III. A PUDMERICZI CSATA. (1705 augusztus 11.)
III.
A PUDMERICZI CSATA.
(1705 augusztus 11.)
A PUDMERICZI CSATA.
(1705 augusztus 11.)
HERBEVILLE a pozsony-nyitrai országúton Borsa felől augusztus 5-ikén Diószeg és Szered felé nyomúlt előre. Rákóczi azonnal visszaparancsolta Szered várából Sennyey tábornok gyalogságát Semptére, a hova ágyúival és udvari hadaival maga is átment. Herbeville elől déltájban oda vonúlt vissza Bercsényi lovassága is, mire a fejedelem fölszedette a szeredi oldal hídpallóit s a semptei hídfő védelmét gránátosaira bízta. Az ellenség délután négy óra felé kezdett mutatkozni s podgyász nélkűl, de sok eleségszállító szekérrel a rendkívül nyilt és egyenes síkon a Dudvág és a Vág között ütött tábort. A fejedelem azonnal ágyúztatni kezdte, mit az ellenség viszonzott, de a bokroktól födött kuruczokat nem igen vehette czélba. Gyanítani lehetett, hogy Herbeville az éjjel kémszemlét küld észak felé a tábora és Lipótvár közt levő terep kikutatására; azért a fejedelemnek sietnie kellett, hogy őt tőrbe csalja, s a biztosnak tetsző alkalmat el ne szalaszsza. Elhatározta tehát, hogy a dél felé három órajárásnyira levő vecsei hidon 4000 válogatott lovast küld át a Vágon, más 4000-et pedig észak felé a Galgócz-Karkócz táján emelt sánczolaton keresztűl; s míg ezek napkelte előtt egy órával a szárnyakra csapnak, szemben a deréksereggel ő maga tesz nagy riadást. A sikert biztosra vehette, mert Herbeville még csak szekértáborral sem védelmezte serege szárnyait, pedig a nyilt terepen egyáltalán nem számíthatott fedezetre. A vállalat végrehajtásával a fejedelem az önként ajánlkozó Bercsényit és Géczy Gábort bízta meg, ő maga pedig az ellenség kezébe jutott szeredi várral szemben egész éjszaka egy magaslatról, a semptei hídfőnél figyelte meg a császáriak mozdúlatait.
Éjféltájban az ellenség Szered felől megkísérelte elfoglalni a hídat, de egy órai tüzelés után abbahagyta a dolgot. A fejedelem sohasem tudta meg a czéltalan támadás és elhallgatás okát, mert különben csend volt az egész vonalon. Sőt a csend még hajnalban is tartott, a mi nemcsak nyugtalanította, de bosszantotta is a fejedelmet. Csupán az vigasztalta, hogy napkelte után egy órával (körűlbelűl háromnegyed hatkor) Herbeville riadót veretvén, a szeredi vár kiürítése után szép rendben egyenesen a neki vetett tőrbe indúlt Lipótvár felé. Megindúlt ő is a balparton, mindig egy magasságban maradva az ellenséggel, melynek menetét egy-egy ágyúlövéssel zavarta meg. Hiába várta, hogy Géczy hátban, Bercsényi szemben támadjon. A szőllőhegyek szoros útain csak Bercsényivel egymagával találkozott, a ki már előbb megizente, most pedig személyesen jelentette, hogy a rossz útak miatt elkésve érkezett a sánczokhoz. A sánczokon át Le Maire nem engedett rést nyitni a lovasságnak, melyet tehát a sánczolatok mögött állított fel. Ezt á hibát már nem lehetett jóvátenni. Az ellenség helyzete így is kétségbeejtő volt; mert Herbeville már értesűlt, hogy dél felől lovashadak mutatkoznak, északon pedig erős gyalogság őrzi a Dudvág gázlóit.
Gróf Herbeville névaláírása.*
Gróf Herbeville névaláírása, a marosvásárhelyi Teleki-levéltárban levő 1706. jan. 2-ikán kelt oklvélről. Olv. Le conte Herbeville.
A mikor a zélai hídon át Rákóczi parancsára Buday István lovasezrede is oldalba fogta, azt hitte, hogy ez a kuruczok előhada’ s rögtön csatarendbe állt. Balszárnyát valamenynyire még fedezték a Dudvág füzesei, a jobb azonban teljesen födetlenűl állt a kuruczok ágyúival szemben. Pálffy altábornagy, Herbeville egyik alvezére, utóbb megvallotta a fejedelemnek, hogy már csak azt várták, mikor jön egy trombitás, a ki megadásra szólítsa őket. Vitézűl állották a tüzet; de mikor dél felől Géczy lovasai még mindig nem támadtak, Herbeville a jobbszárnyat menetoszlopba alakította, hogy a már megtett úton a Dudvág farkashidai átkelőjén huzódjék vissza a Farkashida s Nagyszombat közt levő földhátra. A fejedelmet bántotta, hogy terve saját hadainak késedelmezése miatt éppen az utolsó pillanatban hiusúl meg; de még mindig bízott benne, hogy a császáriakat megszoríthatja a Dudvág mellett, ha a gázlók védelmére épített három redoute-nál La Motte csekély gyalogságát Esterházy Antal a karkóczi sánczok gyalogságával hamarosan megsegíti. Ezt pedig a karkóczi sánczok veszedelme nélkül meg lehetett volna tenni, mert Herbeville most már nem folytathatta útját Lipótvár felé, Esterházy mozdúlatának támogatására és fedezésére a lovassággal Bercsényi vállalkozott, a ki szerette volna jóvátenni hibáját. A fejedelem azonban egy dombról, a honnan az egész csatatért áttekinthette, bosszankodva látta, hogy a főtábornok nem támadja meg az ellenséget az egyetlenegy hídnál, a melyen át a mély szakadékokon át visszavonúlhatott, Egyik parancsot a másik után küldte hozzá; de mindhiába, az ellenség már a redoute-ok közelébe ért. Ott is nagy hiba történt. Esterházy odavitte ugyan gyalogságát, de nagyon kevés kuruczot talált bennük. La Motte-tal nem is beszélve, megizente a fejedelemnek, hogy a Dudvágot nem védelmezheti meg és visszavonúl, a mit, a parancs megvárása nélkűl, meg is tett. Ekkor azonban a füzesből és a nádasból kibukkant La Motte elrejtett gyalogsága, mire a meglepett tábornok késznek nyilatkozott visszatérni vele a redoute-okhoz; de már elkésett. Arra a hírre, hogy az ellenség előhada átkelt a gázlón, minden biztos értesűlés keresése és újabb kísérletek tétele nélkül viszszahozta gyalogságát. Bercsényi lovassága követte példáját.
Gróf Pálffy János.*
Gróf Pálffy János arczképe, kőnyomat Weingärtner Károly «Heldenbuch, Teschen 1882» cz. művében.
Herbeville nekik köszönhette, hogy megszabadúlt a kelepczéből, «Helyzetemben más mindenki árúlást gyanított volna – jegyezte meg a fejedelem;* – de mindezek oka csak a vastag tudatlanság s a határozatlanság közt habozó és lebegő elméjök volt». A nap eredménye az lett, hogy Herbeville nagy kerülövel mégis csak bejutott Lipótvárra s azt egy esztendőre mindennel ellátta. Elhagyott táborhelyét Rákóczi szállta meg: jobbjával a Vágra, baljával a Dudvágra támaszkodva.
Rákóczi emlékíratai, 138. Az egész hadakozás u. o. 132–8. V. ö. Thaly, Bercsényi, III. 390–398.
Szirmay, a ki jelentéktelen ajánlatokkal éppen aznap (augusztus 6.) érkezett hozzá, bizalmasan közölte vele, hogy Herbeville csak pár napig maradhat a várban, mert seregével a szorongatott erdélyi hadaknak, különösen Szeben, Brassó és Fogaras várának megsegítésére kell mennie, addig pedig minden döntő ütközetet kerűlnie. Rákóczi és a haditanács tehát már ezért is döntő ütközetre akarta kényszeríteni, a mit a kuruczsereg is óhajtott, mert restelte tábornokainak váratlan kudarczát s bízott a maga nagyobb számában. Rákóczi bosszúságát növelte, hogy Herbeville lerontatta Le Maire sánczait és (augusztus 8.) összebombáztatta, felégette Galgócz városát, a mely Rákóczihoz ragaszkodván, nem teljesítette parancsát. A mint tehát a fejedelem megtudta, hogy Herbeville Lipótvár alól Karkóczon és Nagyszombaton át akar visszakerülni a Csallóközbe, elhatározta, hogy elvágja visszavonúlása útját. Nem követte a nagyszombati síkságra, mert okúlt nyolcz hónapja ott szenvedett kárán, hanem augusztus 10-ikén Cziffernél erőltetett – menetben eléje kerűlvén, csakugyan elvágta a szigettől.
Másnap hajnalban megvizsgálta és csatára alkalmasnak találta Cziffer határát. A tervezett csata terén középütt esett volna a falu, előtte a Gidra-patakkal, mely hadállásával egyirányban haladt a síkon. A két végén a patak közelében egy-egy kerített urasági ház állott; a fejedelem mindegyiket egy zászlóalj gyalogsággal és két ágyúval rakatta meg. Seregét a falu felé ereszkedő lejtőn csatarendbe állítva várta az ellenséget, a melyet a Nagyszombatról jövő országúton reggel hét óra tájban pillantott meg. Azonban őt is észrevette az ellenség s hirtelen kanyarodással nyugat felé fordúlt a Gidra-patak felső folyásánál levő Pudmericz és Vöröskő felé. Rákóczi ezt sem igen bánta; úgy hitte, hogy a Fejérhegység hazafias népe nemcsak eleséget nem ad a németnek, de még zaklatja is, a mennyire lehet; csallóközi tárházaihoz pedig az ő hadai miatt nem juthat. Nem is akart mozdúlni elfoglalt állásából, csupán némi csapatot küldött a császáriak szándékainak kikémlésére. Ocskay László azonban Esterházy Antallal, Ebeczky Istvánnal és más tisztekkel egyetemben Bercsényihez ment s arra kérte, beszélje rá a fejedelmet, hogy kövesse az ellenséget. Bercsényi valóban Rákóczi elé vezette a küldöttséget, a melyhez Ottlyk is csatlakozott, Thököly egykori karabélyosezredese.
A fejedelem türelmetlenül hallgatta Bercsényi beszédét, hogy a vele jött tisztek jól ismervén a vidéket, az előrenyomulást tanácsolják és kérik, mert az ellenséget csak így lehet beszorítani a hegyek közé. Indúlatán mindamellett uralkodván, hidegvérrel figyelmeztette őket, hogy nyugtalanságuk és egyenetlenségök nagy kárt okozhat. Azt a vidéket hegyi patakok szaggatják meg, ez pedig sehogysem jó terep egy főképpen lovasságból álló sereg számára. Sok időbe kerülne, míg csatarendbe állhatnának s akkor sem foghatják körűl a német sereget, a mely különben ismét kiszabadúlhat kezökből. Ha megvizsgálják azt a terepet, bizonyosan elállanak kérésöktől s megmaradnak mostani helyükön, a melyet jól ösmernek.
A vezérek szótlanúl távoztak, de egy kis tanakodás után visszajöttek. Előadták, hogy lemondanak az előnyomúlásról, mert meggyőződtek a fejedelem szavainak igazságáról; de azt ajánlották, hogy erről a lejtőről, a hol állanak, mégis följebb, északnyugat felé huzódjanak. A katonaság bosszankodik, zúgolódik, hogy itt hevertetik s nem viszik a futó ellenség üldözésére. Ne szalaszszuk el a jó alkalmat holmi franczia taktikai szabályok miatt, a miket a nemzet természete nem vesz be, mert lelkülete tettre készti s a hosszú várakozás ellenkezik tüzével, A katonaság megnyugtatására okvetetlenül kell tenniök valami mozdulatot: Határozott, követelő föllépésök gondolkodóba ejtette, fiatalsága és tapasztalatlansága magával ragadta a fejedelmet és teljesítette kívánságukat. Csatarendjének megtartásával északnyugat felé huzódott, pedig hibásnak tartotta ezt a mozdúlatot s első bosszankodásában talán nem is bánta volna, ha megverik, mert legalább szemökbe vághatja, hogy neki van igazsága.
Seregét arra a hegyhátra vezette, mely a Gidra jobbpartján Pudmericz és Dubova közt alig észrevehető módon, de Vöröskő mellett a Kuklával mégis 564 méterig emelkedik. A. fejedelem délben ért a pudmericzi élre s kellemetlen meglepetéssel tapasztalta, hogy lovassága meredek hegyoldal elé jutott Lindava táján. A Pudmericz felé szelíden lejtősödő hegy lábánál a völgyet tó zárta el, melyből egy kis patak eredt. A Gidra és a Cseszte patakokból egyéb erek ágaztak ki, a melyek szaggatottá, vizenyőssé tették a rétet és az erdőséget. A Cseszte éppen Pudmericznál ömlött a Gidrába, azon a helyen, a hol az Istvánfalva környékén emelkedő dombok az előbb említett dombokhoz legközelebb érnek. Ebben a szorosban állt a pudmericzi malom, a mely a Gidra-Cseszte völgyének bejáratán uralkodott. A fejedelem tehát e malom fölött állíttatta föl La Motte ágyúit.
A pudmericzi csata színhelye.*
A pudmericzi csata színhelye, a szerző némi módosításaival a kisebb katonai térkép reproductiója.
Alig szállt le lováról, hogy a nagy melegben a fák aljában hűseljen, megpillantotta Istvánfalva táján az ellenséges lovasságot, mely leszállni készűlt az erdős völgybe. Tisztjei azonnal körülvették s kérték, hogy gyalogságot küldjön az erdőségbe, a melyet ők «jól» ismernek s lovassággal kerűljön az ellenség hátába, Ügyes tisztekkel ezt a tervet csakugyan végrehajthatták volná s a fejedelem ki is adta a parancsot. Az ellenség, mely egy pillanatra megállott, rögtön visszahúzódott s a velök szemközt levő hegy mögött kezdett kibontakozni. Élénk ágyúharcz kezdődött. A fejedelem, hogy seregét a lejtőn az ellenség ágyútüzének ki ne tegye, egész gyalogságát levezette a völgybe a falut és a tavat körűlvevő fák, bokrok közé; jobbadán lovasságból álló balszárnyát pedig lejebb, a dombok háta mögé rendelte. A terepet és a helyzetet egyáltalán nem tartotta támadásra alkalmasnak. Csáky István tábornok dandára így is csak nagyon bajosan vergődött keresztül a süppedékes réten. Bercsényit, ki ezt maga tudatta vele, a gyalogság élén La Motte ágyúinak fedezete alatt akarta küldeni a malom ellen. A főtábornok őszintén kijelentette, hogy nem ért a gyalogság vezetéséhez; a lovasság jobbszárnyával tehát az ellenség balszárnya ellen küldte. Csáky lovasdandára visszavonúlásának fedezésére ekkor egy gyalogdandárt akart felállítani a patak mentén, de főhadsegéde vagy a dandárnok félremagyarázta a parancsot s a gyalogság kelleténél tovább nyomúlt előre. Herbeville ezt hadállása és a malom ellen intézett rohamnak vélte. Vasasokat és gyalogokat küldött a malom ellen, a melyet csupán La Motte ágyúi védtek, mert a hajdúk mind a dandárral mentek. Andrássy György tábornok, ki a hibát észrevette, hátrább vezette a dandárt s visszaverte az ellenséget. Azonban a patakon átkelve, üldözés közben sorai felbomlottak s az ellenség visszanyomta. A tábor őrségének lovastisztjei nagy hévvel siettek segítségére, de a meredek lejtőn meg kellett állaniok.
Rákóczi ebben a válságos pillanatban ért az ágyúüteghez, mely körűl a lovasság és a gyalogság összetorlódott. A heves vágtatás következtében óriási porfelleg támadt, melyet a roppant szél a hátúl levő lovasság szemébe szórt. A vihar lekapta a fejedelem süvegét is; egyik apródja azzal a figyelmeztetéssel adta vissza, hogy az ágyúk körűl levő embergomoly vége ingadozni kezd. Odasietett, hogy rendet csináljon. Megállította elég rendetlenűl visszavonúló lovasságát, de ennek ritka sorai közt a futó hajdúk könnyen keresztűljutottak. A porfelleg a napot is elhomályosította. Bercsényi azt hitte, az ellenség áttörte a fejedelem seregének balszárnyát s most reá rohan. Ennek következtében ő is visszahuzódott. Nyugalmát csak a portól mentes völgyben rendesen haladó gyalogság őrízte meg.
A csata azonban mindamellett is elveszett, hogy a fejedelem nem látott egyéb ellenséget, mint azt az első ízben felbukkant hadosztályt s a malom ellen küldött két zászlóaljat. Nem is veszett oda több z taraczknál s a 60 kurucz halála 150 császárinak életébe kerűlt.* Herbeville nem mert hinni győzedelmében. Nem gondolt a kuruczok üldözésére, mert attól tartott, hogy megint tőrbe csalják. A csatavesztésnek nem is voltak komolyabb következései. De oly nagy volt a fejetlenség, hogy a tizenkettedikére menő éjszaka Rákóczi is csak irtózatos kerűlővel, az érsekújvári Dunán át a Csallóközbe is betévedve jutott el a Vág vecsei hídjához, hová hajnalban érkezett. Onnan ment a nyitrai várba a gyalogság összeszedésére, a mi ezúttal sokkal könnyebben sikerűlt, mint máskor, mert hadai nem széledtek haza.* Nem is vesztette el a haza szerencséjébe vetett bizodalmát, a mely ezen harcz kezdetén lelkesítette.* Tudta, hogy kétségbevonják hadvezéri képességeit s meggondolatlan vezérnek tartják, a ki a franczia tisztek tanácsain kapdosva, nem számol eléggé a katonás magyar nemzet szokásaival és szellemével. Hinni kezdte, hogy a háborúra valóban szerencsétlen csillagzat alatt született s hogy hadviselésében van valami, végzetszerű.
Stepney szerint (Simonyi, II. 188.) 4 ágyú, 400 magyar, Wagner szerint (Historia Josephi, 59.) 30 kurucz ágyú (tehát a meglevőnél több) veszett oda; Rákóczi szerint (Arch. R. I. 389–390.) 2 taraczk és 60 kurucz, 150 német veszett oda (u. o. 391.). Az egykorú német újságlevél szerint (Apponyinál, Hungarica, II. 345. l. 1489. sz.) a Salm-ezredbeliek Ocskayt is agyonverték, pedig folyton kiabálta: Ocskay vagyok! Ocskay vagyok!»
A pudmericzi (a császáriak hadállásáról vöröskői vagy istvánfalvi, azaz stefanswörthi) csata legbővebb leírása magánál Rákóczinál (Emlékíratai 138–146. és levelei, Arch. R. I. 388–391. Relation von der … bey Stephanswörth 2 Stund von Tyrnau erhaltenen Victorie den 11. Augusti 1705. (Két levélre terjedő egykorú nyomtatvány Apponyinál, id. h.) Feldzüge des Pr. Eugen VII. 430–440. Szalay, VI. 151–161. Thaly, Bercsényi, III. 398–406…
Rákóczi Gyürky Pálhoz augusztus 13. Arch. R. I. 389.
Mióta Caesar hadat viselt a gallusok ellen, Rákóczi nem ösmert a pudmericzihez hasonló esetet. A nagy hadvezér commentariusait olvasgatva, a gallusok szellemét találta föl – a magyarokban. Ugyanolyan szellem élt azokban, mint emezekben. De vigasztalta, hogy – az igazat megvallva – a császár tábornokai közt sem akadt Caesarokra. Herbeville élelmet vitt Lipótvárba, elfoglalta a redoute-okat, megnyert egy csatát: de hogyan?! Látta őt a fejedelem átmenni a pusztákon, látta sánczainkat megvívni s látta utóbb,-hogyan foglalta el tőle Erdélyt; azonban semmiféle caesari tulajdonságot nem födözött fel benne.* Nem födöztek föl maguk a bécsiek sem; és csakhamar gúnyolni kezdték Herbevillet, a ki ilyen győzelemért tartatott Te Deumokat.* A csatában jelenlevő Pálffy bán is némi hazafias büszkeséggel figyelmeztette Jenő savoyai herczeget, hogy a fölkelőket nem lehet többé haramiáknak tartani, mert meglehetősen megtanúlták a hadakozás módját.*
Rákóczi emlékíratai, 146.
Feldzüge des Pr. Eugen. VII. melléklet, 342.
U. o. VII. 439–440.
A császári tábornokok szétrebbentették ugyan Rákóczi seregét, de tönkretenni nem tudták.* Harmadnap, Nagyboldogaszszony napján, a fejedelem már újra támadt: Béri Balogh Ádámmal a Dunántúl, s Bercsényivel Morvaországban, melynek lázongó parasztságát csatlakozásra szólította. Nem engedhette megfogyatkozni azt az erkölcsi erőt, a melyet rendesen támadó háborúk adnak egy nemzetnek; megmutatni akarta az udvarnak és a külföldnek, hogy a császáriak apró sikerei a nemzeti ellenállást meg nem töri. Nem képzelte, hogy az udvar Herbevillet Erdélyben pihentesse, mikor ő a sokkal féltettebb Morvaországot zaklatja. A főtábornok hamarosan bevett néhány várat, fogva küldött a fejedelemhez körűlbelűl 500 császári katonát s hadai egészen Bécsig portyáztak.* A fejedelem augusztus 29-ikén mégis visszahítta, mert az ellenség viszont Buda felé kezdett nyomúlni s így a kuruczoknak egész erejöket össze kellett szedniök.* De az országgyűlésen is szükségök volt Bercsényi jelenlétére.
Rákóczi emlékíratai, 46.
Ez érdekes beütés története Thalynál, Bercsényi, III. 407–416.
Rákóczi levele Arch. R. I. 399–400.
