III. HÉTKÖZNAPOK. (1697–1700.)
III.
HÉTKÖZNAPOK.
(1697–1700.)
HÉTKÖZNAPOK.
(1697–1700.)
RÁKÓCZI 1697-ben Nagyboldogasszony napja táján családostúl leköltözött a vasvármegyei Rohonczra, hol gróf Batthyány Ádám horvát bán kastélyában – megszakításokkal – körülbelül egy esztendőt töltött. Ott, a csendes hienczek közt, az ország legnyugatibb részében, Ausztria határán, saját jószágaitól távol, a föltétlenül királypárti bán vendégét nem vádolhatták, hogy izgatni akarja a népet, a melylyel «ezen az ösmeretlen vidéken» egyáltalán nem érintkezett. Pedig életének sok ábrándos emléke fűződött ehhez a kedves helyhez. Még csak huszonegyesztendős múlt; nem csoda, ha igazán szenvedései közt látta és szerette meg feleségét. A fejedelemasszony egy idő óta gyakran betegeskedett s oly súlyosan, hogy vissza kellett vinnie Bécsbe, hová maga is többször felrándúlt. Egy alkalommal már a halotti szentséget is feladták neki és fölgyógyúlásáról lemondva, Rákóczi keservesen megsiratta. Felesége erős és férfias lélekkel viselte el a közelgő halálfélelmet s atyja és ura könnyein meg nem indúlva, azt mondta, inkább szeretne meghalni, mint élni. Rákóczi sokat és buzgón imádkozott életben maradásáért.
Valószínű, hogy régi ellensége és rosszakarója, gróf Kinsky Ferencz cseh főkanczellár és titkos tanácsos, ez alkalommal heves szemrehányást tett neki, hogy felesége miatt a falut elhagyta s újra megjelent Bécsben; Rákóczi vallomásaiból csak annyit tudunk, hogy éppen ekkor hevesen összetűztek.* A fejedelem azonban ezúttal nem tért vissza Rohonczra, hanem leutazott Sárosvármegyébe, már csak azért is, hogy, a király parancsához képest, Bercsényivel együtt intézkedjék a lengyel határok miatt való villongásokban, a melyekben jobbágyai is résztvettek.* A vármegyében kevés bizalommal találkozott, mert a tavalyi parasztmozgalomban tanúsított magaviselete a nemességet tartózkodóvá, idegenkedővé tette iránta.* Hiszen Bécsben azt mondta volna, hogy «ha tudná, melyik oldalcsontja vonja a magyarokhoz, kirántaná onnan s elvetné »* Azt pedig itthon is mindenki láthatta, hogy német (helyesebben spanyol) ruhában jár, idegen az életmódja, minden szokása, udvara s a vadászatokon kivül egyéb iránt alig érdeklődik. Rákóczi legjobban érezte helyzete visszás voltát. Tudta, hogy veszedelmes volt Bécset elhagynia s birtokain időznie; de azt is, hogy fölöttébb terhes Bécsben laknia. A téli szálláson levő katonaság tönkretette jobbágyait. Rendkívül elszomorodva hallgatta panaszaikat, de egyelőre nem segíthetett rajtuk.* Sejtve, hogy magának a királynak parancsából kémek követik,* még mindig kerűlt minden politikai érintkezést, de vármegyéje ősi jogait mindenben megóvni törekedett; pl. Usz Gábort, kit a rendek a király tilalma után is újból főjegyzőnek választottak, föleskette és beiktatta.* Nénjével folytatott osztálypöre miatt is gyakran kellett időznie jószágain. Ezt a pört, ahogy hitte, nénje az udvari emberek titkos tanácsa szerint, az udvar s különösen gróf Kinsky fondorkodására még 1696 őszén indította ellene. Nénjét a vagyonnak csak úgynevezett leánynegyede (quartalitium) illette meg; ő azonban, az ingóságok 1695. évi osztályához hasonlóan, az ingatlanok felét is természetben követelte, holott már valami háromszáz esztendő óta a kielégítés országos gyakorlat szerint pénzben történt, a munkácsi, tokaji, regéczi és pataki uradalmak pedig az adománylevelek értelmében csakis a fiú-ágat illették. Nénje ezenfelűl női hozományképen követelte azt a 60.000 forintot, a mivel édesanyjuk járúlt édesatyjuk fejeváltságához, holott ennek visszafizetését csakis száműzetésben élő édesanyjuk követelhette volna, A fejedelem ismételve találkozott nénjével és kész volt a legméltányosabb egyezségre, melyet egyszer már (1697 márczius végén, talán éppen a fejedelem születésnapján, egy kedves családi ünnepén) meg is kötöttek;* azonban újabb nehézségek következtében a pör tovább folyt. Főképp ennek szemmel tartása végett történt, hogy Rákócziék 1698 november közepén leköltözködtek Magyarországba s felváltva Nagysároson, Eperjesen, Szerencsen, Munkácson és más váraikban, városaikban több mint másfélesztendőt töltöttek,* Mikor azután pörükben minden bíróság a fiúág javára ítélt, Rákóczi, beérvén ezzel az elégtétellel, 1699 szeptember 18-ikán önként s végképpen kiegyezett szeretett nénjével, kinek ezt nagy oka volt «hálaadó szívvel» fogadnia.*
Rákóczi (Önéletrajz, 70–71.) szerint Kinsky összetűzésük után talán egy évvel halt meg. Ha az 1697. augusztusi jelenetre gondolt, úgy másfél évet kell vala mondania; mert Kinsky 1699 februárius 27-ikén hunyt el. (Wurzbach, Biogr. Lex., XI. 280.) Rákóczi azonban 1698 februárius 24-ikén már Nagysároson volt s onnan csak május végén tért vissza Bécsbe (Thaly, Rákóczi ifj. 344); így tehát bécsi újabb összezördülésök februárius közepén történhetett. Más különben nincs adat (u. o. 343–5.), hogy Rákóczi 1697 augusztus közepén túl 1698 május végéig Bécsben lett volna.
A király 1697 deczember 4-iki rendelete. Thaly, Bercsényi, II. 215–6.
Önéletrajz, 75.
Cserei históriája (1852. kiad.) 315.
Önéletrajz, 71.
Feldzüge des Prinzen Eugen, II. 97–99.
Thaly, Rákóczi ifj. 344.
Valószinűleg csak az ecsedi, ónodi, szerencsi, ledniczei, debrői stb, uradalmakra nézve.
Erről részletesen Thaly, Rákóczi ifj. 354.
U. o. 346–353.
A rohonczi várkastély.*
A rohonczi várkastély. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
A brunóczi várkastély.*
A brunóczi várkastély. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
Ez a vége felé hajló 1699. év, melyet Rákóczi a század utolsó évének nevezett, a gazdálkodás csöndes munkája, a családi pör izgalmai és a vadászat gyönyörűségei közt szinte észrevétlenül érlelte meg Rákócziban a politikai elhatározásokat. Mestere gróf Bercsényi Miklós volt, a ki nemzete szenvedései és a politikai élet iránt először keltett benne komolyabb érdeklődést; de a gróf nevelő hatását tönkretenni látszott az 1697. évi jobbágyfölkelés, mely az ifjú fejedelmet egy időre ismét Bécs karjaiba hajtotta. Ekkor még oly gyöngének mutatkozott, mint nagy megpróbáltatások idején édesatyja. A mint azonban 1698 novemberében újra lejött Magyarországba s ott egyfolytában másfél esztendőt töltött, Bercsényi azon volt, hogy Rákócziban édesanyja nagy lelkét keltse életre. Csaknem folytonosan együtt voltak, még Bécsbe és Pozsonyba is együtt utaztak; Brunóczon, Bercsényi kastélyában, most is mutogatják azt a sarokszobát, a hol Rákóczi kipihente egy-egy bécsi útja fáradalmait.
Mint testi, lelki jóbarátok, teljes bizalommal viseltettek egymás iránt. Rákóczi sok politikai műveltséget köszönhetett Bercsényinek, de teljes önállósággal alkotta meg és közölte vele terveit, a melyeket az ország bajainak és nyomorúságainak megorvoslására készített.*
Így írja ezt maga Rákóczi (Önéletrajz, 79.) mit annál inkább ki kell emelni, mert I. Lipót életírója, Wagner F. jezsuita atya óta (Historia Leopoldi Magni, II. 737.) szokás, hogy «mindenekfölött Bercsényit, a német név engesztelhetetlen ellenségét» tekintsék Rákóczi elhatározásai igazi okának. Ez ellen szól az a remek jellemzés is, a melyet Bercsényiről maga Rákóczi írt (Emlékíratai 73–74. lapjain). Később visszatérek a két nagy férfiú egymáshoz való viszonyára.
Nem gondoltak többé arra, hogy az udvarhoz kéréssel, panaszszal, felszólalásokkal fordúljanak, mert ennek idáig semmiféle hasznát nem látták; egyenesen odatörekedtek, hogy lerázzák nyakukról az osztrák uralmat. Távol állott Rákóczitól úgy a dicsőség, mint a magasabb méltóság, vagy éppen a korona elnyerése vágya. Nem is csupán saját sérelmeinek megtorlására, hanem a szegény nép szenvedéseinek, sanyarúságainak láttára akarta megkezdeni hazája fölszabadításának a művét. Azt hitte, hogy már letett esküjénél fogva is kötelessége megmenteni a hazai törvényeket, segíteni a nyomorúltakat s megszabadítani az árvákat attól az igától, a mit joggal és méltányossággal nem törődve raktak reájuk. Ezen indító okokat lelkiösmerete még élete alkonyán, a száműzetés komor napjaiban is helyeselte. Terveit, ahogy maga mondta,* a világi politika szabályai és elvei s az emberi bölcseség csalóka számításai szerint készítvén, fontolóra vette a bel- és külügyeket egyaránt.
Önéletrajz, 78.
Az ország belső bajait, melyek a harmadévi parasztfelkelést okozták, éppenséggel nem orvosolta az 1699 januárius 26-ikán végre megkötött karlóczai «dicsőséges» béke. Mit jelentett az Magyar- és Erdélyországra nézve, Rákóczi szerint csak az tudhatja, a ki súlyát érezte* s a ki ösmerte, hogy ottan «rólunk nélkűlünk» végeztek.* A visszahódított négy magyar vármegyéből Szlavónia néven külön tartományt alakítottak, a jászkún-kerületet a német lovagrendnek adták zálogba, lerombolták a várak egy részét (pl. Rákóczi várai közül is Ecsedet, Patakot, Ónodot). A már tíz éve működő új szerzeményi bizottság (neoacquistica commissio) az ú. n. török jog alapján járt el. A visszahódított területen a birtokosokat okírataik bemutatására és követeléseik igazolására kényszerítette, okírataikat azonban visszatartotta. Javaikat, hacsak nagy összegen meg nem váltották, királyi adományképpen, más jószágokkal együtt nagybirtokká egyesítve, a német minisztereknek és más kegyelteknek a kezére játszotta.* Az udvar ilyen és hasonló tettek után azt hitte, hogy tökéletesen kimerült a magyarok ereje, lelkök elcsüggedt, s mivel szabadsága sarkköveit amúgy is kidöntötte, akaratát akadálytalanul végrehajthatja.* Rákóczi, a mikor az Aranybulla záradékának alkalmazására, a fegyveres ellenállásra gondolt, valóban legyőzhetetlen akadályokat látott maga előtt. Az ország tele volt katonasággal, minden vár és város helyőrséggel. Az országban nem volt sem pénz, sem hadikészlet és saját kincstára is üresen állt.*
Levele 1706 januárius 9. Arch. Rákóczianum, I. 470.
Rákóczi az 1704. évi manifestum (Recrudescunt) 9. lapján.
Bővebben Rákóczi önéletrajzában, 73. Rákóczi előadásából az tünnék ki, hogy az új szerzeményi (helyesebben újraszerző) bizottságot a karlóczai béke után állították fel, holott már 1688-ban nagyban mű. ködött s 1690 augusztus 11-ikén végképpen szervezték. Csak az 1741: XXI tvczikk törölte el.
Rákóczi önéletr. 79., Emlékíratai 69. és 1708 februárius 3-iki levele (Arch. R. II. 160.).
Önéletr. 79.
A külföldben sem sokat bízhatott.
Éppen Bécsben volt, mikor megérkezett oda a rýswicki béke (1697 szeptember 20.) híre; de már csak Rohonczon tudhatta meg, hogy (október 30,) a császár is kibékűlt a francziákkal. Ennek és a karlóczai békének következtében a Habsburg-háznak többé nem volt nyílt ellensége. Folytonos diadalaival oly rémületbe ejtette a török birodalmat, mely Thökölyt sem tudta talpra állítani, hogy Rákóczi egyáltalán nem számíthatott reá. Nem számíthatott Magyarország másik szomszédjára sem, Lengyelországra. Bécsben sokat érintkezvén külföldi követekkel, tudta, hogy «erős» Ágoston, kit szász választóból 1697-ben a bécsi udvar pártfogása juttatott a lengyel trónra, nem felelt meg egészen a császár várakozásának. Tudta azt is, hogy a dicsőséget szomjazó király ürügyet keres a háborúra; de veszedelmesnek tartotta, hogy terveit idegen uralkodóval, idegen udvarral közölje. A német-római birodalom ügyeit Rákóczi már rokonsága révén s mint a birodalom egyik herczege is jól ismerhette. Értesűlt, hogy ott egyes fejedelmek nagyon elégedetlenek a császárral, pl. amiatt, hogy Lipót a fejedelmek tanácsa és a birodalom akarata nélkül alkotta meg Hannover számára a nyolczadik választófejedelemséget. De ha tudta, hogy ott az egyenetlenségnek igen sok magva van elhintve, tudta azt is, hogy ezeknek kicsírázására még igen sokáig kellene várnia.*
A külügyeknek ez a jellemzése Rákóczinál: Önéletrajz, 79.
Így bírálgatva a királyok és fejedelmek helyzetét, Rákóczi és Bercsényi reménykedni kezdtek ugyan, de megállapodásra nem jutottak. A gondviselés azonban, miként Rákóczi írja,* elhatározta, hogy egész Európa ügyeit felforgatja, országokat és királyságokat megdönt, újra alkot és az ő aggodalmaikat is csillapítani kezdi. Ez éppen akkor történt, mikor Rákóczit családi ügyei Bécsbe szólították.
U. o. 80.
A Rákóczi-testvérek közt 1699 szeptember 18-ikán kötött szerződés negyedik pontja úgy szólt, hogy kölcsönösen öröklik egymás javait, ha valamelyiköknek magva szakad. Rákóczi egyetlen fiacskája pedig, Lipót György, ekkor már hét-nyolcz hónapja betegeskedett. Lőcsén a híres dr. Spillenberger gyógyította, de nem mentette meg. Egyre sorvadozott és «lassan, észrevétlenül lobbant el, mint az elégő gyertyaszál». 1700 januárius végén vagy februárius elején hunyt el a még nem is négy esztendős gyermek.* Halála Rákóczit mélyen elszomorította,* de felesége akkor már megsugta neki egyhónapos titkát, hogy «a mi eddig kétséges vala, most biztosítva áll már a jövő». Augusztus 17-ikén* Bécsben, a hová magyarországi körútjukból visszatértek, megszületett második fiuk, a kit keresztapja, József ifjabb magyar király nevére, Józsefnek kereszteltek. József király két esztendővel volt fiatalabb Rákóczinál, a ki iránt mindenkor jóakaratot tanusított».* Kegyelmesen emlékezhetik felséged az én személyemről – írta hozzá a fejedelem tizenegy év múlva* mert felséged udvarában számos esztendeig lévén, semmi egyebet nem kerestem, mint hogy felséged kegyelmességét megérdemelhessem». Maga az ifjabb király is hivatkozott reá,* hogy gyermekkora óta jóakarója volt a magyaroknak; Rákóczi szerint* nemcsak jó lélekkel volt a nemzet iránt, hanem vígasztalta is szerencsétlenségében; azért utóbb is* nagy tisztelettel nyilatkozott róla.
Turul, 1884. 92.
Önéletrajz, 70.
Alexandra hesseni választófejedelemné (Rákóczi anyósa) wanfriedi, szeptember 8-iki levele szerint. (Thaly, Rákóczi ifj. 356–7.) Maga Rákóczi vallomásaiban már nem emlékezett fia születése havára és napjára. (Önéletr. 83.)
Rákóczi emlékíratai, 285. és önélet. rajza, 121.
Károlyi Sándor önéletírása, II. 278–9.
Lasztóczy László levele Bécsből 1705 május 27. Tört. Tár, 1898. 262.
Archivum Rákóczianum, I. 392. (1705 augusztus 17-ikéről).
Stepney levele 1705 május 5. Simonyi, Angol dipl. íratok, II. 74.
Rákóczi József herczeg.*
Rákóczi József herczeg. XVIII. századi olajfestmény a Történelmi Képcsarnokban. Id. Weinwurm Antal eredeti felvétele.
I. József király, Rákóczi József keresztapja.*
I. József király, Rákóczi József keresztapja. Egykorú rézmetszet bársonymodorban a Történelmi Képcsarnok grafikai osztályában.
Bécsben, az ifjabb király udvarában, a fontosabb politikai hírekről másoknál előbb értesűlhetett. Ott volt, mikor «Európa minden fejedelme» tervezgetni kezdett, II. Károly várható halála esetére, hogyan töltsék be a spanyol trónt: «a mi hirtelen szinte forrongásba hozta lelkeiket és az ügyeknek fordúlatot adott».* Míg ugyanis az 1698 szeptember 28. és október 11-iki szerződésekben Hollandia, Anglia és Francziaország a spanyol birodalmat a hétéves József Ferdinánd bajor herczeg (I. Lipót unokája) és a franczia dauphin közt akarták megosztani s a Habsburgoknak csupán Milanót meghagyni: a bosszús II. Károly novemberben a kis bajor herczeget tette meg osztatlan birodalma örökösének. Villars őrgróf (a későbbi herczeg és tábornagy) éppen ezekben az időkben lett XIV. Lajos bécsi követe. Hogy a Bourbonok és Habsburgok közt elkerűlhetetlen háborúban a Habsburgok erejét Magyarországban idején lekösse, megösmerkedett Rákóczival s őt ura jóakaratával, vagy éppen egyenes segítségével biztatta, ha ősi jószágait, vagy Erdély trónját visszaszerezni óhajtaná. Rákóczi úgy érezte, hogy dédapjának, I. Györgynek, a franczia és svéd királyokkal kötött szövetsége ő reá is kiterjed s ahhoz a magyarok közül egyedül csak ő folyamodhatik. Nyilatkozataiban azonban fiatal létére is nagyon óvatos volt; végre teljesen megvonta bizalmát Villarstól, a ki nagy barátságban élvén Jenő savoyai herczeggel s más főrangúakkal, beszélgetés közben ezeknek kelleténél többet mondott s egyébként is vigyázatlan volt.*
Önéletrajz, 80. Október 17-ikén csakugyan Bécsben volt. Thaly, Rákóczi ifj. 345.
Önéletrajz, 75. és 81. Szalay, Magyar. orsz. Tört. m. 50. Horváth, Magyarország Tört. VI. 279. Thaly, Bercsényi, II. 288–9. és Rákóczi ifj. 372. Maga Villars emlék. írataiban (Mémoires du duc Villars), a me. lyek különben csak 1700-ig terjednek, név szerint nem említi Rákóczit, kivel Villars életírója, Vogüe (Villars d'aprés sa corres. pondence et des documents inédits) sem foglalkozik.
A diplomácziát ujabb izgalomba ejtette, a mikor (1699 februárius 6.) József Ferdinánd bajor herczeg, a spanyol trón jelöltje, hírtelen meghalt, vagy – ahogy Rákóczi is hallotta – «eltették láb alól».* A császári udvar most már más úton akarta biztosítani a Habsburgok spanyolországi uralmát; ellenben a francziák, angolok, hollandok az európai egyensúly érdekében;* az osztrák ház tulságos uralmának megtörésére és Spanyolország felosztására szövetkeztek. A császár Kinsky gróf halála (1699 februárius 27.) után Harrach Ferdinánd grófot, majd ennek a fiát, Lajost küldte II. Károlyhoz. Egyik sem boldogúlt, mert az öreg gróf megsértette a királyné földijét és mindenható komornáját, a hesseni származású Berlepsch Mária grófnét,* a ki azután a királyi párt teljesen elidegenítette az osztrák politikától.* 1700 márczius 3 és 25-ik napjain Anglia, Hollandia és Francziaország abban egyeztek meg, hogy Károly főherczeg, I. Lipót második fia örökölje ugyan Spanyolországot, az Indiákat és Németalföldet, tehát a bajor választónak szánt területet, de az olasz tartományokat a franczia dauphinnek adják Lotharingiával együtt, melynek herczege kárpótlásúl Milanót kapná. Rákóczi éppen ekkor, márczius második felében Bécsben járt.* Barátjai, a franczia, angol és holland követek, maguk értesítették a diplomácziai fordúlatokról, melyekben neki is szerepet szántak. A tervezgetésekbe, úgylátszik, bevonták Du Héron marquist is, a lengyelországi franczia követet, akit azonban Rákóczi nem ismert, s így éppen olyan tartózkodó volt vele, mint a fecsegő bécsi követtel, Villars-ral szemben. A jövőben és a közelgő háborúban bizakodva, jókedvűen tért vissza Magyarországba, hogy barátainak megvigye a dolgok alakúlása hírét.*
Önéletrajz, 80. A méregpor, az ú. n. Successionspulwer alkalmazását Heigel (Kronprinz Joseph Ferdinand von Bayern, 158.) tagadja.
Rákóczi ezt a kifejezést itt használja először (Önéletrajz, 80.)
Rákóczi szerint (u. o.) Perlips nevű nemesnek özvegye.
U. o. 80–81. Philippson, Ludwig XIV. 385.
Thaly, Rákóczi ifj. 355.
Önéletrajz, 81.
Herczeg Villars.*
Herczeg Villars egykorú rézmetszet. Ismeretlen szerzőtől.
