VII. LENGYELORSZÁGBAN. (1701–1702.)
VII.
LENGYELORSZÁGBAN.
(1701–1702.)
LENGYELORSZÁGBAN.
(1701–1702.)
LENGYELORSZÁG határán a menekűlő Rákóczi 1701 november 12-ikén kelt át s harmadnap Krakóba érkezett. Dragonyos ruháját itt titokban franczia öltözettel cserélte föl s francziának mondta magát; azonban egyéb óvatosságot nem igen tanusított, pedig tudta, hogy üldözik. Otthon érezte magát, hiszen családja már 1644 június 27-ikén honosságot nyert Lengyelországban. Egész nyugalommal látogatta sorra a város nagyszerű templomait, a melyekben műértő szeme Vischer Péter és Veit Stoss alkotásaiban gyönyörködhetett. Mit érzett, a mikor megmutatták neki a vávelhegyi székesegyház tizenegyedik kápolnájában Báthory István király vörös márványból faragott trónját és síremlékét! Titkolnia kellett meghatottságát, mert «az idő nem volt alkalmas annak kijelentésére, hogy az ő véréből származik».* Ezt csak azután mondhatta meg, ha Varsóban Bercsényivel találkozott s megnyugtató értesítéseket hallott. Már feleségétől tudta, hogy a gróf Lengyelországba menekűlt s II. Ágost király szívesen fogadta.* Lelkesedését, akarata erejét ösmerve, gyaníthatta, hogy az udvarban ezt a félesztendőt nem töltötte hiában s tett valamit az ügyért, a melyért most mindaketten bujdosnak.
Önéletrajz, 146.
Hist, des rév. II. 42–3.
November 17-ikén tehát Berzeviczyvel négyes fogaton Varsóba indúlt. Útközben Cestochova (Censztochow) környékén dragonyosokat látott. Nem gyaníthatta, hogy ezek voltaképpen Brückner császári kapitány katonái, a kik Pietrkov és Tuscyn* közt éppen tegnap támadtak Bercsényire s a merénylet kudarcza miatt most szívesen állanának bosszút rajta, ha tudnák, kicsoda.*
Rákóczi (Önéletr, 153–4.) szerint Petrikov és Studin.
A kaland részletei. U. o. 153–4.
Ágost király éppen aznap vallotta be Du Héron franczia követnek, hogy titkos szerződést kötött a császárral. Nem akadályozhatta meg az álruhába bujtatott császári katonák portyázásait. Rákóczi szerint a mágnások is külön pártokra szakadtak. A legtöbb eladta a lelkét, a mi «jogos bizalmatlanságot» keltett benne.
II. Ágost lengyel király.*
II. Ágost lengyel király. Bernigeroth metszete után.
A 300 kilométernyi útat majdnem egy hét alatt tette meg,* de 24-ikén már Varsóban volt.* A ghettóba, a zsidók félreeső városrészébe szállt, a hol a szent római birodalom bujdosó herczegét aligha keresik. Francziának adva ki magát, a Szent Keresztről nevezett franczia misszió egyik lazarista szerzetesét azonnal magához hívatta, azon ürűgy alatt, hogy szent Katalin ünnepe itt lévén, gyónni s másnap a templomban áldozni akar. A barátnak nem nevezte meg magát, de fölkérte, menjen át a szomszédságukban lakó Du Héron franczia követhez és mondja meg neki, hogy valaki fontos dolgot közölne vele, ha módot nyujtana a találkozásra; az ügy titkos természeténél fogva őmaga nem mutatkozhatik a követség házában. Du Héron csakhamar megjelent s ugyancsak elbámúlt, mikor megtudta nevét, mivoltát, kalandjait. Hiszen éppen eznap hallotta a királytól, hogy Rákóczi Lengyelországba érkezett. Mindamellett kissé kételkedett, talán attól tartva, hogy császári kémmel van dolga. Keresztkérdésekkel faggatta tehát s megkérdezte, ösmeri-e Bercsényit? Az igenlő feleletre figyelmeztette, hogy ne bízza el magát, mert már tudják szökését s Lengyelországba jövetelét; tehát könnyen úgy járhat, mint Bercsényi, a kit a császártól küldött orgyilkosok a napokban majdnem eltettek láb alól. Este hat órára újabb találkozót adott neki a lazaristáknál.
Bercsényi 17-ikén reggel még Tuscyn ben volt, 20-ikán reggel pedig már Varsóban beszélt a franczia követtel. Három nap alatt eszerint körűlbelül 130 km. útat tett meg jó lovakon, de nem olyan nagyon jó országútakon. A 300 kilométerre tehát Rákóczinak 6–7 nap kellett.
24-ikén Du Héron még csak annyit jelentett XIV. Lajosnak és csak annyit mondott Bercsényinek, hogy – a mint magától Ágost királytól hallotta – Rákóczi Lengyelországba érkezett. A fejedelemre ekkor még nem hivatkozhatott. Bizonyos azonban, hogy délután már találkozott vele, mert a közbenjáró papnak a találkozás napján Rákóczi azt mondta, hogy Szent Katalin «közelgő» ünnepén gyónni akar; ez pedig november 25-ikén, tehát másnap volt. (Önéletr. 147.)
A mikor a nagy sárban a rendházba ment, Montméjan atya, a misszió és a rendház feje, tudatta vele, hogy a követ még nincsen itt; de bevezette őt a nagy ebédlőbe és sokat kérdezősködött tőle Bercsényiről. Észre lehetett venni beszédén, hogy tudja ugyan, hol van a gróf, de kételkedik, valóban Rákóczival beszél-e. A fejedelem tehát elővette zsebéből pecsétnyomóját és kérte, mutassa meg a grófnak. Pár pillanat mulva visszatért, de egyedűl. Miközben a jól besötétedett ebédlőben beszélgettek, a fejedelem észrevette, hogy háta mögött valaki óvatosan, nesztelenűl kinyitja az ajtót, mintha megfigyelni akarná őket. Hátra tekintett s arcza látható lett. Az ösmeretlen most nagy erővel kicsapta az ajtót, odarohant a fejedelemhez, nyakába borúlt és zokogni kezdett. Bercsényi volt, a keresve-keresett hű barát.
«Az ember örömei – szólt a fejedelem évek múlva, erre a megható jelenetre visszagondolva – oly rövid ideig tartanak s oly hírtelen elmúlnak, hogy míg élvezi, ki sem mondhatja, mit érez bennük». Ő is így járt; pedig azt hiszi, ennél kellemesebb esemény alig történt vele. «Hozzá fűzte a szív és a sors». Első felindúlásuk könyeinek letörlése után mosolyogtak, tréfálkoztak; de Rákóczit nagyon megdöbbentette barátjának külső megjelenése: a lesoványodott arcza, beesett szem, megeresztett szakáll, sárgás arczszín, a félig német, félig franczia rongyos ruha. Orgyilkosoktól félve, Bercsényi a múltheti kaland óta ebben a kolostorban lappangott és csak Montméjan házfőnök tudta, hogy a züllött külsejű litván nemes, a ki ájtatoskodási gyakorlatok végzésére jött ide, voltaképpen kicsoda. Most is megengedte a két jó barátnak, hogy egy szobában háljanak. Hiszen annyi mondani valójuk volt! De csak suttogva beszélhettek, hogy a czellán átjáró, vagy a szomszéd czellában lakó barátok ne hallják. Bercsényi tövéről hegyére elbeszélte vagy inkább elsuttogta, mi történt vele brunóczi menekülésétől a pietrkovi orvtámadásig, vagyis ez év április 21-iktől november 16-áig. Rákóczi meggyőződhetett róla, hogy barátja valóban nem vesztegette el a lengyel földön idáig töltött félesztendőt. Mecsinszkij sztaroszta őt Bialában a kamalduliak kolostorában már július elején bemutatta Ágost királynak, a ki valamennyire személyes tapasztalatokból is ösmerte a magyar viszonyokat, most pedig Bercsényi lelkes előadásából és emlékíratából nyert alaposabb tájékoztatást. Bercsényi azzal kecsegtette, hogy a magyarok királyukká koronázzák, ha megszabadítja őket a Habsburgoktól. A franczia és spanyol királyok közbenjárása mellett XII. Károly svéd királylyal békét kötve, a Habsburgoktól Ágost visszakövetelné a lengyeleket megillető Sziléziát, biztos visszautasítás esetében őmaga Szilézia, egy másik hadtest a Vereczkei-hágó felől, Thököly Imre, kinek Erdélyt biztosítaná, török hadakkal Szeben táján, Miksa Emánuel bajor választó pedig Passau és Linz felől támadna I. Lipótra, a kit így arra kényszeríthetnének, hogy Magyarországról és Sziléziáról lemondjon. Ha azonban nem akarna a császár ellen nyiltan hadakozni, legalább azt engedje meg, hogy egy hadosztálya franczia zsoldba állva nyomúljon Magyarországba, melyet ekként könnyű volna fölkelésre bírni.* A tervnek ez a része nemcsak a királynak, hanem a szenátusnak is tetszett s egyideig nagyon valószínűnek látszott, hogy, ha a svédekkel kibékülhet, Ágost király betör Magyarországba: XIV. Lajos azonban július 28-ikán, majd augusztus 4-ikén úgy találta, hogy ebből csak Ágostnak volna haszna; s mivel a császár neki még nem izent hadat, eltiltotta Du Héront az ügy további tárgyalásától. Rákóczi azt hitte, hogy ha ez a háború őt a wiener-neustadti fogságban éri, Lipót király okvetetlenűl kivégezteti. Azonban XIV. Lajos ridegsége és XII. Károly fényes győzelmei lehetetlenné tették a terv valósítását; hiszen a Szapiehák meghívására XII. Károly már egyenesen Lengyelországot fenyegette. Du Héron ezt sem tartotta bajnak, mert ha a svéd király a lengyelekkel a francziák iránt barátságos új királyt választat, ezt könnyen rá lehet venni Magyarország megsegítésére. Ágost tehát, főképp minisztere, gr. Beuchling tanácsára és Strattmann császári követ ösztönzésére, most már inkább a császár pártfogását kereste. A mellett azonban hitegette Bercsényit is, és felszólította, hogy Cestochovában személyesen tárgyaljon Thököly titkárával. A kurucz király Erdély fejedelemségén kívűl azt is kikötötte, hogy minden jószágát visszakapja s örökösét megnevezhesse. Gondolt-e Rákóczira, a kinek elfogatásáról már értesűlt? Talán Zrínyi Péter sorsától féltette, mert Munkács vára és uradalma visszaadatását nem mostoha fia, hanem felesége jogán sürgette; és midőn római birodalmi herczegséget kért magának, szintén ez okból hivatkozhatott inkább az Esterházy nádornak, mint a mostoha fiának adott hasonló czímre.* Bercsényi, Rákóczi szabadúlásáról még nem tudva, csakugyan elindúlt a cestochovai tárgyalásra, azonban Brückner dragonyosainak orvtámadása miatt sietve visszatért s most Rákóczit is figyelmeztette, hogy a császáriaktól óvakodnia kell.
Rákóczi önéletr. 151–2 Thaly, Bercsényi, II. 359–382.
Ezek a föltételek II. Ágosthoz 1701 októberében érkeztek be. (Thaly, Bercsényi, II. 384–5.) Azonosak a Fiedlernél (Actenstücke, II. 551.) hibásan Rákóczinak tulajdonított föltételekkel.
Bržezan.*
Bržezan a bržezani «Karolin» photographiai műintézet eredeti felvétele.
Rákóczi úgy hitte, hogy a franczia barátoknál, a politikai üldözöttek eléggé megszokott menedékhelyén, nagyon is szem előtt vannak. Ágost király pár napja különben is figyelmeztette Du Héront,* hogy a mostanában kötött szerződés alapján a császárnak joga van a lázadó alattvalókat Lengyelországban is elfogatni s így jó volna, ha Bercsényi Oláhországba menekülne. Egyelőre azonban mindaketten másnap (november 26-ikán) csak a kolostorral szomszédos házba költöztek át s Rákóczi kifogástalan új ruhákat vétetett barátjával, hogy francziákhoz illően jelenhessenek meg Du Héronnál. Itt kifejtették, hogy ha a franczia vagy a spanyol király nevében 5–6000 fegyverest fogadhatnak, egész Magyarország fegyvert ragadna I. Lipót ellen és hozzájok csatlakoznék. Ez nem volt hivalkodás, mert másfélesztendő múlva a fölkelés ilyen idegen segítség nélkűl is általános lett. Rákóczi egyénisége és esze már ennél az első hosszabb tárgya lásnál megnyerte Du Héront. «Rákóczi fejedelem szép ember és oly szellemes, hogy eléggé ki sem fejezhetem – írta e találkozás hatása alatt XIV. Lajosnak;* – szerencsétlenségében rendkívüli lelki erőt tanúsít.» Viszont Rákóczi is előkelő megjelenésű, nyájas és hivatala minden kellékével megáldott embernek találta a követet,* a ki azonban ebben a pillanatban igazán nem tudta, mit tanácsoljon a magyar uraknak. Ágost király a császár mellé hajol, a mágnások pedig pártoskodnak és a többet ígérőhöz csatlakoznak. Legmegbízhatóbbnak még az ország primását, Radžiovszkíj Mihály bíbornokot tartotta, a ki a mult királyválasztáskor (1696 június 27-én) Szienyevszkíj palatinussal együtt leginkább pártolta a franczia Conti Lajos herczeg jelöltségét. De a követ tulajdonképpen még sem ő benne bízott, hanem unokahúgában, Lubomirszka Ilona Erzsébet herczegnőben, Szienyievszkíj Ádám belzi palatinus, nagy hetman és az ország tábornoka feleségében, a kivel Rákóczi a Kosztka-Báthory család révén rokonságban állt.* Ennek a férfias lelkű szép asszonynak rendkívüli hatása volt urára s a primásra egyaránt. A követ tehát rábeszélte Rákóczit és Bercsényit, hogy ellátogassanak a bzuramenti Lovicsba, hol nemcsak a primással találkozhatnak, hanem a herczegnővel is, a ki a magyar menekűltek vendégszerető fogadtatásáról már azelőtt valamennyi uradalmában intézkedett.*
Thaly, id. h. 407.
Du Héron november 27-iki jelentése, Thaly, id. h. II. 417.
Rákóczi önéletr. 147.
Rákóczi emlékíratai, 22. Önéletr. 155.
U. o. 155.
A 75 kilométernyi útat nem tették meg egészen hiában. A primás nagyon udvarias volt; a császári érzelmű Ágost király jóakaratával ugyan nem biztatta, de megnyugtatta őket, hogy Szobieszkíj Konstantin herczegre, a törökverő III. János király fiára és a nemességre számíthatnak. Ő maga még anyagi áldozatok árán is támogatni fogja törekvéseiket.* Magával a herczegnővel nem találkozhattak, mert mostohaanyját már néhány hete a karlsbadi fürdőbe kísérte;* már pedig vendégszerető meghívását addig nem fogadhatták el, míg személyesen be nem mutatkoznak.
Hist. des révol. II. 51.
Önéletr. 155.
November 30-ikán tehát már ismét Varsóban voltak, hogy Du Héronnal értekezzenek. Beszámoltak útjukról, a melynek egyik legnevezetesebb eredménye, hogy Szobieszkíj Konstantin herczeg magyar királyságát Lubomirszkíj főtábornagy és Szienyiavszkíj tábornok is szívesen támogatnák. A magyarok bizonyára jól fogadnák szabad gondolkodása, s megnyerő, népszerű modora miatt. A tervet valósítani lehetne, ha XIV. Lajos módot nyujtana Rákóczinak és Bercsényinek, hogy 5–6000 emberrel Magyarországba nyomúljanak. Rákóczi bízott benne, hogy a király nem hagyja el; hiszen most is éppen a hozzá való ragaszkodás miatt üldözik. Meg volt győződve, hogy ha Ágost király a császárral szövetkezik, akkor a magyarországi beütés vezetését helyette egy lengyel királyi herczegre kell bízni. A követ másnap ezt a tervet azzal ajánlotta XIV. Lajos figyelmébe, hogy bizonyára jól vélekednék Rákóczi tehetségeiről, ha tudná, titokban mily tekintélyes pártot szervezett, míg Longueval el nem árúlta.* Hogy újabb árúlás ne rontsa meg mostani ügyekezeteit, Varsóból még eznap (deczember 1-én) kiküldte Rákóczit és Bercsényit, valamivel későbben pedig Berzeviczyt és Szirmay Miklóst is Minszk várába, hol Mecsinszkíj sztaroszta vendégszeretettel fogadta őket. Feltűnés elkerülése végett Rákóczi mint Ágost király szász kapitánya ment ebbe az erősségbe, mely a Berezinába ömlő Szviszlocsnál fekszik, elég közel (alig 40 km.-re) Varsóhoz és, a mi fő, Du Héronhoz. A derék követ oly óvatos volt, hogy (levele feltörésétől tartva) a bujdosókat még abban az újabb (deczember 16-iki) sürgönyben sem nevezte meg, a melyben XIV. Lajostól pénzbeli segítséget kért számukra, hogy nagy szükségbe ne jussanak; addig is ő segítette őket, ahogy lehetett.* Ovatossága nem volt fölösleges, mert megtudta, hogy elfogatásukra gr. Strattmann varsói cs. követ a lengyel uraktól újból katonákat kért, de nem kapott.* Hiszen ha csak Lengyelországban maradnak is, a császár nem vonhatja ki hadait Magyar- és Erdélyországból s így egész erejével nem vehet részt a spanyol örökösödési háborúban.*
Du Héron 1701 deczember 1-i sürgönye. Thaly id. h. II. 421.
Du Héron deczember 22-iki sürgönye. Thaly, id. h. 422.
Önéletrajz, 155.
Du Héron idézett sürgönye.
Szienyiavszkíj Ádám.*
Szienyiavszkíj Ádám. Eredeti olajfestményről a bržezani «Karolin» photographiai műintézete eredeti felvétele.
A követ a magyar hadjáratot már ezen a télen szerette volna megkezdeni s mivel karácsonyra a belzi palatina is megérkezett Karlsbadból, Rákóczit és Bercsényit Minszkből, a hol négy hetet töltöttek, sietve Varsóba hítta. Maga kísérte el Rákóczit karácsony éjjelén a hercegnőhöz. A rokonok akkor látták egymást először. A szép asszony, a kinek ura éppen vörös-oroszországi (galicziai) jószágain tartózkodott, nemcsak udvariasan fogadta a fejedelmet, hanem arról is kezeskedett, hogy ura, a mennyiben teheti, gondoskodni fog élete biztonságáról és védelméről.*
A végzetes találkozásról Rákóczi, Önéletr. 155., 419.
Karácsony első napján a herczegnő Rákóczit franczia hadmérnök, Bercsényit német polgári mérnök képében egy apródjával urához Galicziába küldte. Az 1702-ik év elején érkeztek a moscseniczai erdőségben levő remetelakba, vagy inkább eldugott kastélyba, a hol az előre értesített Szienyiavszkíj palatinus és tábornok fényes ebéddel és nagy kitüntetéssel fogadta üldözött rokonát s azonnal a legszorosabb, igazán mindhalálig tartó barátságot kötötte vele. Nem hitte, hogy akármiben is fogyatkozást szenvedjenek. Mikor ő neki magának a varsói országgyűlésre kellett mennie, jókedvű, tréfás franczia orvosát hagyta náluk, hogy testileg, lelkileg jól érezzék magukat. Éppen azért, mert oly nagyon is fényesen fogadta őket s olyan jól gondoskodott róluk, híre futott, hogy vendége tulajdonképpen Conti herczeg, a ki most a palatinus és a svéd király segitségével akarja elűzni II. Ágost királyt. Ez a «bolond hír», a minek Rákóczi nevezte, nemcsak a király figyelmét keltette föl, hanem másokat is találgatásokra késztetett, ki lehet a titokzatos idegen? Szalontay János, a ki múltkori fölkelésének leveretése óta egyre bújdosott, Lengyelországban éppen akkor mindenütt kereste Rákóczit s a fényes vendéglátás hírére, valami sejtelemtől megragadva, 1702 januárius 20–25 közt Moscseniczába is ellátogatott. Elmondta a fejedelemnek és Bercsényinek, hogy ő nagy titokban bejárta egykori fölkelése színterét s a népet még búsabbnak, elkeseredettebbnek találta. 3–4000 embert már is könnyen összegyűjthetne s a dolog könnyebben menne a multkorinál, mert a császári csapatok nagy részét kivitték Olaszországba; de már tapasztalatból tudja, hogy a fölkelés csak úgy sikerűlhet, ha nagyúrak vezetik. A mire tehát 1697-ben kényszeríteni akarta, most kérve-kéri Rákóczit, Bercsényivel együtt álljon a fölkelés élére. A meglepett urak tövéről-hegyére kikérdezték Szalontayt a közhangulatról. Rákóczi azonnal izent Szienyiavszkíjnak, a kitől azt remélte, hogy 4–5000 tatárt és kozákot hamarosan egybegyűjthetne a betörés czéljaira. Mindjárt meg is kérte, ne eressze vissza addig a tatár kán emberét, míg Varsóból vissza nem tér Bercsényi, a kit nagy titokban Du Héronhoz küldött jelentés és értekezés végett. Azt kérte a követtől, járna közbe, hogy ügyüket XIV. Lajos a lengyel korona tábornagyainak, a primásnak és Jablonovszkíj krakói várnagynak támogatásába ajánlja. Szienyiavszkij a csapatok, Potoczkíj kievi palatinus a tűzérség szervezése tekintetében bizonyára szivesen követné a király utasításait. Rákóczi franczia pénzen fogadott hadak élén törvén be, a magyarok kétségtelenül melléje állnak s I. Lipót helyett a trónra olyan lengyel herczeget ültetnének, a kit XIV. Lajos ajánl nekik. Ők, mióta a nemesi szabadság megsértése miatt Szobieszkíj Konstantinból kiábrándúltak, legszívesebben Jablonovszkíj János herczeget, a krakói grófot és várnagyot, a lengyel korona nagyvezérét látnák trónjukon. Az öreg herczeg Ágost király nevében már előbb ajánlatokat tett Rákóczinak, hogy a császárral kibékítse. De az önzetlen fejedelem megfogadta, hogy csak úgy tér vissza hazájába, ha szabadságait helyreállítva és személyén kívűl hazáját is biztosítva látja.* Ezek a tárgyalások ébresztették benne azt a gondolatot, hogy Jablonovszkíjt ültesse a magyar trónra. Igaz; hogy a herczeg már 68 esztendős és beteges; de két derék fia van, kiket családi összeköttetéseik is ajánlanak. Az egyiknek, János Szaniszlónak, Bethune marquise a felesége s így kedves lehet XIV. Lajos előtt; a másiknak, Sándor János buszki sztarosztának és a korona nagy zászlós urának, felesége Szienyiavszka Theophila.* Ha e mellett XIV. Lajos a galicziai urakat támogatná abban a törekvésökben, hogy II. Ágost helyett Conti hg. legyen a királyuk, ezzel svédországot is megnyerné a franczia érdekeknek, a mi végből Rákóczi személyesen tárgyalna XII. Károlylyal. Háta mögött a francziák iránt barátságos Svéd-, Lengyel- és Magyarországokkal, a császár nagyon kényelmetlenűl érezné magát s a spanyol örökösödés kérdésében gyorsan engedne. A követ mindezt azonnal tudatta a királylyal. Megjegyezte, hogy Rákócziban megvan minden tulajdonság, a minek következtében XII. Károly megkedvelheti. Lelkesedve fűzte hozzá, hogy a király leghelyesebb politikája volna: támogatni az elégedetlen magyarokat s módot nyujtani nekik szabadságuk visszavívására. Januárius végén Bercsényi visszaérkezvén Mosczeniczába, Rákóczi azzal bocsátotta el Szalontayt, hogy a fölkelésnek nem szabad kitörnie addig, míg XIV. Lajos meg nem ígéri a kért támogatást; mert a sikertelen kísérlet újabb szerencsétlenséget hozna az országra.*
Rákóczi Bezenvalhoz 1711 november 24-ikén. Szalay, Rákóczi bujd. 176.
Siebmacher, Wappenbuch, IV. kötet, 14. sorozat, 57.
Szalontay látogatására nézve l. Du Héron 1702 januárius 20. és 26-iki sürgönyét s ennek alapján Thaly Bercsényijét, II. 429-432. Ez a látogatás januárius közepén történt; a követ 20-ikán jelenti XIV. Lajosnak, hogy Szalontay eljövén, találkozni szeretne a belzi palatinusnál levő urakkal, miről őt maga a palatinus értesítette; 26-ikán pedig már Bercsényi varsói útjáról számol be.
Azonban évek mulva* maga is eltűnődött rajta, mi következnék hazánkban, ha minden, az ellenségtől való félelemre adott okot maga is oly hathatósan venne szívére, a mint sokszor a jelenségek adnának ösztönt, ha hazánkért készek nem volnánk akármely halálra is feláldozni személyünket?
1710. deczember 16. Arch. R. III. 322.
