett.

Kopaszék ellen a hadnagyi tisztet a király Debreczeni Dózsára bízta. Dózsa híja föl a vidékbeli nemeseket, hogy haladéktalanúl a királyi zászló alá egybegyülekezzenek;* ő viszi a fővezéri szerepet. Mellette látjuk Jánost, néhai Amadé nádor megtért fiát, de nem sokat hallunk vitézi tetteiről, annál inkább kitűnik az ismételve megnevezett Micsk, az Ákosok nemzetségéből, János és Móricz testvérek, a Berecz fiai és Báthoryak ősei a Gútkeled nemzetségből, Elefánti Dezső, nyitra- és pozsonymegyei birtokos. Dezső úr előbb Csák Máténak volt híve, de elszakadván tőle, neje és gyermekei visszahagyásával a királyiak táborába menekűlt. Csák Máté iszonyú boszút állott a visszamaradt családbelieken. A gyermekeket megvakíttatta, anyjokat pedig addig sanyargatta, míg a tömlöczben kiadta lelkét. Károly király mindvégig nagy figyelemmel viseltetett e, hűségeért ily keményen meglakolt híve iránt, és megtette őt Csehvár* parancsnokává. Azonban e várat csakhamar ostrom alá vették a lázadók, nevezet szerint István a Loránt vajda fia és unokatestvére Bekcs a Kopasz nádor fia, és mert a vár fából volt, sikerült az fölgyújtaniok és bevenniök.

Ő hívja föl a Boksa gróf fiait, a Soós, Bocskay és a velök rokon családok őseit, hogy a király parancsára mielőbb keljenek föl «cum vestris servis bene armatis et plaustris.» FEJÉR: CD. VI/II. 340.

Ma Szilágy-Cseh. (BUNYITAY.)

Dezső kirontott az égő erősségből, hogy keresztűl vágja magát, de fogságba esett, melyből miután a király megszabadítá, azzal boszulta meg magát, hogy Valkót a Bekcs várát Krasznában, azonképen a Lorántfia István dergeuchi erősségét ostrommal bevette s a király kezére bocsájtotta. Aztán a Lothárfiak ellen intézett támadást, megverte őket és Szilágyot elfoglalta tőlök.

Közben a lázadók egybesereglettek és döntő támadásra készűltek Debreczeni Dózsa, a vezér ellen, ki a királypárti haddal saját városában, Debreczenben tartózkodott. – Szép számmal jelentek meg a király hívei. A már említett Jánoson az Abák nemzetségéből és Mikcsen az Ákosok nemzetségéből, oda gyűltek: Iván és Simon, Egyed fiai s a Kállayak ősei; István a Zoárd nemzetségből, néhai Lőrincz gróf fia; Lőrincz, a Marhard gróf fia; János, Lőrincz a Berecz fiai a Gutkeled nemzetségből, a Báthoryak ősei; Miklós gróf, László és Ferencz mester a Dancs és László a Tamás gróf fiai, Boksa gróf fiai, Miklós, István és Simon a Detre fiai, János és Péter a György fiai, Gergely a Dénes fia, Tamás a Simon fia, valamennyien a Soósok; Bocskayak és velök rokon ágak ősei, kik inkább hallgatván Dózsa meghívására, mintsem Szécsi Péterére a királyiakhoz csatlakoztak, és úgy mások, kiknek neveivel az elbeszélés folyamán még találkozunk.

De a lázadók többen lehettek, mert Dózsa nem igen mert síkra szállani ellenök. Miután a király Kenézt, egy pozsonyi nemest, Dudvágszeg, a mai Diószeg birtokosát, heves és merész férfiút, ki előbb szintén mátyus-párti volt, küldé segélyére, még akkor is sok bátoritásra volt szükség, míg végre Dózsa támadást merészelt. Kenéz rontott első sorban a lázadóknak a debreczeni mezőn állott sűrű tömegére, követték hasonló vitézséggel a többiek, míg elvégre futásba keverték az ellenséget. A Kállay-család és Báthoryak ősei itt igen kitűntették magokat. Dózsa ekkor sok foglyot ejtett, tömérdek prédát tett, melyből bőven kedveskedett a királynak, ki szintén feljött Biharba, hogy a váraikba szorúlt lázadókat fészkeikben kiirtani segítsen. Legelőbb Adorjánt a Berettyó kanyarulatai közt vették ostrom alá. Kopasz nádor maga vezette az elszánt védelmet, melyhez élete füződött. Károly király 1317. julius 1. Adorján vára alatt keltezi levelét, melyet nem sokára, mint dicsekedve említi, hatalmas karral elfoglalt. Elefánti Dezső s a Kállayak hathatósan segítettek, Kopasz azonban megmenekűlt és Sólyomkő várába vette magát.

Sólyomkő a Sebes-Körös völgyén Élesd mellett, különálló sziklatetőn, szédítő magasságban épűlt. Kopasz számított reá, hogy bevehetetlen.

Károly király a Dobi Dorogokra, a Borsák rokonaira, de egyúttal halálos ellenségeire, Joákim és István urakra bízta, hogy bánjanak el Sólyomkővel és Kopaszszal. Épen e fölkelését is azzal kezdette meg Kopasz, hogy e rokonait, a királyhoz hű Dorogfiakat támadta meg Mindszenten. Mindszentet ugyan be nem vette, de egyik testvéröket, Dorogot megölte.

A Dorogok szintén tudták, hogy Sólyomkő ostrommal meg nem vehető; tehát a szomszéd hegyormokon, jobbról és balról Sólyomkőtől két várat rakattak, nem annyira azért, hogy azt onnét ostromolják, mint inkább, hogy minden oldalról elzárják és végre kiéheztessék.

Kopasz nádor tehát fogva volt saját menhelyén. Már csak abban bizakodhatott, hogy czinkos társai az ostromzárt, megtörik, s őt a kelepczéből kimentik.

Meg is érkezett Majos, a Moys fia, és ostromolni kezdé a Dorogok két erősségét. Az egyiket, Istvánét nagy erőlködéssel meg is vette, de Joákim erősségével nem bírt. Kénytelen volt tehát visszavonulni a nélkül, hogy Kopasz sorsán segíthetett volna.

Sólyomkőn végre minden eleség elfogyott: Kopasz kénytelen volt megadni magát; a király elé állíttatott és kivégeztetett. Sorsában osztoztak: Lászlófia László, továbbá Jakab, Pál, János a Gothárd fiai, Szabolcs vármegyei fehértói nemesek, és valószínüleg még mások is.

Ekközben, míg Kopasz sorsa beteljesedett, és azután a diadalok követték egymást: Dózsa és Micsk a lázadókat váraikból egymásután kipörkölték, elfoglalták jószágaikat, kipusztították megyéikből. A király ugyanis a rend visszaállítása végett megtette Micsket a sárosi és ungi vármegyeispánt egyúttal zempléni ispánná, Dózsát Bihar és Szabolcs vármegyék ispánjává, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék királyi biztosává,* és nyomban reá erdélyi vajdává.

«Vice regis iudex specialis deputatusa.»

De a «tekergős kigyóknál gonoszabbak»* nem egykönnyen adták föl ügyöket. Majos, Szécsi Péter és Bekcs vezérlete alatt Erdélyre vetették magokat, hogy ott néhai László vajda fiaival szövetkezve folytassák az ellenállást.

«Tortuosis serpentibus nequiores,» nevezi Károly király Lothár fiait, kik élete ellen esküdtek össze «ad mortem nostrae celsitudinis conspirarunt». Anjoukori Okmt. I. 471.

László vajda fiait ugyanaz lázította föl, a mi a többieket. Károly király, tudniillik, visszaadatni rendelte Dénes nádor unokáinak, a Bánfiak őseinek örökségét, melyet László, előbb erdélyi vajda tőlök hatalmasúl elvett.

Az erdélyi hadjárat, mely tulajdonképen folytatása a Kopasz nádor fölkelésének, a következő episoddal vette kezdetét: A debreczeni ütközet után annak egyik hősét, az imént nevezett Kenézt, mielőtt Krasznába érkezhetett a reá bizott valkai vár őrizetére, elfogták és kényszeríteni akarták vára átadására. A kemény férfiú engedte magát lófarkon a vár körűl hurczoltatni, lába bórét lenyúzatni, de árulóvá nem lett, mint ezt nem sokkal utóbb özvegységre jutott nejétől megtudjuk.

Károly király tehát még az adorjáni vár vívása közben küldé Debreczeni Dózsát és vele a Pécz nemzetséghez tartozó Lukácsot, a maig, de – ha jól tudjuk – csak női ágon fönmaradt Ibrányiak ősét Erdélybe, hogy ott a megzavart békét helyre állítsák. Tolmácsi Miklós, kitől már föntebb is volt emlékezés, szintén jó szolgálatot tett ez irányban. – Dózsa julius 7-én már útban volt Zilahon. Erdélyben aztán még fényesebb győzedelmet vívott ki, mint előbb Debreczen alatt, minek jeléül zászlókat, fegyvereket, foglyokat küldött urának királyának. De ezzel az erdélyi lázadás korántsem volt leverve. Még 1321-ben halljuk, hogy Szécsényi Tamás, ki a nádorrá lett Dózsától az erdélyi vajdaságot átvette, Emichfia Miklós grófnak, a Vascsalád ősének, teljes bűnfeledést és bőséges adományokat ígért, ha Csicsóvárát, melyet László vajda fiai nevében tartott, a király kezére bocsájtja és csak 1324 körűl keltez Tamás vajda Déván annak jeléül, hogy a lázadók székhelyét is hatalmába kerítette.

Mintegy függelékét képezi a Kopasz-féle lázadásnak az Amadéfiak, János, László és Amadé újabb fölkelése.

Ezen újabb fölkelésnek okát, ha nem csalódunk a következőkben találjuk: Érintettük volt, hogy az öreg Amadé nádor a Balog-Semjén nemzetségnek jószágait: Semjént, Napkort, Szent-Mihályt és Guthot hatalommal elfoglalta volt. Károly király megtörvén 1312-ben az Amadé nádor fiait Rozgonynál, a Balog-Semjének jószágait ismételve visszaadatni rendelte. Ugy látszik bele is helyezkedtek azokba a törvényes birtokosok, de a király védő levele daczára meg-meg kidobattak belőlök. Miután pedig az Amadéfiak a király kezéhez békélltek, a dolog ideig-óráig abba maradt. Most azonban, hogy a Kopasz lázadás alkalmával kitűntették magokat, a Balog-Semjének igazságos ügyöket Dózsa törvényszéke elé vitték, ki mint bihari és szabolcsi vármegye ispán és három vármegye királyi biztosa Szalacson gyűlést tartván, hatalmasúl elidegenített jószágaikat törvényes birtokosaiknak visszaítélte. A király ez ítéletet megerősítette.* Végrehajtását azonban az Amadéfiak, újabb fölkeléssel akarták megakadályozni, de e tekintetben nagyon alkalmatlan időt választottak, mert Micsk ispán az Ákosok nemzetségéből ugyan elbánt velök – megvervén seregeiket, megvíván váraikat, elfoglalván birtokaikat. Ők magok, az Amadéfiak Lengyelországba bujdostak ki, hol atyjok hajdani vendége, Lokietek Ulászló király és fia Kázmér szívesen fogadta őket . Ott találtak új hazát, Amadeiaknak hitták magokat és lábatlan fehér sast viseltek czímerökben.* Hogy nevök se maradjon, a király szétdulatta Amadé várát, Ungvárt pedig elajándékozta.*

FEJÉR: CD. VIII/I. 442. 445. VIII/II. 52. 94. VIII/VI. 19.

DLUGOSS: IX. 1004. téves állítja, hogy a Zách-féle merénylet után menekültek ki ezek. Minden arra mutat, hogy nem Zách rokonai, de néhai Amadé nádor fiai e menekültek.

PETHEŐ GERGELY krónikája. – FEJÉR; CD. VIII/III. 75.

Hasonlóképen szétzüllöttek a többi lázadók is.

Szécsi Péternek, e zempléni hatalmasnak szintén a vármegye ispáni székben utódja, az Amadéfiak legyőzője, Micsk lett a megrontója, Borho, Bodrogszeg és Porostyán várakat elfoglalván tőle. Ez utóbbit, melynek romjai a zempléni Dargó hegységben, nem messze Bocskótól, látszanak még, a hozzá tartozó nagy terjedelmű birtokkal együtt a Soós család imént előszámlált ősei kapták jutalmúl a királytól, mig Kolchia nevű jószágait a Csomaközyeknek és Vitkayaknak adta a király.

A borsodi Ákosok, Ernyei vagy Ernefia István nádor fiai, szintén elpusztúltak. Ősi fényes várok, Diós-Győr, melyben az öreg nádor hasonnevű fia a bajor herczeg leányával alig másfél évtized előtt ülte lakodalmát, Erzsébet királynő kezére kerűlt – alighanem nászadománvképen, míg a Borsák várait: Adorjánt, Körösszeget, Sólyomkőt a király tartotta meg magának, hogy – az akkoriban divatos hasonlattal élve – hatalma sátorának kötelékeit rajtok megerősíthesse.

A Gutkeled Dénes fiai pedig Uros szerb királyhoz szegődtek és annak 1319. évi hadjáratában, a macsói bánság ellen részt vettek.

Viszont a király bőséges jutalmakkal, méltóságokban és javakban tűntette ki azokat, kik e veszedelmes lázadást leverni segítették. Jellemző azon kedvezése, melylyel a Gutkeled nemzetségből származott Berecz fiainak, a Báthoryak őseinek megengedte, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek, kikötvén, hogy azt «Hűség»-nek nevezzék.* Másrészt azokat, kik hűségére visszatértek, bölcs mérséklettel kegyelmébe visszafogadta, meghagyván az ország összes bíráinak és hatóságainak, hogy a megkegyelmezetteket «az Amadéfiai, Kopasz és Petnefia Péter idejében elkövetett károkért, helységek elpusztításaért, templomok, czintermek feltöréseért stb. – kivévén mégis az emberölést és jószágfoglalást – törvénybe idézni ne merészeljék».

«In perpetuam memoriam fidelitatis praedicte, fidelitas, quod in vulgari Hywseg; dicitur, ab omnibus et ubique nominetur.» Anjoukori Okmt, III. 60.

S ilyenek nem kevesen lehettek. Bekét is, a Kopasz öcscsét 1326-ban, úgy találjuk, még egyszer hívének nevezi a király. Másoknak elvett javaik visszaadatását rendeli el és közűlök némelyeknek a lengyel királyi pár, ipja és napa kérelmére, kikhez azok menekültek vala.*

A Kopasz lázadása adatait a föntebbieken kívül a következőkben találja az olvasó: Anjoukori Okmt. I. 301, 314, 398 411. 419. 429. 443. 447. 457. 515. 520. 522. 537. 569. 571. 584. 621. II. 38. 39. 128. 216. 263. 335. 403. III. 60. 154. Zichy Okmt. I. 173, 250. – Károlyi Oklt. I. 47. – Sztáray Oklt. I. 47, 103. – Hazai Okmt. VII. 373. – Hazai Oklevélt. 211. – Zalai Oklt. I. 1852. – FEJÉR: CD. VI/II. 340. VIII/I. 556., VIII/II. 70. 98. 124. 292. 296. 317. 324. 649. 652. VIII/II. 407. VIII/V. 116., 157. VIII/VI. 85. X/II. 549. – KATONA: Hist. Crit. VIII. 430. – Századok XIV. 733. – RÁTH KÁROLY: A magyar kir. tartózkodási helyei 37. l. 4. – SZIRMAY: Notit. Comit. Zempl. 13. l. – Vesd össze BUNYITAY értekezését a Századunk XXII. 15.

A debreczeni csata és Adorján vár bevétele után Károly király az országos hadat, melyet fölültetett vala,* Komárom alá rendelte, hogy ez erősséget, melyet, mint tudjuk, vármegyéstül Tamás esztergami érseknek ajándékozott, helyesebben: odaígért, visszafoglalja.

Anjoukori Okmt. I. 462.

Komárom még 1277-ben a királyi javakhoz tartozott. Csák Péter nádor, Máté atyja csak később nyerte el azt, nincs kétség benne, érdemei elismeréseül királyi adomány útján; örökségkép szállott aztán Komárom Csák Mátéra, ki 1307-ben készséggel erősíté meg a város lakói mindazon szabadalmait, melyeket azok atyjától, Péter nádortól kaptak.*

1277-ben Tamás bán, Pozsony, Nyitra és Komárom vármegyék ispánja felszabadítja Komárom város lakóit a várnagy és vármegye bíráskodása alól, meghagyván, hogy általok szabadon választott bíráknak engedjenek , ügyeiket előttök végezzek, földbér fejében egy fél forintnál többet ne fizessenek, mezei vagy egyéb munkákra ne kényszeríttessenek. Az eredeti oklevelek a komáromi sz. k. városi levéltárban , melyek közléséért Molnár János apát úrnak e helyt is köszönetet mondok.

Komárom visszafoglalását Visegrádé előzte meg; még pedig ha nem tévedünk, már a megelőző évben, mert Károly király 1316. julius 25-én «Magasvárt» keltez.* Visegrád elfoglalását a király legkedveltebb hívének, Szécsényi Tamásnak, akkor még csak Arad, Bács és Szerém vármegyék ispánjának, Hasznos és Solymos várak nagyjának tudta be érdeműl, ki azt addig tartotta ostromzár alatt, míg megadta magát.*

«In alto castro» egy pannonhalmi kissé hiányos okmány szerint. (Anjoukori Okmt. I. 400.)

Anjoukovi Okmt. I. 530., II. 153.

Komáromvár ostroma se tartott kevés ideig. A király maga 1317. évi szeptember első hetében már Komárom közelében tartózkodék. Vele voltak az esztergami és kalocsai érsekek, győri és pécsi püspökök, a tárnokmester és országbíró, természetesen dandáraikkal.* Leveleit egész szeptemberben és októberben Komárom alól keltezi, november 2-án is Komáromhoz még csak közel van, míg végre a következő napon már úgy keltez: Datum ín Komarum. E szerint tehát 1317. november 3-ika volna Komárom bevételének napja. Nem sok részletünk van Komárom bevételéről. Emlékezetesebbek, hogy ekkor adja a király Marcheus mester fiainak a liptómegyei Nagy-Palugyát, s ez által a nemes Palugyay-család alapját veti meg, mert Dancscsal, a zólyomi vármegye ispánnal együtt Visegrád és Komárom ostrománál kitűntették magokat. Nem különben megkegyelmezett Somosi János mesternek, – ki úgy látszik, egy idegig hűtlen volt, és visszaadatni rendeli jószágait, tekintve a jó szolgálatokat, melyeket Komárom bevételénél, a király oldala mellett küzdvén, teljesített, sőt kértére az (aba-)ujvári Zsidópatakán lakó jobbágyainak ugyanazon szabadalmakat adta, melyeket a kassai és gölniczbányai polgárok bírtak.* Komárom városa szabadalmainak megerősítése későbbre haladt.

Thököly András két fiát, Pétert és Jakabot is megjutalmazza a király, a miért Komárom bevételénél csatlósaikkal együtt tevékeny részt vettek. (FEJÉR: CD. VIII/II. 438.)

Anjoukovi Okmt. I. 440. 443. 444. 445. – KATONA: Hist. Crit, VIII. 339. 402, – RÁTH K.: A magyar kir. tartózkodási helye az 1317. évhez. – FEJÉR: CD. VIII/II 49. 52. 56. 204. 356.

Jóllehet hazai tudósítások nem emlékeznek róla, nincs okunk kétségbe vonni az osztrák korírók feljegyzéseit, melyek szerint Frigyes római király és osztrák herczeg elintézvén némely ügyeit a Rajnánál, visszatért Ausztriába s itt sereget gyűjtött segélyül a magyar királynak Trencsényi Máté ellen, «ki több év óta mint a király ellensége az országra és királyra sok kellemetlenséget és gyalázatot hozott». Komárom vára ostromához érkezett, melynek bevétele azért került nagy fáradságba, minthogy a Duna medre veszi azt körűl; de kitartó ostrom után mégis sikerűlt bevenni és a királyi hatalomnak alávetni.

Az osztrákok, midőn herczegöknek tulajdonítják a főérdemet Komárom bevételéből, nyilvánvaló, túloznak, mert Frigyes voltaképen segélyt kérni jött Károly királyhoz. Látván, ugyanis, hogy saját erejével nem győzheti le versenytársát, Bajor Lajost, fölkérte Károly királyt, hogy segítse őt. Károly azonban szem előtt tartván saját és az ország érdekeit, azt felelé: Katonát zsold nélkül nem lehet kapni; de szívesen teljesíti Frigyes kívánságát, ha nővérének Ágnesnek, III. Endre király özvegyének jegybérét, Csallóközt és Pozsonyt az országnak visszaadja s az országtól ez eltépett részeket visszapótolja. Frigyes fontolóra vette ez ajánlatot, s elvégre is belátta, hogy jobb lesz, ha nővérét más jövedelmekkel elégíti ki, mintsem megfoszsza magát a magyar király segélyétől, mely oly hathatós lenne szándéka kivitelében. Elfogadja tehát ez ajánlatot; időt határoz; a magyarok eljőnek, és átvevén Pozsonyt a hozzá tartozó megyével, távoznak.* És valóban nyoma van, hogy a magyar csapatok még az ampfingi csata előtt, már 1318-ban működnek Morvaország térein Frigyes érdekeit előmozdítandók.* Azonképen nyoma van annak is, hogy Pozsony, habár ez alkalommal csak ideiglenesen, visszakerűlt az országra. Károly király, ugyanis, megjutalmazza gyermekkori hívét, Horzundorf (Harzen- vagy Haschendorf) Volfing urat azért, hogy Pozsony vára és városa, melyet az osztrák és stajer herczegek hatalmasúl letartóztattak, hű és gondos szolgálata folytán az országra visszakerűlt.

Így a leobeni krónika PEZ-nél: SS. rer. austc. I. 914. A leobeni krónikás 1315-re teszi az előadottakat, mi az osztrák történetírók előtt is gyanúsnak tűnt fel, minthogy Frigyes tartózkodása egyéb helyeivel nem tudták megegyeztetni. Helyesen – úgy vélem – 1317-re kell tenni.

Königssaaler Geschichts-Quellen, LOSERTH-nál, 393.: «Ungaros . . . interim congregat, ut civitate Brunnae, ubi rex est, inopinate cum suo exercitu appoximat. »

Károly király immár ez oldalról is szorítani kezdé Csák Mátét. Ugyanazon Horzundorf érdemei közt előfordúl t. i. az is, hogy a korlátkői királyi várat Csák Máté ellen megvédte, megtartotta és midőn Máté unoka-öcscse, Cseh István a Máté hadi népe sokaságával megtámadó, Horzundorf eléje indúlt és kemény tusa után fényes győzelmet aratott fölötte.*

Anjoukori Okmt. I. 116: «Stephanus Bohemus» áll, míg egy, BOTKA által közölt oklevélben (Trentsini Chák Máté, 70.) «Stephanus dictus Cseh» néven fordúl elő. Ezen Cseh István előfordúl még Anjoukori Okmt. II. 545.

Mert noha Károly királyt az a szomorúság érte, hogy első neje Mária, Kázmér herczeg leánya Temesvárt 1317 deczember 16-án elhunyt,* a hadjárat Máté ellen a következő 1318. évi márcziusig tovább folyt, melynek eredményeül annyit tapasztalunk, hogy a király tekintélye Máté rovására mindinkább gyarapszik.*

Budai Krónika PODHADCZKY kiadásában 237.

Károly királytól 1318 augusztus 3-án a Mátyusföldön, a Garam és Zsitva folyók mellékén fekvő jószágokat kérnek és ő osztogat (Anjoukori Okmt. I. 480.); azonképen visszaadatja 1317 november 3-án Jakabnak a barsmegyei Sárót, melyet Sági Bede (filius Egidy) Csák Máté hatalmával tőle elvett. (Ugyanott i. 400.) Magától értetik, hogy e rendelkezések inkább csak elviek, de jelzik Máté ügye hanyatlását és a bizalmatlanságot urasága tartóssága iránt.

***

Azonban semmi se mutatja annyira Károly király s benne a királyság hatalma gyarapodását, mint azon körülmény, hogy az immár egyidejűleg több helyütt száll szembe ellenségeivel és hűtleneivel.

37. KAKAS MIKLÓS PECSÉTJE.*

+ SIGILLVM. MAGISTRI NICOLAI . FILII NICOLAI . PALATINI

Miután a trencsényi zsarnok hatalma foszladozni, csillaga tünedezni kezde, Károly király a Henricziádok, mint néhutt nevezik, vagyis Német-Ujvári grófok teljes megalázását, s az általok elfoglalt koronajavak visszafoglalását tűzte ki feladatául. Garázda Henricziádok ez időben hárman valának: János, Iván nádor fia, továbbá ennek unokatestvére Miklós, melléknevén «a kakas», a Miklós nádor fia, kit meg kell különböztetnünk Miklós tárnokmestertől a Gergely fiától és Károly király hivétől, kinek ellenben öcscse, András, szintén a lázadók egyike volt.*

Adom könnyebb áttekintés végett a nevezettek származása rendét:

Henrik nádor; Iván nádor; Miklós nádor; János Gergely; Miklós, a kakas; Miklós, tárnokmester András.

Károly király már 1314-ben, sőt előbb küldötte seregét Henrik fiai ellen a Dráván túl fekvő vidékekre; az 1316. év első felében pedig maga indúlt hűtlenei ellen, s örömére szolgált, hogy többen, s ezek közt elsőnek Bogár István mester csatlakozott hozzá tekintélyes csapattal. Neki tudja be érdeműl a király, hogy e hadjárata tűrhető sikerrel végződött.* A király népe a következő években is folytatta a Henricziádok megfékezését, minthogy időközben a szlavoniai Iszdencz és Monoszló várak ostromáról és bevételéről értesülünk.*

«Satis in bona parte acta.»

Anjoukori Okmt. I. 179. 362. – Zichy Okmt. I. 159.

Tartósabb volt a királyi fegyverek által kivitt, eredmény, miután Károly királynak sikerűlt a Német-Ujváriak három fő emberét és szövetségesét tőle elidegeníteni s a maga részére megnyerni. Ezek valának: Miklós, Lindvai Amadé fia, a Gutkeled nemzetségből a napjainkban kihalt Amadé-család őse; Köcski Sándor, úgy tetszik, a Héder nemzetségből s annak valószinűleg szintén német-ujvári ágából és Lőrinc az Osliak nemzetségéből a Kanizsay-család alapítója, kiket – magától értetik – testvéreik, rokonaik, barátaik, vitézlő híveik és szolgáik követtek. Sőt sikerűlt Károly királynak az imént nevezett Német-Ujvári Miklóst is, «a kakast» egyidőre elvonni hűtlen rokonai közösségétől az által, hogy őt a királyi lovászok mesterévé, Vas és Szala vármegyék ispánjává tette.

A Dunántúlnak ezen politikai megoszlása nagy hullámokat vert. A szinte egyenlő erejű pártok kölcsönös kegyetlenséggel pusztították egymást.*

E kegyetlenségek egyik hajmeresztő példáját hagyta ránk Károly királynak 1317 majus 22-én kelt ünnepélyes alakú levele, melyben az Aba nemzetséghez tartozó Lőrincz mester négy fiát megjutalmazza azért, hogy a király és korona hűségén levén, a Német-Újvári grófok minden jószágokat elpusztították. E négy fiú közől kettő, Miklós és Péter a Henricziádok fogságába is kerűlt és tömlöczbe vettetett, s mivel a király hűségétől eltávozni nem akartak, Miklóst. az idősbet mezítelen testtel a ló farkához kötötték s így hurczolták, hogy bőre, húsa szétszakadozott és Isten különös kegyelmének, mely az ártatlanokat oltalmazza, köszöni a király, hogy lelkét is ki nem adta. Aztán ismét tömlöczbe vettetvén, öcscsével, Péterrel együtt három évig sanyargatták; Péter még akkor is, midőn e levél kelt, ott kínszenvedett. Egyebeket l. ily czímű értekezésemben: «Köcski Sándor». Századok XXII. 785. l.

András mester még nagybátyját se kímélte, megtámadván annak lékai és rohonczi várait, melyeket azonban Rumi Poroszló fiai sikerrel védelmeztek, a miért Miklóstól, a «kakas«-tól Pölöske-fej nevű birtokát kapták jutalmul. (1318. április 16.)

38. KÖCSKI SÁNDOR PECSÉTJE.*

S . COM(iti)S . ALEXANDRI . IVDICIS CVR(ie) DOMINI . REGIS .

Hanem Miklós a «kakas» hamar megbánta, hogy a családi hagyományokhoz hűtlen lett, a miért most annál nagyobb erélylyel szállott síkra ő is, pártjára kényszerítvén a Rumyakat is. Kevés szerencsével. Mert Amadé Miklós és Köcski Sándor több ízben erőt vettek a Henricziádokon. Elfoglalták tőlök Kőszeg, Kabold és Pölöske várát; nyilt mezon is, Szalafőnél utolérték őket egyik rabló hadjáratokban és nagy győzelmet vittak ki fölöttök. E szalafői vereség igen súlyos lehetett, mert a Henrik fiai nem bízva saját hatalmukban, a szomszéd osztrák urakat, kik velök egy húron pendűltek, hítták segítségül. Azonban Károly hívei, kik közt immár Lőrinczi a későbbi Kanizsay is mindinkább föltűnik, ezek elől se hátráltak, sőt fényes győzelmet vettek rajtok. Seregöket szétverték, hat osztrák főurat is elfogtak, kikkel Amadéfia Miklós a királynak kedveskedett.

Károly király e győzelmes híveit nemcsak bő adományokkal, hűteleneitől elvett javakkal, hanem országos főméltóságokkal is megjutalmazta. Amadéfia Miklóst mint sopronyi és komáromi ispánt és szlavon bánt, Kanizsay Lőrinczet mint Zalavármegye ispánját, Köcski Sándort mint országbírót és vasvári megyei ispánt említik évlapjaink.

A Német-Ujváriakkal pedig szinte még egy teljes évtizeden át tartott a küzdelem, de teljesen leverni nem lehetett őket. Ellenben legcsekélyebb nyomát se lehet találni annak, hogy Csák Máté s a Henricziádok közt valamelyes összejátszás lett volna. Végre mégis 1327 körül Köcski Sándor bölcsességének sikerült Jánost, a lázadók fejét megpuhítani («mollificare») és arra bírni, hogy négy várát: Sárvárt, (Német-)Ujvárt és a kőszegi két várat kiadja s a király hűségére térjen. Károly király megkegyelmezett nemcsak neki, hanem czinkostársainak és feledést rendelt a múltakra.*

Anjoukori Okmt. I. 415 426. 459. 628., II. 69. 344 – Hazai Okmt. I. 117. 124. 140. 147. 152. II. 29. – Zalamegyei Oklt. I. 147. 164. – Zichy Okmt. I. 239. 260. – FEJÉR: CD. VIII/III 594.

***

Ad finem iam vergit oratio? . . . Tanulmányunk ezúttal már befejezéséhez közelget.

Csák Máté lételének csak egyes és pedig oly gyér nyomait találjuk, hogy történészeink általában 1318-ra tették – tévesen – halálának évét.

A hatalmas zsarnok mintegy meghúnyt, mintha beleúnt volna a hosszú küzdelembe, melynek czélját se láthatta egyébben, hanem hogy biztosítsa uraságát haláláig.

Mert – úgy látszik – ivadéka nem maradt. Fiáról Gentile bíboros tesz említést, leányáról, kinek valamelyes Dezső úr volt a férje, János nyitrai püspök. De egyebet rólok nem hallunk.*

Tamás esztergami érsek, István veszprémi és Benedek csanádi püspökök Temesvárt, 1315 julius 15-én bizonyítványt állítanak, ki arról, hogy Károly királynál az ország állapotáról tanakodván, megjelent előttük Máté fia Miklós, a Csákok nemzetségéből («nobilis vir magister Nicolaus filius Mathei de genere Chaak»), és hiteles okiratokkal bizonyította, hogy Bonchida régi birtoka. – És ismét Károly király Visegrádon 1327 márczius 15-én kelt parancsában ugyancsak Csák Mátéfia Miklóst, tekintetbe vevén jó szolgálatait, fölmenti mindazon kártevések és gonosz cselekedetek alól, melyeket Csák Márkfia István idejében elkövetett. (Hazai Okmt. I. 100., II. 50.) Kérdés azonban: egy személy-e a két Miklós és Máté az atya ugyanazon személy-e Trencsényi Mátéval?

Lehetett-e a makacs öreg embernek az adott viszonyok közt más czélja, mint konok következetességgel megmaradni a járt ösvényen mindvégig? Előbb megtörni, mintsem meghajolni.

Találkoztak ugyan a királypártiak közt ismét, kik a kivívott eredmények után nem voltak hajlandók nyugton bevárni a hatalmas tölgy kidőltét, hanem azt óhajtották, hogy a fejszét mielőbb tövének mérjék. Magyarországnak Kalocsán 1318 februárius havában egybegyűlt főpapjai szövetséget kötöttek egymás védelmére, hogy mindkét fegyverrel, az egyházival és világival föltámadnak a javaik és jövedelmeik pusztítói ellen; főleg azt sürgették, hogy a Gentile bíboros által kihirdetett censurákat kell szigorúan alkalmazniok. A királyhoz is küldének követséget, felhíván őt, tartson országgyűlést.

Hogy e mozgalmak első sorban Csák Máté ellen irányultak, alig szenved kétséget, mert ugyanez alkalomkor minden közvetlen szükség nélkül újra és ismételten kiközösítették őt az egyházból.*

KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. 11. 744. – FEJÉR: CD. VIII/I. 168.

A király engedett a főpapok felhívásának és megépülvén súlyos betegségéből,* julius 1-ső napjára összehívta az országgyűlést, de a fölkelés Máté ellen elhaladt valószínűleg azért, mert a király másodszor készűlt nősűlni, s követei ép ez időben Prágában jártak leánynézőben.* A következő 1319. évben pedig kitört a szerb háború, mely az ország hadi erejét teljesen igénybe vette.

XXII. János pápa 1318 május 9. örvend, hogy a király egészsége helyre állott. (THEINER: Monum. Hung. 1. 830.)

L. a königssaali krónikát LOSERTH kiadásában 399.

1320. évi Mindszentkor (november 1.) ismét tartott a király Székes-Fehérvárt országgyűlést, mely ha «eléggé fontos ügyeket tárgyalt» is, Máté ellen fölkelést nem határozott; csak azt eredményezte, hogy a jövő évi pünköst nyolczadán ( 1321 junius 14-én) újra összegyülekezik az ország.*

KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. 11. 784. l.

Viszont Csák Máté létezésének is csak gyér és kevés jelentőségű nyomait találjuk e korból. 1317 márczius 18-án fölmenti Bélyegi András jobbágyait saját biráskodása alól egy évre, neki meg faluját adja vissza Mihályfia Simon kértére, ki – úgy hiszem ugyanegy személy a fönnevezett Simonnal a Vingárti Geréb-család ősével. De Simon úr e tekintet daczára elhagyta Mátét és a király hűségére tért át, és hagyta gyermekeit békókba veretni, jószágait lefoglaltatni.*

KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. II. Anjoukori Okmt. I. 515.

Egy más alkalommal (1318 augustus 9-én és november 11-én) Csák Máté kedvelt hívének a Haszlófia Gyula grófnak, lévai várnagynak s a Tapolcsányi család ősének* Kis-Tapolcsányt adja, illetőleg visszabocsátja. Gyula gróf biztosabbnak találhatta bizonyos eshetőségekre, ha atyai, pénzen szerzett birtoka van kezében. Megjegyzendő, hogy Csák Máté személyesen jelent meg Esztergamban a keresztesek konventje előtt, hogy e birtokcserét fölvallja.*

Atyját Hochlovnak, Hoslaonak és Haslaonak iratik, mi alighanem megrövidítése Bohuslav vagy más hasonvégzetű névnek.

L. BOTKA többször idézett értekezése függelékében a B. és C. alatti okleveleket a 66. lapon.

CSÁK MÁTÉ OKIRATA.
Az Országos levéltárban örzött eredetiről

Ugyanitt, Esztergamban, járt már előbb (1318 május 7.) régi ismerősünk Bogárfia Márton négy fiával, kik közűl kettőt Gergelynek, kettőt Jakabnak hívtak, az idősb Jakab nógrádi főesperes lévén, hogy berencsi jószágát, vételes szerzeményét átirassa feleségére.* Ez is legalább valamit akart biztosítani ragadmányából, ha másnak nem, élete szerelmes párjának. Vagy hogy más okok is vezették az érseki székhelyre? Mert nemsokára látni fogjuk, mily könnyűséggel kerűl a királyra a «Csáki szalmája».

KNAUZ: Monum. eccl. Strigon. m. 748. – v. ö. ugyanott a 489. és 507. lapokat.

Az utolsó levél, mely az élő Csák Mátéról tanúskodik, az ő saját telepitvényi kötlevele a trencsény-vármegyei Hosszúmező (Longus lampus, Dlhepolej számára, melyet 1320-ban adott ki,* mert a következő évi május 8-án a szalavári konvent kiadványa szerint már nem élt.* Meghalt pedig 1321. évi martius 18. napján.*

Századok VI. 43.

Anjoukori Okmt. l. 613.

Lásd a königssaali krónikát LOSERTH kiadásában 414. lapon és vesd össze, BOTKA TIV. közleményét a Századok VI. 190.

Alig húnyta be Csák Máté szemeit, Amadéfia Miklós a Gútkeled nemzetségéből, a föntebb magasztalt sopronyi vármegye ispán, be se várva a király megérkeztét, rajtütött a Mátyus földére («in terram Mathei») és négy várat: Appony, Grogh, Preuge (Privigye?) és Bajmócz várakat jószerén («ingenio proprio») feladásra bírta. Károly király nagy érdeműl tudja be e jeles tettét kedvelt hívének, mert e gyors és merész kezdemény következtében a többi várnagyok is elvesztvén önbizalmokat, a király kegyébe kéredzkedtek, kinek ekként könnyen sikerűlt Máté hagyatékát átvennie.* – Az imént említett Gyula gróf is feladta Lévát. A király Málast és a bakabányai ezüstbányákat adja hívének, «visszaidézvén emlékezetébe hűségének engedelmes és kitünő szolgálatait». Hasonlóképen mívelkedett Bogárfia Márton is, kit előbb nyert birtokaiban ismételve megerősít s utóbb (1327.) szilágyi comesnek nevez a király. Gímesvára a királyné birtokába kerűlt.*

Anjoukori Okmt. II. 70.

Anjoukori Okmt. I. 613. – Hazai Okmt. II. 47. – Borsmegyei Okmt. 14. l. – FEJÉR: CD. VIII/I. 344. IX/I. 213.

Hanem Trencsény vára, melybe a kétségbeesett hűtlenek elkeseredett csapata vette be magát, nem adta meg magát, s azért hosszasabban kellett azt ostromolni. Károly király személyesen sietett e vár alá, és sok vitézét látta nemcsak kitűntetni magát, de elesni is, míg bevehette. Elfoglalván e várat is, Trencsény vármegye ispánságát tárnokmesterére, Nekcsei Sándor fiára, a hasonnevű rozgonyi hős testvérére, Demeterre bízta.*

FEJÉR: CD. VIII/II. 26. 35. VIII/III. 229. – Anjoukori Okmt. II. 40. 53. 84. 332 – Zichy Okmt. I. 219. 254.

És «az igazság úgy követelvén, hogy a királyi felség érdemes alattvalóit és híveit kegyesen megjutalmazza, a hűtleneket pedig szigorúan megbüntesse, mert ekként áll helyre a jó rend és magasztaltatik a király fensége», mint az akkori királyi adományos levelek arengája (bevezetései különböző változatokban biztosítanak: Károly király is fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta meg bátor híveit, kik őt a lázadók leverésében vérök hullajtásával segítették, és így megalapítatta az új aristokratiát támaszául trónjának, melyen – mondja ő maga – immár «levervén hűtleneink minden támadását és teljes hatalommal kormányozván az ország minden részében szerencsésen elnökölünk» .

Trencsényi Csák Mátéról nem összegezzük véleményünket. Istenadta jó tulajdonságait Frŕ Gentile bíboros szavaival magasztaltuk; miként élt velök, tetteiben pártatlanúl igyekeztünk kimutatni. Azt se hallgattuk el, mint gondolkodtak felőle kortársai. Csak azt sajnáljuk, hogy jeles emlékű Botka Tivadarunk részleg fölmentő ítéletével szemben Szalay László verdictjét vagyunk kénytelenek rehabilitálni, mely így hangzik: «Trencsényi Máté Magyarországnak a Német-Ujváriaknál is hatalmasabb és garázdább dynastája volt.»*

Magyarorsság Története II. 143. – Megvalljuk itt, a munka végén, hogy miután elolvastuk BOTKA TIVADAR sokszor idézett jeles értekezését, azon szándékkal kezdettük meg Csák Máté behatóbb tanulmányozását, hogy talán sikerűl BOTKA nyomain tovább haladnunk, és magasb szempontból tekintvén a dolgot, ifjúkorunk e daliás alakját még inkább «kimosdatnunk». Sajnos, ez nem sikerűlt, Kétségtelen hátránya Csák Máténak hogy csupán ellenségei véleményét halljuk felőle, mely vélemény átragadt még a külföldi egykorú korírókra is. Az egy Gentilisét kivéve, ki szintén visszavonta tőle személyes jóindulatát, valamint hajdani szövetségesei, a Habsburgiak is elvégre ellene harczoltak, felőle szóló baráti hang nem ért fülünkig. Adtuk e nyilatkozatokat, nehogy történethamisításba keverjük magunkat, jóllehet azt hiszszük, hogy e haragos nyilatkozatokat kissé alacsonyabb értékre kellene szállítanunk. De mit érünk el vele? Még a néphagyomány, mely nevét föntartá a Mátyusföldön, de minta gyermekgyilkos Herodest férgekkel éteti meg, se kedvez neki.

TENCSÉN VÁRA.
Dörre Tivadar eredeti felvétele.

Ellenben a hála élénk érzete fog el bennünket az isteni gondviselés után a nemzet középosztálya, a magyar középsorsú nemesség iránt, mely hazánkat csaknem egy százados elgyarlódásából, rohamos sülyedéséből, szinte a végveszély örvényéből hosszú és kitartó küzdelemmel mentette ki, hogy annak az Anjouk korában elért pompás virágzásában lelje örömét, boldogságát és büszkeségét.

39. DISZÍTMÉNY A BÉCSI KÉPES KRÓNIKÁBÓL.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem