IV. RÁKÓCZI TERVEI S ELFOGATÁSA. (1700–1701.)
IV.
RÁKÓCZI TERVEI S ELFOGATÁSA.
(1700–1701.)
RÁKÓCZI TERVEI S ELFOGATÁSA.
(1700–1701.)
BARÁTAIVAL Rákóczi gyakran tanácskozott 1700 április második felében Sárospatakon, májusban pedig Nagysárosban és Szerencsen. Abban állapodtak meg, hogy a haza nyomasztó helyzetében, a dédapja idejében kötött franczia-erdélyi szövetségre hivatkozva, Rákóczi XIV. Lajos franczia király pártfogását kérje; de haboztak, Rákóczi maga beszéljen-e a franczia követekkel, megbízottat küldjenek-e hozzá, vagy egyenesen a királynak írjanak? Végre is ez utóbbiban állapodtak meg, mert akadt bizalmas emberük, ki levelöket elvigye. Ez a bátor ember egy belgiumi franczia volt, Longueval cs. kapitány a badeni (most 23. sz.) magyar gyalogezredben. Dujardin ezredes őt harmadéve mutatta be a fejedelemnek, ki az éleseszű, ügyes és örökösen a könyveket bújó tisztet csakhamar megkedvelte. Sokszor és szívesen látta vendégűl, mert műveltsége, szellemes franczia társalgása, magyar érzelme, fitogtatott ragaszkodása miatt megkedvelte, sőt bizalmával is megajándékozta, s Bercsényi tudtával* némely politikai titkába beavatta. Most, mikor az ezredet Rákóczi sárosi uradalmaiból Árvába helyezték át, a kapitány szabadságot kért Ličgeben lakó családja meglátogatására; mit azzal jelentett be Rákóczinak, hogy szívesen veszi utasításait, ha a külföldre valami megbízatást akar adni. A fejedelem nagyjából közölte vele terveit s hogy őt szemelte ki a XIV. Lajosnak szóló levél átadására, A kapitány készségesen vállalkozott s megigérte, hogy Párisba is ellátogat. Abban állapodtak meg, hogy utazása kezdetén fölkeresi a fejedelmet Bécsben, s ott veszi át a levelet.*
Különben Du Héron 1701 julius 7-iki levele szerint Bercsényi nem helyeselte Longueval beavatását s az ügyek folytatását magyarokra szerette volna bízni. Thaly, Bercsényi, II. 292.
Önéletrajz, 82.
Június elsején Rákóczi már ismét Bécsben volt, hol felesége szülése miatt egyfolytában több hónapot töltvén, nyugodtan megfigyelhette a politikai helyzetet. Ahogy mondja,* I. Lipótot a hatalmasságok egyenesen felszólították, záros határidő alatt nyilatkozzék, elfogadja-e a már említett márcziusi szerződést, melynek értelmében fia, Károly főherczeg, nem örökölné az egész Spanyolországot? Ezzel a meglepő kérdéssel nagyon összefüggött az a levél, a melyet Rákóczi Ferriol konstantinápolyi franczia követtől kapott. Ferriol hét háborút harczolt végig Magyarországban; Thökölynek előbb katonája, utóbb franczia ügyvivője volt; de a mint 1700 januárius 5-ikén elfoglalta állomását Konstantinápolyban, egykori gazdáját, az eladósodott kurucz királyt mellőzte. XIV. Lajost a fiatal Rákóczira figyelmeztette, mint a ki a spanyol örökség miatt várható háborúban Magyarországban fölkelést támaszthat s ezzel a császári haderő egy részét ottan lekötheti. Aligha történt XIV. Lajos tudta nélkűl, hogy Ferriol most franczia segítséggel bíztatta Rákóczit, ha az elégületlenek élére állana.* Rákóczi még teljesen a követ levelének hatása alatt állt, mikor október végén Bécsben fölkereste őt Longueval és megbízatására figyelmeztette. Rákóczi tehát bezárkozott vele s maga még nem lévén elég jártas a franczia nyelvben, kellő tájékoztatás után reá bízta a XIV. Lajos-hoz és Barbesieux* hadügyminiszterhez szánt levél megfogalmazását és szerkesztését, de a leveleket, Longueval tollbamondása után, november elsején ő maga írta meg.* Természetesen nem tudhatta, hogy II. Károly spanyol király éppen aznap halt meg s hogy egész birodalma örökösévé a dauphin második fiát, Fülöp anjoui herczeget, XIV. Lajos unokáját tette; nem tudhatta tehát azt sem, hogy «az ország közügyeinek intézését a legjobb akarattal a legkedvezőbb külügyi viszonyok közt vette kezébe s bízta azok folytatását az isteni gondviselésre», Úgy hitte, nem is Longueval-nak, hanem az Örök Igazságnak tollbamondása után írt, mert egyedül esküje, kötelessége és az agyonsanyargatott nép iránt való részvét következtében cselekedett.*
U. o. 81.
Várnay György levele 1703 junius 7. Thaly, Bercsényi, II. 490. Horváth szerint VI. 279–280.) Ferriol a bécsi jezsuiták és Longueval fondorkodására akarta beugrasztani Rákóczit; de képtelenség, hogy egy franczia követ éppen most akarjon szolgálatot tenni az osztráknak. De Bonnac marquis (Mémoíre historique sur 1'ambassade de France ŕ Constantinople) elődjét, Ferriolt, hóbortos, sőt koronkint őrjöngő embernek mutatja be; de Ferriol Correspondence-a és a török udvarról írt tanulmánya (németül: Wahrste und neueste Abbildung des türkischen Hofes) őt komolyabb embernek mutatja.
Barbesieux marquis, a nagy hadügyminiszter, Louvois fia, atyja halála (1691.) után 23 éves korában már hadügyminiszter, helyesebben hadügyi államtitkár lett, mert a király csak a hadsereg anyagi ügyeinek vezetését bízta reá. Ebben az állásban maradt haláláig, 1701-ig. (Voltaire: Le siécle de Louis XIV., a Rébelliau-Marion-féle 1894-iki kiadásban, 248., 285., 481–2 ) Több történetírónk tévesen nevezi külügyminiszternek.
Önéletrajz, 115. Fiedler, Actenstücke zur Gesch. Fr. Rákóczi's. II. 551. A levél szövege ismeretlen, Thaly, Bercsényi, II. 292–3. Mivel azonban Rákóczi Longuevalt nem a kül-, hanem a hadügyminiszterhez szóló ajánlattal látta el, bizonyára fegyveres segítséget kért,
Önéletrajz, 85.
Több havi mulatozás és szórakozás után Rákóczi 1700 november közepén odahagyta a «bűnös Babylont», Bécset, a melyet ekkor látott utoljára. Három hónapos fiacskáját, Józsefet, Schilling asszony gondjaira bízván, feleségével egy kényelmesen fölszerelt hajóra szállt s a Dunán lefelé indúlt Budára, a hol udvari emberei és fogatai várták. A napok rövidsége, a szeles időjárás és a sok állomás miatt a szokottnál is lassúbb hajózással érkezett Pozsonyba, a hol az urak éppen akkor a nádor elnöklete alatt nyolczados törvényszéket tartottak.* Ezeket a gyűléseket utoljára az 1681: XXVIII. tvczikk szabályozta. Az országgyűléstől irtózó bécsi kormány, úgy látszik, a franczia parlamentek szerepét szánta nekik, hogy a főurak még se érezzék oly nagyon a nyilvánosság hiányát s a rövid folyású pörök tárgyalásánál kibeszélhessék magukat. Rákóczi szerint most is nagy számban gyűltek össze.* Jövetelökről értesűlve, barátai a kikötőhöz tódúltak, hogy meghíjják őket lakomájukra; de nem volt kedvök kiszállni, holott a kedvezőtlen szelek miatt csak másnap evezhettek tovább. Komáromnál már végképp megúnták a hajózást, a melyet nemcsak fiatalos szeszély, hanem az okosság is javasolt, mert a gyönge fiatal asszonyt kímélni kellett. Most azonban mégis postakocsin folytatták útjokat s így hamarább érkeztek Budára. Mit érezhetett Rákóczi, mikor először látta Mátyás király palotája romjait, hajdani fényes fővárosának omladékait! A mostani fényes Budapest fővárosnak akkor együttvéve sem volt több lakosa 7000-nél és maga Buda csak három esztendő múlva kapta vissza szabad királyi városi rangját. Itt, az egykori fővárosban érezhette leginkább, milyen szegények a városok, polgárságuk mennyire megfogyatkozott, a mesterségek, iparágak mennyire hanyatlottak bennök és egész állapotuk micsoda emlékoszlopa az ausztriai uralkodásnak!*
Szirmay Endre önéletrajza szerint a pozsonyi Octavaliák októberben voltak. Tört. Tár, 1892. 416.
Rákóczi önéletrajza, 116.
Rákóczi emlékíratai, 78.
Podgyászos hajóinak megérkezése és átrakása után Rákócziék néhány nap múlva tovább utaztak Gyöngyösre, a mely már az ő birtokuk volt és ott ünnepelték a karácsonyt.* Ott hallotta azt a várva-várt hírt, hogy II. Károly spanyol király meghalt, még pedig éppen aznap (nov. 1.), a mikor ő segítségre szólította XIV. Lajost. Tudta, hogy ez a halál teljesen megváltoztatja az európai helyzetet s türelmetlenül várta a bonyodalmakat, lelki nyugalommal a párisi választ. Életmódján már csak a feltűnés és gyanú elkerülése végett sem változtatott s különösen a vadászat szenvedelmének élt. Mindjárt az ünnepek után vadászgatva ment át feleségével Sárospatakra; ottani kúriájukban ünnepelték Szilveszter-napját* és az újesztendőt, a mely a válságos XVIII. századot megnyitotta. Rákóczi azonban «nem ösmervén a jövendőt, nem félt a reá várakozó bajoktól».*
Rákóczi önéletrajza, 116.
1700 deczember 31-ikén itt kelt a fejedelemné nyugtatványa. Thaly, Rákóczi ifj., 358.
Önéletrajz, 116.
Patakról 1701 januárius végén* feleségével együtt átrándult nagysárosi várába. Ide érkezett hozzá Longueval, ki elhozta Barbesieux franczia hadügyminiszternek deczember 8-ikán kelt levelét, a melyben biztosítja őt királya jóindúlatáról, szóval pedig azt izente, hogy a tárgyalások folytatása végett a maga és politikai barátai nevében ügyvivőjét meghatalmazó levéllel küldje vissza.* A mint tehát februárius 3-án Eperjesen megtartotta Sáros vármegye tisztújító közgyűlését,* a farsangolás ürűgye alatt már harmadnap hegyi ösvényeken, hóval teljesen belepett útakon indúlt Ungvárra, hogy Bercsényivel és a beavatottakkal tanácskozzék. Magával vitte Longuevalt is. Farsang végére érkeztek meg s három napig (febr. 7–9.) maradtak. 9-ikén már elkezdődött a nagyböjt, hanem azért folytak a víg vadászatok és Longuevallal csak mellékesen tárgyaltak. Rákóczit elkedvetlenítette, hogy óvatosságot, bővebb megfontolást ajánlott Bercsényi, a ki apósának, gr. Csáky István országbírónak halálával a felsőmagyarországi főkapitányságra vágyott. Most tehát ő maga is vontatva, lanyhán és felületesen tárgyalt a kapitánynyal. Barátját talán önzőnek is tartotta, holott a tervezett fölkelés mindjárt az első napokban boldogúlhatott volna, ha a tekintélyes hadak fölött rendelkező főkapitány indíthatja meg. Bizalmatlannak inkább Barbesieux iránt kellett volna lennie, kiről saját királya megírta, hogy minden dolognál többre becsűli a herczegekkel való lakomákat és hogy feladatait az élvezetek kedvéért elhanyagolja.* Azonban nem akarta megszakítani a franczia udvarral megindúlt levelezést s 10-ikén Munkácsra átmenvén, másnap megírta újabb levelét, melynek franczia szövegét ezúttal is Longueval mondta tollába. Megköszönte a király jóakaratát, azonban a kívánt meghatalmazó levél elküldését későbbre igérte.* Élőszóval egyebet is izent. A fölkelés csak úgy sikerülhet, ha a király Lengyelországon át segítőcsapatokat küld s hadfogadásra pénzt kölcsönöz. A szabadság kivívása után az adósságot örömest visszafizetik. Óhajtja továbbá, hogy a király Magyar- és Lengyelország egyesítésére törekedjél; mert a két ország csak így állhat meg az osztrákkal és a török kel szemben.* Azután gyanútalanúl bocsátotta útjára Longuevalt.
Egy okirata 1701 januárius 27-ikén még Patakon kelt. Thaly, id. h.
Önéletrajz, 116.
Thaly, id. h.
Levele Le Tellier rheimsi érsekhez. Voltaire, Le sičcle de Louis XIV. 481–2.
Önéletrajz, 117. Szalay L. VI. 51. Ez a levél Fiedler szerint (Actenstücke, II. 551.) megvan a franczia külügyminisztérium «Hongrie de 1700 ŕ 1704.» IX. kötetében. Onnan egész terjedelmében közölte velem Georges Mazeran s kitűnt, hogy az voltaképp Thökölynek Thalynál is (Bercsényi II. 384–5.) ismertetett 1701 évi föltéleleit tartalmazza. A november 1. levélnek eredetije ma sem kerűlt elő (L. u. o. 292–3.)
Wagner, Hist. Leopoldi, II. 737.
A nagybőjtöt, melyet ezúttal megtartott, Munkácson töltötte s ott ünnepelte a húsvétot is, mely ez évben éppen születése napjára (márczius 27-ikére) esett. Mivel pedig «megostoroztatása ideje közeledett», elhatározta, hogy meglátogatja Sárosban hagyott beteges feleségét, ki, a tavalyihoz hasonló okból, ismét Bécsbe készülődött.* Csak pár napot akart ottan tölteni s azután kimenni Szerencsre, hogy tavaszszal ott vadászgasson. Munkácsról április 12-ikén indúlt el. Árvizektől megrongált rossz útakon haladt; s minthogy a hidakat a víz többnyire elvitte, a megdagadt patakokon úsztatva kelt át. Feleúton udvara nagyobb részét előre küldte a podgyászszal Szerencsre s maga csupán testőrsége kis csapatával tért le Sáros felé. Nem tudta, miért, de sietett; fiatal lelke még gyönyörködött is az eléje torlódó akadályok legyőzésében és szerette a veszedelmeket.* 17-ikén baj nélkül érkezett Sárosra, hol feleségét meggyógyúlva találta.
Bercsényi levele 1701 április 5-ikén. Thaly, Bercsényi, II. 299.
Önéletrajz, 118.
A nagysárosi kastély homlokzata.*
A nagysárosi kastély homlokzata. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
A nagysárosi kastély lépcsője.*
A nagysárosi kastély lépcsője. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
Este az Eperjesről kilátogató német tisztekkel kártyázgatott, a mikor átnyujtották nénjének Zborón kelt levelét. A küldött Munkácson kereste s az árvizek miatt nagyon megkésett vele. Meglepve értesűlt belőle, hogy bécsi hírek szerint Longuevalt Linzben elfogták s elszedtek tőle több levelet, a melyek közül azonban a veszedelem láttára egyet lenyelt. Most Bécsben vallatják. Majdnem megőrült a hír hatása alatt, de annyira uralkodott magán, hogy a tisztek semmit sem vettek észre. Mindamellett hamarosan véget vetett a játéknak és visszavonúlt. Legokosabbnak tartotta, hogy a közellevő Lengyelországba menekűljön, de nem volt nála elegendő készpénz; a mi eléggé mutatja, hogy valóban nem sokat gondolt levele következéseivel. Még különben is bízott Longuevalban és hogy éppen az ő levelét semmisítette meg; valamint a királyban és udvarában, a mely iránta kegyesnek és barátságosnak mutatkozott. Hiszen Longueval elfogatásának már két hete s így, ha nem kímélnék, azóta őt is hatalmukba kerítették volna. Talán feleségét sem akarta megrémíteni gyors távozásával. Maradt tehát és vele együtt tért nyugalomra. Szemét azonban kerülte az álom, mert a szabadúlás módján töprenkedett. Éjfél után 2 órakor egyszerre nyílni hallotta egyik szobája ajtaját, mire vadászkutyája ugatása is figyelmeztette. A második ajtónyitásra felesége fölébredt és komornáját szólította; ő pedig éppen fölkelni készűlt, hogy a zaj okának utána nézzen, mikor az ágya közelében levő ajtó egy hatalmas ütésre fölpattant. Salm Károly ezredének (a mostani 45-ik számú galicziai gyalogezrednek) két ösmerős tisztje gyertyával, pisztolylyal lépett ágyához és őt a «császár» nevében fogolynak nyilvánította.
Rákóczi nagyon nyugodtan és méltóságosan viselkedett. Néhány szóval lecsillapítván fölindúlt felesége kifakadásait, csöndes hangon kérdezte a tisztektől a «császár» akaratát. Kijelentették, hogy parancsukhoz képest Eperjesre viszik be; de megengedték, hogy befogasson hintajába, és hogy cselédei, szolgái szokott módon felöltöztessék. Hajnalodott, mikor április 18-ikán, hétfőn, kocsira ült. Feleségét nem tudta lebeszélni, hogy otthon maradjon; a tisztek pedig megengedték, sőt hítták is, hogy elkísérje.*
Rákóczi önéletrajza, 119–120. Szirmay Endre önéletrajza Tört. Tár, 1892. 416. A velenczei követ jelentése április 23-ikán Malagolánál, Deutsche Revue, 1907. 91.
Az elfogatás híre futó tűzként terjedt el az uradalomban. A Rákóczihoz határtalanúl ragaszkodó nép mindenütt összefutott és könyezve nézte a szomorú menetet. Mit várhatott a szegény jobbágy, ha így bánnak az ország leggazdagabb földesurával, kinek egy millió holdja van! Az eperjesiek még jobban megdöbbentek főispánjuk sorsán, mert a tizenhárom év előtti eseményeknek, Carafa vértörvényszékének megújulásától tartottak! Hiszen gróf Solari Viktor tábornok, a kit Bécsből elfogatására és őrzésére küldtek ide, tulajdonképpen régi haragosa volt, mert Rákóczi a birtokain elkövetett kihágások miatt panaszt emelt ellene. Azóta azonban egy váratlan eset miatt* a fejedelemnek legjobb barátja lett s három hétig tartó fogsága szigorúságán minden tőle telhető módon enyhített. Megengedte, hogy a fejedelemasszony már megérkezése napján (április 18.) postakocsin Bécsbe indúljon s ura érdekében eljárja a hatalmasokat; megengedte azt is, hogy Aspremontné, ki Zboróról a hír hallatára lóhalálában még aznap délben megérkezett, szeretett öcscsét meglátogassa. Azt sem gátolta, hogy Rákóczit gazdatisztjei és cselédjei fölkeressék s hogy (április 26.) magához hívatván báró Klobusiczky Ferencz kir. személynököt, előtte fogsága idejére Lipóczi Keczer Sándor sárosi alispánt minden jogi és birtok-ügyben teljes hatalmú megbízottjának nyilvánítsa.
1698-ban török fogságba, a konstantinápolyi Héttoronyba kerűlt, a hol azonban Zrínyi Ilona közbenjárására a szokottnál jobban bántak vele. Hist. des rév. II. 24.
Rákóczival egyidőben fogták el báró Szirmay István kir. ítélőmestert, nemsokára pedig a három Vayt: Ádámot, Mihályt és Lászlót. Hír szerint sok mágnásra várt hasonló sors; különösen Bercsényit keresték, a ki azonban már negyednap értesűlvén Rákóczi elfogatásáról, kétnapi fáradságos bujdosás után szerencsésen átmenekűlt Lengyelországba.* Társai sorsának bizonytalanságán kívül Rákóczit az is aggasztotta, hogy nem tudta, miként viselkedjék kihallgatása alkalmával; mert nem ösmerte elfogatása valódi okát. Longuevalt majd hűnek, majd hűtlennek képzelte s találgatnia kellett: mindakét levelét elfogták-e, vagy csak az egyiket; egyáltalán van e az udvarnak írott bizonysága s nem csupán gyanú alapján zaklatják-e?
Menekülése részleteit saját elbeszélése nyomán Rákóczi maga mondja el. Önéletrajz, 150–1.
Első izgatottsága csillapultával menekülésre gondolt, mert meghallotta, hogy, mint nagyapját, a bécsi kormány kiviteti Magyarországból és idegen bíróság elé állíttatja. Nagy előkészűleteket tett, hogy, ha szerencsi várán keresztül viszik, ott levő udvara kiszabadítsa. Azonban az áradások miatt egy lovas- és két gyalog század fedezete alatt saját hintaján május 5-ikén Kassára kísérték s onnan 16-ikán* saját uradalmain át indúltak vele Ausztria felé. Jobbágyai titokban azonnal ajánlatot tettek lovászmesterének, báró Vissenacque Sándornak, hogy a fejedelmet a Rochefort Ferencz vezetése alatt álló 25 karabélyos testőrrel útközben kiszabadítják. Többen lettek volna a németeknél; de nemeslelkű földesuruk gyöngéden visszautasította ajánlatukat. Egyrészt azért, mert úgy gondolkozott, hogy akár sikerűl, akár nem sikerűl a terv, a katonák a falvakat haragjukban feldúlják s a jobbágyokat kard élére hányják; másrészt pedig attól tartott, hogy ha a vállalat meghiusúl, elveszti József ifjabb király, a miniszterek, az udvari emberek és a külföldi fejedelmek jóindulatát, barátságát. Így tehát sorsára bízta magát.
Pálóczi Horváth György naplója. MHH. II. oszt. XXXI. k., 247. A naplóíró szerint «valami új machinatióval vádoltatnak, de valóságosan okát nem tudni.»
Vay Ádám.*
Vay Ádám egykorú festmény gróf Erdődy Ferenczné galgóczi kastélyában.
Mivel gyalogkatonák is kísérték, csak lassan haladhattak előre. Minden állomásnál pontosan megtették az előírásos óvóintézkedéseket. Két őr állott szállása kapujában, kettő pedig nappal nyitott ajtaja előtt s éjjel ágya mellett kivont karddal őrködött. Mindamellett nyugodtan és jól aludt, jóízűen ivott egy-egy kortyot a magával vitt tállyai borból;* csak az étel nem ízlett neki. Solari tábornok, ki a hintóban mellette ült, bámulattal figyelte meg szíve, lelke nyugalmát. Férfias magaviselete és szellemes, kellemes társalgása a tábornokot mindjobban lebilincselte; annyira bízott a fejedelem őszinteségében, hogy többé a külső világtól sem zárta el teljesen. Miskolczon kétnapi pihenőt tartott vele, mely alkalommal a város vendégei voltak, s nem gátolta, hogy a fejedelem az elbúcsúzó Vissenacque-nak egy szép fehér angol paripát ajándékozzon.* Megengedte, hogy Budán, a hova május 20-ika táján érkeztek, a fejedelem titkára átadja felesége levelét, s hogy vele négyszemközt értekezzék; sőt «őszinte és becsületes lélekkel» őmaga adta át Rákóczi leveleit a más kocsikon jövő Vay Ádámnak és Szirmaynak s meghozta ezek válaszait a nélkül, hogy tartalmuk iránt kiváncsiskodott volna. Rákóczi még felesége leveléből sem tudta kivenni, XIV. Lajoshoz írt első vagy második levelét fogták-e el; zavarát növelte, hogy egyiknek tartalmára sem emlékezett világosan. Még mindig nyugalmat erőltetve, Istenre bízta dolgát, de már azzal sem igen törődött, hová viszik. Május 26-ikán Győrött a vásárosok levett kalappal nézték a szomorú menetet s imádkoztak a foglyok kiszabadúlásáért. A Rábcza abdai hídjánál a katonák egy szép pontyot fogtak és Rákóczinak kedveskedtek vele. A fejedelem megajándékozta őket, de a halat visszavetette a vízbe: «Menj és örűlj szabadságodnak! – szólt. – A gondviselés bárcsak énhozzám is olyan kegyelmes volna, mint én vagyok most tehozzád és visszaadná szabadságomat!»* Magyaróvárott két napot pihentek, míg a király parancsolatát vehették, hová menjenek. Solari csakhamar tudatta Rákóczival, hogy a rendelet értelmében Wiener-Neustadtba fogja kísérni.
Még 1708 november 25-ikén is megkérdezte hű Kőrösyjét, hová való bor az, a mit akkor Sárosról színelve vitt magával? Mert egész utazásában jól megtartotta színét és ízét. Úgy emlékezett, hogy tállyai bor volt. Tört. Tár, 1882., 752
Szendrei, Miskolcz története, II. 310. Tört. Tár, 1900. 384.
Kolinovics nyomán Thaly, Bercsényi, II. 309. Ezt a jelenetet Tompa Mihály is megénekelte, («A fogoly», 1858. Közli Vende: Rákóczi-versek, 53–55.)
Báró Szirmay István.*
Báró Szirmay István a Történelmi Képcsarnokban őrzött XVIII. századi eredeti festményéről id. Weinwurm Antal felvétele.
Ez a vár ugyan az uralkodó egyik nyári mulatóhelye volt, de a fejedelem nagy lelki felindulással, szomorú sejtelmekkel indúlt oda, Eszébe jutott a vérpad, a melyen ott végezték ki anyai nagyapját, Zrínyi Pétert és vejét, Frangepanit, a kik mostan is ott pihennek. Méltán hihette, hogy öt is áldozatúl hurczolják oda Magyarország szabadságáért, a melynek teljes eltörlését elhatározták. Május 29-ikén odaérkezve, a roppant számban összecsödűlt nép valóban gúnyolódva, szitkozódva fogta körül hintaját. Ez a jelenet a tizenkét év előtti durva bécsi jelenetre emlékeztette s arra a sok keserűségre, a mely azt követte. Másnap, 30-ikán, a várnak abba a boltozatos szobájába, a császári konyha éléstárába zárták, a hol valaha nagyapja készült a halálra. Minden emberi reményt elvesztve lépte át börtöne küszöbét;* de Istennek ajánlotta magát és megfogadta, hogy egész életében megböjtöli a hétfői napot, a mikor elfogták (április 18.) és a mikor bezárták (május 30.).
Velencze bécsi követének junius 4-iki jelentése szerint társaival együtt meglepettnek látszott; «nem tudom, a borzasztó benyomás, vagy valami rossz sejtelem következtében-e.» (Malagola, Franz II. Rákóczi. Deutsche Revue, 1907. 91.)
