VI. RÁKÓCZI ÉS A KÖZNÉP. (1703.)
VI.
RÁKÓCZI ÉS A KÖZNÉP.
(1703.)
RÁKÓCZI ÉS A KÖZNÉP.
(1703.)
MIELŐTT a Tiszához indúlt volna, Rákóczi véget akart vetni annak a látszatnak, hogy ő csupán valami paraszt fölkelés vezére, a ki olyasmire vágyik, mint közel kétszáz esztendeje Dósa György. Hiszen maga is megrótta a népet, hogy II. Ulászló idejében visszaélt a keresztesháborút hirdető bullával s fölzendült a nemesség ellen; de mégis szánta, hogy legyőzetése után a nemesség korlátlan jogokat nyervén jobbágyai fölött, a törvények értelmében a parasztnak már csak egy tulajdona volt: a lelke. A tót és az orosz parasztok elég türelmesen viselték ezt a jármot; de a magyar jobbágyok gyűlölték uraikat és az egész nemességet. Rákóczi úgy vette észre, hogy most sem akarnak egyebet, mint szabadságukat megbosszúlni. A nép közül csak a szabadosoknak állapota volt jobb a többinél, de példáúl a hajdúk helyzete sem ért föl a nemesekével. Ha teljesedik a hajdúvárosok alapítóinak a szándéka és mint határőröket katonai fegyelem alatt tartják, elejét lehetett volna venni annak a sok kárnak, a mit az ország minden részében kószálva okoztak.* Rákóczi első katonái pedig a jobbágyok és a hajdúk voltak. Vele is gúnyolódhattak volna, gúnyolódtak is, mint dédapjával, I. Rákóczi Györgygyel, hogy »csak tudatlan, fegyvertelen, megzavarodott pórnép követi, melynek alig tizedrésze van ellátva puskával, némelyeknek csak bunkósbotjuk van; hát ezektől féljünk?»*
Rákóczi emlékíratai, 69–70.
Lippay érsek III. Ferdinándhoz, 1644 május 16. Toldy, Esterházy LXXIV. munkái.
Valóban sajátságosnak látszik, hogy vezéröknek a jobbágyok akkora urat ismernek el, a kinek egymagának egymillió kétszázezer hold földje van, félmillió forintnál több évi jövedelme, régi származása, fényes neve, nagy czíme és sok várnivalója. De a nagy hitbizományok, majorátusok alapításának idejében éppen azok a nagy uradalmak, latifundiumok voltak a legbizonytalanabbak, a melyeknek gazdái – mint Rákóczi – saját érdekeik föláldozásával «a nemzetséges (nemzeti) közügy munkájának előmozdítására szentelték életöket»;* még pedig olyan időben, mikor az emberek nagyobb része «a közjót sem tartja jónak, ha nem érzi in privato (magánügyeiben) hasznát».* Sokszor ismételte, s a történelem igazolta, hogy vérét hazája és nemzete szabadságáért minden személyes haszon nélkűl, kész ontani. A kincset, vagyont megvetette,* pedig Lipót király máris három millió forintot vett föl az ő lefoglalt javaira.* Így csak e miatt is bátran odaállhatott volna a társadalom elégületlenei közé, a parasztok élére, a kik ő nála sokkal jobban ragaszkodtak a földhöz, vagy inkább a földnek használásához. Ebben a pillanatban földönfutó volt, mint a többi, a ki éppen ezért bízta reá sorsa vezetését; és azért, mert tudta, hogy van szíve és van érzéke a nép szenvedései iránt. Erről utóbb maga Rákóczi is vallomást tett. «Bizonyára – szólt* – nem azért nyomorgottam egész télen át a szalmás gunyhókban és most sem azért járkálok két-három szekérkével, hogy az előbbeni állapotomhoz illendő jó alkalmatosságot meguntam volna, avagy ezt hozzám nem illő pajkosságból követni kivánnám; hanem hogy, a hazában levő szegénységet kímélvén, másoknak is példát adjak az időtől szabatott sanyarúság szenvedésére. Tegyük azért félre méltóságunk mutogatását, a mely hazánk szolgálata után jobban kinyilatkoztatik, mintsem a külső pompa hívságos mutogatásával. Ne emlegessem én se érdemeimet, a ki ezen ügyért sötét tömlöczöt, számkivetést és életemnek akárkihez is hasonló koczkáztatását szenvedtem és szenvedem. S hallgassa el más is annak idején kívűl való keresését; mert szent Pállal reá kell térnünk, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mivel mindezeket követve, csak kötelességünket és hívatalunkat követjük.»
Rákóczi 1704 augusztus 6. Tört. Tár, 1901. 400.
Bercsényi Rákóczihoz 1708 márczius 27. Arch. R. V. 584.
Önéletrajz, 170.
Thaly, Bercsényi, II. 454.
1710 julius 6. Arch. R. III. 277.
Múlató kuruczok.*
Múlató kuruczok. Először megjelent Angyal Dávid «Thököly Imre» cz. művében. E szerint az eredeti festmény a gróf Berchtold család birtokában van. V. ö. Tört. Képcsarnok műtárgyainak leíró lajstr. 69. l. 24. sz.
A szabadságharczot ő készítette elő, de kitörésének idejét a nép türelmetlensége hozta meg. A vagyontalan népnek kellett őt elkobzott rengeteg vagyonába visszahelyeznie, hogy abból a vagyonból teremtsen eszközöket saját gazdasági és talán politikai helyzete javítására. És Rákóczi mindjárt a fölkelés elején megmutatta, hogy «a kinek a föld népe kedvez, annak ember keveset árthat.»* Máris megadta a feleletet gr. Auersperg kérdésére: «Hiszen csak parasztok; s ha rebellisek is, mi az?»* «Ha pórhaddal, erősség nélkűl kezdhettem, – mondta utóbb ő maga* – bizonyára jobb módom lesz benne jobb haddal és jobb időben.» Mindig vallotta, hogy a míg az ellenség a föld népe szivének ura nem lesz, bizony Magyarországot sem fogja bírhatni.* Őt pedig a nép annyira szerette, hogy az erdélyiek attól féltek, saját jobbágyainak fegyvereivel akarja magát korlátlan urukká tenni; s úgy érezte, valóban egyedül tőle függ, hogy, a nép első lelkesedését fölhasználva, ezt megtegye.* Rabutin tábornok már a fölkelésnek első hírére különösnek találta, hogy a gubernium kiáltványa nem a király iránt való hűségre inti a népet, hanem inkább más gondolatokat ébreszt benne. Hiszen – szólt – ha a népnek is volna annyi esze, mint Bethlen Miklós kanczellárnak! Akkor nem ártana bírálgatni, ismertetni a Rákócziak történetét; de így mit használ a franczia király pártfogásának s más efféléknek beleszövése? A népet röviden intsék az ura iránt való kötelességre s intsék meg, hogy a ki Istennel és saját lelkiösmeretével nem törődve hűségét megszegi, azt a tábornok, mint a császár ellenségét, tűzzel-vassal elpusztítja.* Annyi szenvedés után azzal a meggyőződéssel szállt sírjába, hogy emlékét mindvégig megőrzi a nép, a melynek mindenkor kegyében állt.* Azóta az államférfiak után többször is elárasztotta Magyarországot az özönvíz, de egyszer sem moshatta el azokat a könnyeket, a melyeket a szegény parasztok öntöttek bejövetelekor örömükben, első szerencsétlenségekor bánatukban.*
Orosz György beregi alispán levele 1703 május 28. Századok, 1873. 13.
1703 junius 25. U. o. 16.
1711 május 17. Arch. R. III. 669.
1706 szeptember 7. U. a. I. 611.
Rákóczi emlékíratai, 211.
Rabutin a guberniumhoz 1703 aug. 10. és 19. Mike-gyüjt. Erdélyi N. Muzeum. Szept. 9. megírta, hogy fölösleges a vármegyéknek és székeknek fölkelniök; majd választ ő valami más utat, a miről rövid időn hallanak. (U.-o.)
Önéletrajz, 196. V. ö. Marczali, Rákóczi Ferencz és a nép. Budapesti Szemle, 1907. 361. sz. 1–9. l.
Rákóczi emlékíratai, 31., 37.
Rákóczi nem egy néposztálynak, hanem az egész nemzetnek fölszabadítására fogott fegyvert. Sohasem tévesztette szeme elöl, hogy «mind gazdagnak, mind szegénynek egyenlő a mostani hadakozás czélja és a nemesi szabadság»;* és hogy a hadakózást mindnyájuk megbántott szabadságának helyreállítására kezdte. Senki se mondhassa, hogy a Rákóczi személyéért szenved; hanem mindnyájan egymásért, közönségesen magukért és maradékuk szabadságban való maradásáért szenvedjenek.* Már május 12-ikén éppen a nemesi szabadság megvédésére szólította fegyverbe a nemzetet. Jellemző, hogy felhívására első sorban maguk a jobbágyok álltak zászlai alá és hogy a nemesség és a jobbágyság Dolhánál még az ő bejövetele előtt szembe kerűlt egymással. Hiszen a nép mint megrontóit gyűlölte az államot, a katonaságot, a vármegyéket, a földesurakat egyaránt. A velenczei követ már 1699-ben sejtette, hogy országos parasztlázadás készül.* Rákóczit valóban saját jobbágyai hítták be s még egy esztendő mulva is abban a reményben követték, hogy «ha valamely jobbágy ő nagysága mellett felűl, kardját felköti: szabadságot ad neki, ha Isten ő nagyságának boldog előmenetelt ad, mivel annakelőtte az ő szüleatyáik is szabadsággal élő emberek voltak.»* A fejedelem sohasem akarta, hogy a jobbágyok haszonlesésből és a nemesi rend ellen való boszúságból jöjjenek zászlai alá; hogy a mely jobbágy kurucz lesz, földesurát az a maga örökségéből kihajtsa, erdeitől eltiltsa, a vámot, dézsmát, a régi szentkirályok adományait elvegye tőle; csak azt akarta, hogy senki se gátolja őket a fegyverfogásban. De mindjárt eleinte megtörtént, hogy a jobbágyok helyetteseket fogadtak, maguk pedig otthon maradtak, a földesuruknak szolgálni akarókat öléssel fenyegették, földesurukat pedig «minden szemérem és irtózás nélkül becstelenségekkel, adta-teremtette mondásokkal» illették.* A fölkelők elvárták, sőt fejvesztés büntetése alatt követelték, hogy egy jobbágy is oly földesurának szolgáljon, a ki Rákóczi uram részén nincs.»* Sőt a kurucz parasztok példája a labancz jobbágyokat is fölbátorította. «Mind oly vakmerő parasztok – írták a Görgénybe szorúlt nemesek, hogy urukat nem szeretetből annyira, mint félelemből becsülik; annyira elfajúlnak és szófogadatlanok, hogy nem egyéb szolgálatra, de még tűzifa hozására sem vehetjük rá.»* Több helységbe többé be sem eresztették a földesurat, földeit szétosztották maguk közt s azokat ellenzés nélkül szabadon művelték.* Mindez többnyire olyanokkal történt, a kik közel negyven év alatt sem értették meg Rákóczi apjának azt a figyelmeztetését, hogy a jobbágy nem rab, hanem ember s nem kell vele oktalan állat módjára bánni.* Fia az imént, május 12-ikén, kijelentette, hogy fölkelésének egyik czélja a szegénység teljes nyomorúságainak megváltása, nem pedig változása.* Csak a gazdag ne nyomja el a szegényt,* mondta később is; mert a szegénység átkozódása és végső kétségbeesése veszedelmesebb a gazdagok panaszánál.* Jól tudta, hogy «mind a két részről megvan az a morgás, a ki propter meum et tuum (az enyém és a tied miatt) meg szokott lenni.* Erős érzéke volt korának socialis bajai iránt; «hazájának fájdalmas sebeit mindenünnen látta».* Akart is segíteni rajta, de osztályháború felidézése nélkűl, mert kezdettől fogva abban bízott, hogy a közromlás egyességet okoz.*
1706 márczius 23. Arch. R. I. 496.
1708 május 9. U. o. II. 264.
Acsády, A magyarjobbágyság tört. 251.
1704 juliusában «a marosszéki szegény, megnyomorodott, igaviselő jobbágyok» az erdélyi országgyűléshez. Tört. Tár, 1906. 27.
A négy Perényiné panasza 1703 november 1. Arch. R. I. 233–4.
Teleki Mihály Vass Györgyhöz 1703 augusztus 30. Mike-gyüjt., Erd. N. Muz.
A guberniumhoz 1703 decz. 24. U.-o.
Pásztói tanúvallatás 1765 augusztus 27-ikén. Békefi, A pásztói apátság oklevéltára, 296.
1666 augusztus 25. Tört. Tár, 1882. 376.
Thaly, Bercsényi, II. 471.
1708 januárius Arch. R. II. 155.
1710 márczius 18. Arch. R. III. 73.
1707 szeptember II. U. o. II 99.
1710 februárius 16. U. o. III. 29.
1711 februárius II. Károlyi önéletírása, II. 280.
Fosztogató kuruczok.*
Fosztogató kuruczok. Rugendas György Fülöp egykorú metszete után A Tört. Képcsarnokban.
Magyar nemes Rákóczi korában. (Egykorú angol metszet után.)*
Magyar nemes Rákóczi korában az eredeti angol metszet (1700-ből) Ernst Lajos gyűjteményében.
A nemesség azonban Rákóczi hadai elől idáig nemcsak az Alföldön, hanem pl. Nógrádban is eltorlaszolta magát a várakban, kastélyokban. A fejedelem bosszúsan látta, hogy a jobbágyok az ő tudta és akarata ellen fegyveresen támadnak a földesurakra.* Az egész ország tele volt fegyveres néppel; a fölkelők számát ekkor már Stepney, a bécsi angol követ is 30.000-re becsűlte. Azt jelentette a londoni kormánynak, hogy ennél nagyobb fölkelés sohasem volt Magyarországban; * 72 vármegyéből csak tíz maradt meg egészen a király hűségében.* A bécsi udvar megdöbbent ettől a váratlan, gyors mozgalomtól, a nép valóságos áradatától.* Féltette a császárvárost, Trombitaszóval hirdettette ki, hogy minden család ellássa magát egyesztendei eleséggel, vagy pedig hagyja el a várost. Az örökös tartományoktól 20–22.000 ujonczot szedett Rákóczi «parasztjai» ellen s a Magyarországban állomásozó császári sereg főparancsnokává gróf Schlick Lipót tábornagyot nevezte ki.
Rákóczi emlékíratai, 56.
Stepney jelentése szeptember 29 Simonyi I. 38.
Stepney október 6. U. o. 40.
Rákóczi emlékíratai, 56.
Az udvarnak meg kellett mutatni, hogy nem egy néposztálylyal, hanem az egész nemzettel áll szemben. Károlyi Bécsben nem tudta kivinni, hogy az udvar megnyugtatni törekedjék úgy a nemességet, mint a népet, a mely amazt «ha lehetne, egytől-egyig kiirtaná,»* de Rákóczinak az ellentéteket mindenesetre el kellett oszlatnia, hogy a nemzeti ügyet diadalra vezesse. Szeptember 27-ikén a szatmári táborból a vármegyékhez intézett körlevelében* ezért jelentette ki, hogy hadakozásuknak és a végre felkötött fegyveröknek nem az a czélja, hogy édes hazánk igazságát, szabadságát, a hozzá hűséges úri, fő és nemes rendek jószágait, jobbágyait, birtokát bontogassa és elrontsa, hanem az a feladata, hogy az idegen nemzettől földre tapodott és elhanyatlott országunk, édes nemzetünk régi nagy emlékezetét, hírét, nevét, fogva tartott szabadságát annak törvénytelen, igazságtalan hatalma alól felszabadítsa, régi állapotára és rendjére visszaállítsa. Minthogy pedig a hűségére tért jobbágyok, zsellérek, taksások és bérlők földesuraiknak továbbszolgálni, adózni, robotolni, engedelmeskedni egyáltalán nem akarnak, megparancsolta, hogy azokat, a kik közűlük fegyvert fogtak és az ország szabadságáért vele együtt hadakoznak, mindenféle adózás és közteher viselése alól fölmentsék, a többit azonban földesuraikkal szemben törvényes paraszti szolgálataik teljesítésére szorítsák.*
Károlyi emlékírata. Századok, 1874. 329.
Tört. Tár, 1901. 398.
Mindez majdnem olyanformán hangzott, mint ugyanakkor az erdélyi kormányzóságnak a székelyekhez intézett intelme: «Vessék egybe a szabadságot a jobbágysággal. A szabadságot atyáik, mint a mieink, édes hazájokért, urukért vérrel szokták volt keresni. A jobbágyságot pedig és a szabadságtalanságot a hitetlenséggel és az otthon-űléssel». Szádeczky az Erd. Muzeumban, 1900. 567–8.
Mindez csak nagyon kis része volt annak, a mit hazafias felbuzdúlásukért a szegény jobbágyok várhattak; de nem is Rákóczitól, hanem magától a hazától, a szabadságharcz dicsőséges sikerétől kellett várniok sorsuk jobbrafordulását: gazdasági állapotuk javítását, lelkiösmereti szabadságuk biztosítását. Még akadtak szófogadatlan, engedetlen jobbágyok évek mulva is,* de 1703-ban épp úgy fölösleges aggodalomnak bizonyúlt, mint majdnem másfélszázad mulva, 1848-ban, hogy a szegény nép a maga érdekeit szembeállítja a haza érdekeivel. Rákóczinak, mint később Kossuthnak, halhatatlan érdeme, hogy a nép lelkesedésének helyes irányt adott s a socialis mozgalomból nemzeti szabadságharczot teremtett. Pedig szabadságharcza végén a fejedelem irtózatos képet festett,* milyen lesz a jobbágy helyzete, ha fegyverét letéve, visszatér boszúálló uraihoz; nem azokhoz, a kik vele együtt, hanem a kik ellene harczoltak. Mivelhogy «letévén a forgót és farkasbőrt: zekében, bocskorban asáte, kapáte, mert nem a disznó orrába való az arany perecz. Nem hogy szabadságot érdemelnének jobbágy uraimék; inkább érdemlenek nyársat, akasztófát a sok tolvajságért.»* Ez azonban csak az egyik «szempont». A másik józanabb. Mert hiszen Rákóczi is megrótta, mindjárt szabadságharcza második évében, «a vakmerő, megátalkodott, minden szabadságot magának követelő, fegyvert nem viselő parasztnak szófogadatlanságát»;* a bécsi udvar később reménykedett is benne, hogy szembe állíthatja őt a néppel.* A nép ugyan továbbra is gyűlölte az urakat, de szerette a hazát, védelmezte, oltalmazta. Még a szabadságharcz lezajlása után is büszkén kérdezte:
Tört. Tár, 1901. 377., 399., 401. Arch. R. I. 153.; II. 99.
1711 április 18. Károlyi önéletírása, II. 383–4.
Cserey históriája, 457.
1704 februárius 27. Arch. R. I. 399.
1705 deczember 29-ikén (Bercsényi Rákóczihoz). U. o. IV. 756. 1706. junius 1. (Rechteren). Simonyi, III. 60.
«Ki nyargalta fel mind Bécs aljáig,
Meghódoltatta nagy Ausztriáig?
Szegény legény, nem úr lova nyargalt odáig!»
Meghódoltatta nagy Ausztriáig?
Szegény legény, nem úr lova nyargalt odáig!»
Nagy Ausztriának látnia kellett, hogy a nép Rákóczival és a vezetőkkel jobban egyesűlt, mint valaha. A forradalom (a szécsényi gyűlésen) «has cemented the heads and the people more, than ever«:* «minden eddiginél jobban összeforrasztotta a vezetőket és a népet».
Stepney, 1705 november 4. U. o. II. 229.
