VI. RÁKÓCZI MENEKÜLÉSE. (1701.)
VI.
RÁKÓCZI MENEKÜLÉSE.
(1701.)
RÁKÓCZI MENEKÜLÉSE.
(1701.)
VASÁRNAP, november 6-ikán este Rákóczi meghagyta apródjának, osonjon ki a vár hátulsó kapuján, kocsisa szállásán üljön lóra s a vadaskert szögleténél levő gázló mellett várjon reá. Azután leborúlt a Megváltó képe előtt és Isten áldását kérte szabadúlására, élete legveszedelmesebb munkájára. Lehmann meghatva szemlélte ezt a jelenetet; azután kilépett a fejedelem szobájából, melyet az övétől csak egy szűk folyosó választott el. Az ottan álló dragonyosnak megparancsolta, hogy gyertyát gyujtson. Ez akkor még nagyon sok időbe kerűlt s az őr mentegetőzött, hogy a szabályok értelmében nem hagyhatja el állomását; de a százados megnyugtatta, hogy helyette addig őmaga őrködik s elvette puskáját. Míg a dragonyos odajárt, Rákóczi átsurrant a kapitány szobájába s a spanyolfal mögött dragonyosnak öltözött fel. Alig készűlt el vele, apródja azzal a hírrel toppant be, hogy a vár mellékkapuja be van zárva, nem mehetett ki a szállásra. A fejedelem megparancsolta, hogy egyenesen a főkapura kerűljön s ha kérdőre vonják, mondja azt, hogy Sagel jezsuita atyához megy, mert Rákóczi beteg, – gyónni akar; ha pedig a város kapujához ér, az őrálló polgárokat világosítsa fel, hogy ő Castelli-ezredbeli tiszt: küldjék utánna dragonyosát (Rákóczit), a ki valahol a korcsmákban részegeskedik. Berzeviczy elment, de a fejedelem nem követte addig, míg meg nem tudta, kijutott-e a főkapun. Egyedűl maradt a szobában a Lehmannokkal. Ekkor a szabadságon levő Kertzl ezredes helyettese, a várőrség őrnagyja, oly váratlanúl toppant be, hogy Rákóczi és a fiatal Lehmann alig huzódhatott a spanyolfal mögé. A közlegényből lett öreg, goromba tiszt láttára a kapitány hebegni kezdett, az asztalon égő gyertyát elfútta s minden hidegvérét elvesztve, föl és alá járkált a szobában. Öcscse is sóhajtozott és suttogva kérdezte Rákóczitól, mit csináljon most már. A fejedelem a rendkívűl kínos helyzetben is megőrízte nyugalmát s mosolyogva csillapította a fiatal embert. A vén őrnagy a suttogásból, gyertyaoltásból talán azt következtette, hogy valami gyöngéd légyottot zavart meg. Majdnem negyedóráig gyanútlanúl beszélgetett a kapitánynyal, a ki, hidegvérét kissé visszanyerve, megkérdezte, nem látogatják-e meg a foglyokat? Az öreg ráállott.
A mint távoztak, Rákóczi siettette fiatal barátját, mert rövid idő mulva az ő szobáját is megszemlélik s akkor kiderűl a szökés. Hamarosan előre küldte a kis tisztet, ő pedig a köpenyegtartó zsákkal a vállán nehézkes léptekkel követte. Végigmentek a belsővár hosszú folyosóján, s baj nélkül haladtak el mind a hét őrség előtt, a mely a magyar rabokra vigyázott; pedig az egymást fölváltó katonák égő gyertyákkal jöttek velök szembe. A várból is szerencsésen kijutottak és szállásukra mentek egy özvegy asszonyhoz. Lehmann mindjárt tovább gyalogolt. Megbeszélés szerint a város falain kívűl álló parasztszekeret kellett volna fölkeresnie, hogy megvigye a jóhírt a fejedelemasszonynak Bécsbe s onnan tovább menekűljön Poroszországba. Ö azonban fiatalos könnyelmüséggel előbb a várba indúlt, hogy megnyugtassa a szökés sikere miatt aggódó bátyját. Maga Rákóczi, a mint ledobhatta a zsákot, jókedvűen pattant nyeregbe. A várost ugyan nem ösmerte, de azt hitte, hogy egymagában is odatalál a kapuhoz. Azonban a nagyon szűk sikátorok közt eltévedt s éppen a várba vezető útra kerűlt, a hol akkor gyujtották meg a lámpákat. Nem kérdézősködhetvén, adta a részegét; nyergében dűlöngőzött és rekedt hangón valami népdalt énekelt. Így nem tűnhetett föl, ha boros fővel nem tudja az útat. Szerencséjére, a fiatal Lehmann észrevette baját; füttyentett neki s karjával mutatván az útat, tovább sietett. Rákóczi most már sarkantyúba kapta lovát s éppen akkor ért a kapuhoz, mikor az őrség fegyverbe állt s a sorompót egy őr leeresztette, hogy lelakatolja. Az első pillanatban azt hitte, hogy észrevették s meggátolni akarják szökését. Az őr azonban megkérdezte, a Castelliekhez tartozik-e, mert ha ő az a dragonyos, csak siessen: kapitánya már elment. Borízű hangon mondta, hogy az bizony az ő kapitánya; mire felvonták a sorompót és áteresztették. A míg látták és hallották, hadonászva, kurjongatva ment tovább.
A vadaskert szögleténél, a gázló mellett várt reá apródja, Berzeviczy. Rögtön kocsiba ültek, de a beálló – sötétségben, a szakadó záporban, feneketlen sárban feleségének fejér lovai* csak bajosan tudtak czammogni. A kocsis csupán egyszer járt errefelé, s mivel a szél és zápor a kocsi gyertyáját minduntalan kioltotta, kétszer is neki hajtott a Fertő ingoványainak, úgy hogy teljesen elakadtak a sárban, kátyuban. Kiszálltak a kocsiból és gyalogosan vezették jobb útra a lovakat. Végre november 7-ikén éjfélután két órakor eljutottak valamiképpen Nezsiderbe, a hol a vendéglősnél a fiatal Lehmann már pár napja megrendelt egy parasztszekeret, három lóval, hogy tiszteket vigyen a galgóczi (freistadti) lóvásárba. A vendéglős azonban addig okoskodott, húzódozott, hogy csak négy óra felé indúlhattak tovább, sorsára hagyván saját kocsisukat a lovakkal együtt.* Berzeviczy tisztnek, Rákóczi őrmesternek volt öltözve. Ha valaki üldözi őket, semmiesetre sem menekűlhetnek, mert a virradtig tartó sötétségben, a Nyulasok földjének (a Heidebodennak) úttalan útjain megint többször eltévedtek. Csak 11 óra felé érkeztek Kiliti alá, hogy Somorja felé átkeljenek az Öreg-Dunán a Csallóközbe.* Azonban hiában kiabáltak, hiában mutogattak pénzt a somorjai révészeknek, a roppant szél miatt nem jöttek át és csak a szél elülése után, négy órakor szállították át őket. Késedelem nélkűl észak felé folytatván útjokat, átkeltek a Kis-Dunán is és alkonyatfelé megérkeztek Cseklészbe, hogy onnan postakocsin mehessenek tovább. Ezt a helyet már 1683 óta ösmerte, a mikor ott Thökölyvel mint gyermek heteken át táborozott,* de különben is gyakran járt arra felé bécsi útjaiban; ösmerte jól a postamestert s attól tartott, hogy elárúlja, ha ő maga megy be hozzá lovat kérni. Ezt tehát apródjára bízta, maga pedig, köpenyegébe burkolózott. Ugyancsak tettette az alvást, mert észrevette, hogy a falu tele van Castelli-dragonyosokkal, a kiket nemrégiben tettek ide wiener-neustadti állomásukról.
Rákóczi szerint (Önéletrajz, 142.) felesége a lovakat nem futásra szoktatta, hanem meghízlaltatta, azt hivén, így jobban megfelelnek, mint ha gyakori lovaglás következtében lesoványodnának. Ellenben a titkos tanács november 17-iki űlésének egy jegyzőkönyve szerint egy lovász azt vallotta, hogy Rákócziné lovai nagyon lesoványodtak, majdnem odavannak. Tört. Tár, 1897. 393.
Ezek még 12-ikén sem kerültek vissza Bécsbe. Tört. Tár, 1897., 392.
U. o. és Önéletrajz, 143.
Thaly, Rákóczi ifj., 40–42.
Rákóczi menekülése Wiener-Neustadtból. (Egykorú metszet után.)*
Rákóczi menekülése Wiener-Neustadtból. Egykorú metszet Ernst Lajos gyüjteményében köv. aláírással: «Le Prince Ragozzi qui s'enfuit déguisé en habit d'une femme da la forteresse de Neustat et il va faire révolter la Hongrie.»
A harmadik veszedelem az volt, hogy a szabályok értelmében a postamesterek csak azoknak adhattak lovakat, a kik útlevelet mutattak fel. A postamester azonban vagy be volt csípve, vagy szüksége volt a pénzre, mert nem akadékoskodott s Berzeviczy valahára előkerűlt a postakocsival. Az úton mindenütt cseléd gyanánt követte apródját. Néhol részeges katonák módjára magára hagyta s parasztokkal együtt mulatott a zsidó korcsmákban, hogy az indúlásnál ismét hozzácsatlakozzék: mert hiszen nem ihatott együtt a «gazdájával». Egyébiránt csupán mutatta, hogy iszik; mert szökése estéjétől fogva csak Nezsiderben evett, ivott valamicskét. Kenyeren és pálinkán kívűl egyébként sem igen kapott volna egyebet. Bajmóczon, a hová szerdán, november g-ikén este érkeztek, nagy éhségét egy kis pálinkával akarta csillapítani. A pénz értékét nem igen ösmervén, a kínált összegért a korcsmáros akkora üveget tett eléje, hogy szinte kétségbeejtette vele. De nem merte mutatni járatlanságát s iddogálni kezdett; végre pedig – minden gyanú elkerűlése végett – rászánta magát, hogy dragonyoshoz illően egyszerre fölhajtja az egészet. Ettől azonban olyan gyomorégést kapott, hogy harmadnapig egy falat kenyeret sem tudott lenyelni s folyton savanyúvízzel, sörrel, tejjel, borral oltogatta belső tüzét. Poprádnál, az utolsó postaállomásnál, sok időt kellett vesztegetnie, míg zálogba csapott lótakaróiért lovat kapott, hogy átmehessen Lengyelországba «lovat venni». November 11-ikén délfelé érkezett meg Podolinba; s mivel nagy meglepetésére még ebben a Lengyelországnak elzálogosított városkában is jártak császári tisztek, nem mert a vendéglőben maradni. Berzeviczytől hallotta, hogy ő valaha a piaristáknál tanúlt s hogy itten él egyik volt tanára. Bementek tehát hozzá s kérték, adjon éjszakai szállást, mert Berzeviczy, császári tiszt létére, párbajban megölte egyik tiszttársát s most hűséges őrmesterével együtt menekűl. A derék öreg vígasztalta, mindennel ellátta s másnap mise után egy megbízható fuvarossal sietve átküldte őket Lengyelországba.
Rákóczi elhatározta, hogy a podolini piaristáknál alapítványt tesz, a melynek a fejében minden hétfőn misét mondjanak megszabadúlása örömére.*
Menekűlése részletei Önéletrajzában, 138–146. Podolini tartózkodásáról Prónai Antal a Kalazantinumban, 1906. 3. sz. Ott a rend háza egy szárnyát most is róla nevezik.
Szabadúlásának a híre érthető feltűnést keltett Ausztriában és Magyarországban egyaránt. A dolog különben azonnal kiderűlt. Hiszen a szökés ideje alatt Lehmann az öreg őrnagygyal tudvalevőleg éppen börtönvizsgálatra indúlt. Lehetőleg késleltette a körútat, hogy Rákóczi szobájára egyhamar ne kerüljön sor. De az őrök csakhamar azt jelentették, hogy onnan nem hallanak neszt. Az őrnagy kérdésére a kapitány azt felelte, hogy Rákóczi rosszúl érzi magát és lefeküdt. Mivel azonban már előbb is arról susogtak, hogy nem lehet rendben a dolog, az őrnagy fölnyittatta a szobát – és üresen találta. A kapitány kijelentette, hogy nem tudja elképzelni, miként történhetett a dolog. Ő ártatlan benne.* S ezt valamennyire hitték is, mert az ablakrostélyt kifeszítve, összetörve találták.* Maga Lehmann csak harmadnap (november 8-ikán) tett hivatalos jelentést,* a mi még inkább reá terelte a gyanút. A titkos tanács másnap* azonnal kiküldte gróf Lamberg Zsigmondot, hogy elfogja őt az őrséggel együtt. Különben a felügyeletben és az üldözésben oly hihetetlen múlasztások történtek, hogy gróf Mansfeld, az udv. főhaditanács elnöke szerint mindez csak úgy sikerűlhetett, ha magának az uralkodónak tudtával és beleegyezésével történt.* A menekűlt három levelet hagyott börtöne asztalán: egyet-egyet a császárhoz, császárnéhoz és József ifjabb királyhoz. A Lipóthoz szólóban elmondta, hogy ha az isteni felséghez az elnyomott bármikor bizalommal fordúlhat, neki is szabad a népek és nemzetségek földi istenéhez fordúlnia. Most már harmadízben tiltakozik előtte a fölségsértés vádja, de az ellen is, hogy vele a haza törvényeinek nyilvános megvetésével jártak el. A törvények mellőzése, sanyarú rabsága, esküjének semmibe vevése s az ellene tanúskodók megvesztegetésének kísérlete után már egyedűl csak a szökésben kereshetett menedéket. De ama rettenetes és igaz bírónak, az Üdvözítőnek ítélőszéke előtt esküvel fogadja, hogy hazája igazságának törvényszéke előtt kész bármikor helyt állani. Arra kéri tehát a királyt, esküje értelmében adjon erre neki alkalmat. Neki, mint a nyomorúltak vigasztalójának, az árvák atyjának ajánlta szerelmes feleségét és gyönge gyermekeit; s könyek közt térdenállva kéri: hűsége és ártatlansága zálogai gyanánt fogadja őket kegyelmébe. Őt, a bujdosót se törölje ki leghívebb és legártatlanabb szolgáinak a sorából, hanem hazája törvényei szerint szolgáltatván neki igazságot, vigye régi kegyelmességének révpartjára.*
Ritter krónikája. MHH. XXVII. 442.
Tört. Tár, 1897. 393.
U. o. 390.
U. a. 391. Ritter szerint (id. h. 442.) azonnal elfogták őket. Akkor azonban Lehmann nem tehetett volna jelentést.
Tört. Tár, 1897. 391.
Levele I. Lipóthoz az 1703. junius 14-iki manifestum függelékében. 1704. évi kiadás, 28–32. II. Hist, des révol. II. 32. Katona, Hist. Crit. XXXVI. 174. Thaly, Bercsényi, II. 315. Szalay, VI. 56–8.
Levelét bemutatták a titkos tanácsban is, a mely először november 9-ikén foglalkozott szökése ügyével;* de gróf Mansfeld, bemutatta a császárnak hozzá intézett levelét, vagy inkább czéduláját is, a melyben meghagyja, kövessen el mindent, hogy Rákóczit ismét kézrekerítsék. Mansfeld úgy hitte, a császárnak is megmondta, hogy úgy van az, ha a dologba papok, barátok és asszonyok (preti, frati e donne) elegyednek. Rákóczit szerinte a kiküldött bíróság elé kellene idézni és ha meg nem jelennék, makacsságban elmarasztalni, jószágait elkobozni. Az egyik kamarás azt ajánlotta, hogy díjat (tagliót) tűzzenek ki a fejére. Eillers titkár szerint a kiküldött bíróság Rákóczi megidézése nélkül is ítélhet, s elkobozhatja vagyonát (a mit szemmel láthatólag fődolognak tekintett), mert szökése bűnösségének a jele. Az pedig nem okozhat fejtörést, hogy az országon kívűl ítélik el. – 12-ikén Lamberg azt jelentette, hogy a kapitány semmit sem akart vallani, s mikor hóhérral és megkínzással fenyegette, arra kérte, inkább lövesse főbe s tisztességes módon végeztesse ki. Ő azonban megmondta neki, hogy ezt a császár csak önkéntes vallomása esetére engedi meg. Végre azt vallotta, hogy őt zászlótartó öcscse bírta Rákóczi megszabadítására; de azt hitte, nem tud az őrségen keresztűl kijutni s akkor ő maga büntette volna meg. Különben Rákóczi esküvel fogadta, hogy nem indít lázadást. Neki azt mondta, hogy Danczkán át Svédországba megy; de hová ment, azt csak Rákócziné tudhatja, a ki hadnagyát (Kertzlt) egy ezüst karddal és órával kötelezte le. A főhaditanács gyanúsnak talált mindenkit; Rákóczinét császári parancsra már is megvizsgáltatta, de úgy hitte, legjobb volna őt császári parancs nélkül kolostorba záratni, hogy senkivel se beszélhessen, mert, a kapitány szerint, mindenről tud. Mások jobbnak tartották, hogy megvárják a császár hazaérkezését s rendelkezését; de azonnal kiterjesztették a vizsgálatot mindenkire, a kihez a gyanúnak csak árnyéka is fért; pl. Sagel és Wolf atyákra, Bévilacqua káplánra, Montecuccoli ezredesre, Marsichi alezredesre, Menegatti komornyikra, gróf Martinitz Miksára, a kinek házából valaki szintén fölkereste Rákóczinét; sőt megfigyeltették a két darmstadti herczeget, a hannoveri herczeget és a svéd követet is, a kik többször jártak Rákóczinénál. Okolicsányi Pált és Szirmay Miklóst elfogatni rendelték, mert Du Héron varsói franczia követhez intézett levelében Bercsényi rájuk hivatkozik. Lehmannt kínzással és hóhérral kell kényszeríteni teljes vallomásra. Rákóczinét és gyermekeit letartóztatják, Rákóczi fejére díjat tűznek ki s 10.000 forintot adnak annak, a ki élve, 6000-et, a ki holtan adja kézbe. Boroszlóban Plenk kanczellárt és Haslinger tábornokot Rákóczi és a fiatal Lehmann megfigyelésére útasították stb.*
Gr. Harrach Ferdinánd följegyzései a Tört. Tárban, 1897. 390–2.
Harrach följegyzései a titkos tanács nov. 12-iki üléséről. Tört. Tár, 1897. 392–5.
Maga Rákóczi a jezsuitáknak s különösen Wolf atyának tulajdonította szabadúlását. Wolf mint gyóntató maradt Lehmann kapitány mellett, a kit mindhalálig kegyelemmel kecsegtetett, hogy társai ellen ne valljon.* Hogy állhatatosságában megtartsa, elkísérte a vesztőhelyre is, a hol deczember 24-ikén, kardjának összetörése után, lefejezték, fölnégyelték* és elrettentő példa gyanánt négy különböző városban akasztották bitófára. Azt, a melyik a wiener-neustadti kapu előtt lógott, négy esztendő mulva, a mikor Rákóczi már győzedelmes fölkelés élén állott, a Neustadtig portyázó kuruczok magukkal vitték Kőszegre, a hol Ujváry Gergely plébános tisztességesen eltemettette.* A magyarság tehát akkor lerótta háláját a derék porosz iránt, ki, a mint megfogadta, önzetlenűl áldozta föl életét Rákócziért. A fejedelem utóbb tízezer tallérral segített özvegyén.* Hasonló összeggel jutalmazta Lehmann Jakab Kristófot is, az egykori kornyétást, a ki olyan nagy segítségére volt* s újabb száműzetésében is érdeklődött ügyei iránt.* Kertzl hadnagyot ugyan szintén fejvesztésre és kardja összetörésére ítélték s kapitányával együtt ki is vezették a vesztőhelyre, ekkor azonban a császár arra kegyelmezte, hogy a győri várban hat esztendőt töltsön vason.* A hat esztendő elteltével Rákóczi a testőrző karabélyos ezred őrnagyává, majd udvari fizető biztossá tette és «személyéhez megbizonyított igaz és valóságos hűségeskedéséért» a magáéból Szvidnik faluval és Tállyán egy szőlővel jutalmazta meg.* Kertzl is követte őt második száműzetésébe.* Viszont I. Lipót Longueval kapitányt, a koronatanút, jutalmazta Horvátországban szép jószággal.* Du Héron varsói franczia követ helyesen jegyezte meg, hogy Rákóczi szándékait a bécsiek nem tudták volna meg, ha XIV. Lajos Longuevalt vagy illendően megjutalmazta volna fáradozásaiért, vagy legalább reményt nyujtott volna a jutalomra.*
Rákóczi 1706. évi válasza a jezsuitákért felszólaló vármegyéknek. Horváth, VI. 286.
Copia derer zweyen Urthlen, so an G. Lehmann u. A. A. Kertzl stb. 1701. évi nyomtatvány és Ritter krónikája. MHH. XXVII. 443.)
Archivum R. IX. 389. Károlyi-család oklevéltára, v. 94–101.
Arch. R. II. 426. (1709.)
U. o. II. 409., 412., 426. (1708–9.)
Bercsényi levele 1711 augusztus 17. U. o. VII. 14.
Ritter krón. MHH. XXVII 443.
Arch. R. II. 10., 586., 598. III. 328–9.
U. o. III. 743.; VII. 66.
Balla, Nagykőrösi krónika, 68. Annak, hogy jószágon kívűl báróságot és ezredparancsnokságot nyert volna, semmi nyoma.
1701. november 10. Thaly, Bercsényi, u. 387.
Rákóczi mindhalálig megbőjtölte azt a napot,* a melyen «az isteni jóság Dániellel az oroszlánok feltátott torkából és az undok rabságból csodálatos szabadítással kihozta».* A bécsi kormány tudta, hogy Magyarország felé menekűlt, de Velencze és Boroszló felé is kerestette. November tizedikén országszerte elrendelte üldözését, 24-ikén pedig valóban vérdíjat tűzött ki a fejére. A vármegyéket megfenyegette, hogy irgalmatlanúl megbünteti azokat a községeket, a melyek a menekűlőt határukon átengedték s föl nem adták. Az ilyeneknél «még az anyjuktól szopott tej is keserűre fog fordúlni». Jószágait már előbb lefoglalták, őt magát pedig halálra ítélték abban a pillanatban, a melyikben vérdíjat tűztek ki a fejére. Azonban itt is az történt, a mi Angliában félszázad előtt a worcesteri csata után. A szegény nép ottan is tudta, hogy a parlament ezer font sterlinggel jutalmazza, a ki bemutatja Stuart Károlynak, «az utolsó zsarnok fiának» a fejét. Mégis szállást adott a parasztruhában bujdosónak, a ki hol szénaboglyába vájt odúban, hol fák lombozata közt töltötte éjszakáit, míg külföldre menekülhetett. Magyarországban Rákóczi vérdíjára sem akadt pályázó; s ilyen pályázók a külföldön sem a nép sorából kerültek ki.
Beniczky naplója. Rákóczi-tár, I. 6.
1703. junius 14-iki manifestuma 22.
