IX. A NAGYSZOMBATI BÉKEALKU A MISKOLCZI TANÁCSÜLÉSEKIG.
IX.
A NAGYSZOMBATI BÉKEALKU A MISKOLCZI TANÁCSÜLÉSEKIG.
A NAGYSZOMBATI BÉKEALKU A MISKOLCZI TANÁCSÜLÉSEKIG.
ÉPPEN a zsibói csatavesztés napján történt, hogy Bottyán János, a ki 8000 emberrel egy hete kelt át Földvárnál a Dunán, Simontornyát rohammal bevette. Azután maga vagy vezérei elfoglalták Palotát, Tatát, Pápát, Bottyánvárát, Pécset, Siklóst, Sümeget, Csobánczot, Kapornakot, Kőszeget, Szentgotthárdnál megverte és Stájerországba kergette a fiatalabb Heistert, a Lajtán túlra szorította Pálffyt. Bécset ismét zaklatta, az év végéig a Dunántúlt Szlavónia nagy részével együtt megtisztította az ellenségtől; és ebben a véres munkában serege számát megháromszorozta.* Beváltotta igéretét, hogy megveszi Ausztrián, a mit a német Erdélyen vonszon.* Ezek után a fejedelem a maga altatása nélkül írhatta az egyik békebiztosnak, Szirmaynak: «Nem minden napnak mult el a fénye és a mely szerencse ma siralmat, holnap adhat örömet.» Való, bejött Erdélybe az ellenség, de az ő hadai is elérkeztek Bécs tájékára; «ki nyert, ki vesztett, megmutatja az idő.» Az ő szíve nem függ sem a szerencsétől, sem a szerencsétlenségtől, hanem egyedül Isten kegyelmes oltalmától.* A németek, kik a hatalomnak mindenkor több eszközével dolgoztak, csak Bismarck idejében mondtak ehhez hasonlót: nem félünk senki mástól, csak az Istentől.
A részletekre nézve l. Bottyán életét Thalytól és Bottyán levelezéseit. Arch. R. IX. 278.
Mégis éppen ebből a korból való a Pro Libertate kezdőbetűiből csinált anagramma: PERIBITIS REBELLES OMNES LAQUEO, IGNE, BELLO, ENSE, PESTE, TEMPORE: AUSTRIAE TRIBUTARII ERITIS. (Mike-gyűjt. Erdélyi N. Muzeum.)
Rákóczi Szirmay Istvánhoz deczember 36. Arch. R. I. 451–2.
«Csodálatos az Isten jósága, a melynél fogva bennünket veszteni, de győzni is engedett s engemet Erdély egy darabjáért az ország terjedelmes dunántúli részével kárpótolt» – írta az év végén XIV. Lajosnak, a kit megnyugtatott, hogy nem fél annyira a háborúban bizonytalan haláltól, mint a kétséges békével járó szolgaságtól.*
1705. deczember 30. Fiedler, h. 466–7.
Követei tehát az erdélyi váratlan kudarcz után is emelt fővel vehettek részt a nagyszombati béketárgyalásokon. A fejedelem oda, Bercsényi vezetése alatt, még október 6-ikán gróf Csáky István, Sennyei István, Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Kajali Pál és Labsánszky János tanácsurakat, I. József pedig október 22-ikén gróf Wratislaw Venczel János cseh kanczellárt és Széchenyi Pál érseket küldte teljes hatalommal.* A biztosok már október 16-ikán megjelentek Nagyszombatban s harmadnap Sunderland és Stepney angol s Rechteren és Hamel-Bruyninx hollandi közbenjárók csatlakoztak hozzájolk.*
Hist. des. rév. III. 41., 65–66. Miller, Epist. Széch. II. 208., 212. Katona, XXXVII. 93–95.
Hist. des révol. III. 19–31. Katona, XXXVII. 97–100.
A magyarok deczember 20-iki és 28-iki jegyzékökben előleges királyi nyilatkozatot kértek az iránt, hogy a királyi örökösödés nem jelenti Magyarországnak az örökös tartományok módjára való kormányzását; a király nem bánik az örökös tartományok módjára Magyarországgal, mely törvényeinek értelmében szabad lévén, lakosai is szabadok; és a király sohasem szándékozik megfosztani a magyarokat szabadságuktól. Mindez nem a Declaration of rights visszaverő, hanem az 1790. x. t.- cz. alaphangja. Bercsényi megmondta, hogy nem lehet addig béke, míg világosan meg nem mondják, mit értenek az 1687: II. t.-cz. örökös királysága alatt: a királyi méltóság örökösödését-e, vagy pedig – az örökös tartományok módjára – az ország örökös birtoklását. Mert ha ezt az utóbbit értik, akkor az Aranybulla záradékának eltörlése a korlátlan uralom elfogadását jelenti. Az ellenkezőt pedig hiában, vagy csak olyan joggal állítják, hogy hiszen a császár Ausztriát és Csehországot is törvényei értelmében, tehát nem zsarnok módjára kormányozza. Magyarország azonban nem akarja, hogy ebben a sorozatban és biztosításban ő legyen a harmadik.*
Hist. des rév, III. 93–133. Katona, XXXVII. 105–120.
Gróf Wratislaw Venczel.*
Gróf Wratislaw Venczel. Arneth: «Prinz Eugen von Savoyen» cz. művéből.
A mit mondtak, a fejedelem nevében és az ő szellemében mondták; s oly világosan, ahogy későbben még csak Deák Ferencz mondhatta 1861. évi két fölirati javaslatában.* Bruyninx szerint azonban egyik félnek sincs igazsága s ha Rákóczi válasza váratlanúl nem lesz kedvező, legjobb volna abbahagyni az egész alkudozást; társa azonban, Rechteren, bízott benne, hogy Rákóczi válasza még mindent megváltoztathat, kivált ha a nemzet egyszer tisztán lát. A minisztereknek mind a ketten megizenték, hogy a magyarokkal semmi szín alatt nem köthetnek békét, míg törvényeiket vissza nem állítják. A hatalom egészen Rákóczi és Bercsényi kezében van, a kiknek a nemzet teljesen lekötötte magát; ők viszont Francziaországgal szerződtek s így őszintén nem óhajthatják a békét.* Pedig Rákóczinak Erdélyben szenvedett vereségei után komolyan kellene gondolkoznia a béke megkötéséről.* Azonban az alkudozások sorsát már eleve eldöntötte Bercsényinek az a Bécsbe küldött izenete, hogy Erdélyt, ha benne van is Herbeville, a fejedelem és az ország egyáltalán nem engedi oda.* Bécsben mégis egész komolyan foglalkoztak azzal a halva született gondolattal, hogy Rákóczit Erdély helyett német herczegségekkel, Bercsényit pedig a magyar udvari főkanczellársággal kenyerezzék le s így vonják el a nemzet ügyétől.*
Mindamellett Stepney a deczember 20-iki választ kötekedőnek és sok tételében érthetetlennek tartotta. (Simonyi, II. 308.) A második jegyzéket, mely egyúttal Rákóczi válaszát tartalmazta (u. o. 315–317.), Rechteren és Bruyninx világosabbnak mondották (u. o. 317.).
Bruyninx Stepneynek deczember 23. (Simonyi, II. 301.) Rechteren és Bruyninx Stepneynek deczember 24. (U. o. 305–6.)
Stepney Harleynak deczember 29. U. o. 308.
Bercsényi a fejedelemhez 1705. végén. Arch. R. X. 5.
Simonyi II. 283., 284. Thaly, Bercsényi, III. 485–7.
A közbenjárók úgy hitték, hogy Rákóczi Bercsényinél őszintébben óhajtja a békét és sajnálták volna, ha az udvar őt elhanyagolná.* Bizonyos megnyugvással értesültek róla, hogy ha nem jön is el Nagyszombatba, mint eleinte hitték,* országgyűlést (helyesebben tanácsűlést) hirdetett 1706. januárius 25-ére Miskolczra a békealkudozások ügyében.*
Bruyninx Stepneynek 1706. januárius 4. Simonyi, II. 320.
Bruyninx Stepneynek 1705.deczember 23. U.o. 302.
Bruyninx Stepneynek 1706. januárius 6. U. o. 327.
A fejedelem az alkudozások egész ideje alatt a tiszáninneni tájakon tartózkodott. Erdélyi hadjáratából hazatérve, nyolcz napot (deczember 11–18-ig) töltött ősi birtokán, az ecsedi várban, melyet romjaiból újra fölépíteni rendelt, mivel fekvését igen különösnek, bevehetetlennek, talán egész Európában páratlannak találta.* 18-ikán Vásárosnáményban,* 20–21-ikén Beregszászon *a tartózkodott, a karácsonyi ünnepeket pedig Munkácson, rég nem látott várában töltötte. Itt azzal a nagyszabású tervvel foglalkozott, nem lehetne-e oly rendkívüli és annyira ellenkező fekvésű két várát, Ecsedet és Munkácsot csatornával összekötni, a Latorcza zsilipjével az egész vidéket víz alá meríteni s megközelíthetetlenné tenni a várat, a melynek várhegye megerősítésére Damoiseauval valóban részletes tervet készíttetett.* Eleve gondoskodni akart olyan mentsvárakról, a melyekből, mint valaha édesanyja, ha a hadjárat szerencsétlen fordúlatot venne, magára hagyatva is megvédelmezze a magyar szabadságot.
A várnak és az ecsedi lápnak megkapó leírása Rákóczi emlékírataiban, 168–171. Itt tartózkodása idejére nézve 1. Arch. R. I. 437–8., Simonyi, II. 326. és Teleki naplója 139. Emlékírataiban (172. l.) Rákóczi úgy emlékezett, hogy pár hetet töltött Ecseden.
Arch R. I. 439.
U. o. I. 439–440. Századok, 1887. 359.
Rákóczi emlékíratai, 173.
Most azonban még nyílt mezőn kereste a szabadságot. Deczember 30-ikán – egy nappal későbben, mint szerette volna – nagyobb állomásokat tartva megindúlt Tokaj felé, hogy a Tisza túlsó partján, Rakomáznál szemlélje meg a fölkelő vármegyéket, a melyeknek 1706. januárius 15-ikére kellett odagyűlekezniök.* Szilveszter estéjét és 1706 újesztendő napját a beregi Mezőkaszonyban töltötte, 2-ikán átment Tiszaszalkára s 3-ikán, Csapnál átkelvén a Tiszán, Szabolcs vármegyében, a Tisza félszigetszerű kanyarulatában, Tornyos-Pálczán tíz napot töltött.* Hajttatta volna mindenfelől a hadakat, de nem sok sikere volt munkájának.* Egy szenátor sem volt mellette, még udvari kapitányát is Huszt várába küldte holmi rendeletekkel; annál egyénibb az a Bercsényi előtt kifejezett óhajtása, hogy mindenesetre tárgyaljon a béke vagy legalább a fegyverszünet felől: Ne mondja a keresztény világ, hogy ők az okai a háború folytatásának; főképp mivel felesége azt írja, hogy Wratislaw cseh kanczellár személyesen akar érintkezni vele.* A császár azonban úgy gondolkozzék Magyarország kormányáról, mint akár az Angolországéról, ha szabadságunkat megtartani akarja. Ha megteszi, az angol sem lehet hűbb királyához, mint a magyar őhozzá. Hiszen az eddigi mozgalmakat mindig az az egy okozta, hogy az Ausztriai Ház uralkodásától fogva egy király sem akadt, a ki törvényeinket megtartotta volna. A szövetkezett rendek csak akkor tehetik le fegyverüket, ha csalódásuk esetében joguk lesz megint fölvenni. Ő kész átengedni Erdélyt, ha a rendek más megfelelő módot találnak szabadságaik biztosítására. Az Ausztriai Ház nem ok nélkűl tart attól, hogy az erdélyi fejedelem a törökkel czimborálna még a törvényesen uralkodó király ellen is; ez nem helytelen föltevés; de majd keresünk útat, hogy megzabolázzuk az olyan fejedelmet, a kinek helytelen dicsvágya zablyáját őmaga venné szájába.*
Rákóczi Bercsényihez 1705. deczember 28. Arch. R. IV. 763.
1706. januárius 4–12. Arch R. I. 441., 459., 463. 465., 472. Teleki naplója, 139–140.
Rákóczi Bercsényihez 1706. januárius 4. Arch. R. I. 459.
Rákóczi Bercsényihez januárius 4. Arch. R. I. 460.
Rákóczi Szirmayhoz. U. o. 462–3. Januárius 11- ikén tehát Okolicsányi Pál méltán írhatta Stepneynek, hogy Rákóczi köz- és nem magánügynek tekinti az erdélyi fejedelemséget. Simonyi, II. 345.
Így írt, így gondolkozott Rákóczi, tanácsosaitól távol is ! Élő hit töltötte be a szívét. A mely Isten porból fölvevén az ügyét, a maga ingyen kegyelméből ennyire vitte: azt, azok segítsége nélkűl is boldogítja, a kik többször előmozdítani nem kívánják.* Aznap azonban, a melyiken fejedelemmé választatása bejelentésével követséget küldött be a portára,* úgy találta, hogy a békét sohasem remélhette jobban, mint mostanában, mert úgy sejti, a bécsi udvar még Erdélyt is hajlandó volna átengedni,* mit különben kétségtelenűl csak a porta nyugtalanítására mondott. Viszont a bécsi udvar nyugtalanítására azt a hírt terjesztették, hogy a törökök kiegyeznek az oroszokkal, mert Magyar- és Erdélyország felé akarják fordítani erejöket; Rákóczi Erdélyt hajlandó átvenni a szultántól s érte adót fizetni. Ha Erdélyt az őszi hadjáratban elfoglalhatta volna, követeit, ajándékait, ajánlatait a porta – a karlóczai béke megtörésével azóta már elfogadta volna.*
Rákóczi Pekrihez 1706. januárius 9. Arch. R. I. 466.
1706. januárius 9. A követség utasítása u. o. 468–472.
Rákóczi Pápay Jánoshoz januárius 9. U. o. 473–4.
Sutton Stepneynek, januárius 13. Simonyi, II. 350–351.
Az ennyiképpen megítélt fejedelem januárius 12-ikén átment Rakomázra,* a hol, régebben megállapított terve szerint, a fölkelt vármegyék seregeit 15-ikén megszemlélte s még aznap átkelt Tokajba.* Szerencsen két-három napot pihenvén,* 22-ikén már Miskolczon volt, a hová a tanácsurakat várta. A folyó ügyekről akart tárgyalni velök; mivel – ahogy írta* – dolgai még jól folynak ugyan s a jövő hadjáratra tizenkétezer emberrel szaporítja hadait, de a békesség útját is megkísérteni kívánja. Annyi azonban bizonyos, hogy nemzete szabadsága árán nem akart békűlni. A király januárius 20-ikán másfélhonapi habozás után újból kijelentette, hogy a házát rég megillető és 1687-ben csak megerősített királyi örökösödés jogán nem vágyik korlátlan és zsarnoki kormányra, ahogy rágalmazzák és ahogy képzelik, mert megtartja az ország törvényeit és végzéseit s erős kézzel őrzi meg valamennyi hű alattvalójának jogait és kiváltságait.* De ez a határozatlan hang hogyan elégíthette volna ki a fejedelmet, mikor még Stepneyt is bántotta a helytelen fogalmazás. A legnagyobb oktalanságnak tartotta volna, ha azt mégis átnyújtják a magyaroknak, kik ennek következtében az alkudozásokat végképpen megszakíthatják.* A közbenjárók Rákóczi válaszának vétele előtt azelőtt sem voltak hajlandók, most meg éppenséggel nem akartak lemenni Miskolczra, holott a fejedelem békebiztosai, tanácsurak lévén, mindannyian lementek oda s így az alkudozások Nagyszombatban megakadtak. A tanácsülés megnyitása napján (januárius 25-ikén) Bruyninx figyelmeztette közbenjáró társait, hogy a miskolczi gyűlés a királynak erre az oklevelére alkalmasint a trónjától való megfosztással és az alkudozások megszakításával felel. Hiszen az udvar sohasem jelentette ki még ilyen világosan, hogy Magyarországon korlátlanúl akar uralkodni s hogy békekötésének ez az egyetlen czélja.* Az udvar vagy vak, vagy olyan ostobának hiszi a világot, hogy nem veszi észre rejtett szándékait.* Ezen rejtett szándékok közé tartozott az is, hogy Wratislaw cseh kanczellár gyakrabban tanácskozott Rákóczinéval, mint valaha, abba a gyanúba akarván ekként keverni a fejedelmet, hogy a nemzet háta mögött alkudozik az udvarral.* Ilyen körülmények közt valóban méltatlan Medelin velenczei követnek az a vádja, hogy Rákóczi kevés jóakaratot tanusított a békeiránt.* Igazságosabb volt vele szemben Stepney, ki most is meg volt győződve a fejedelem őszinteségéről s arról, hogy a maga érdekeit a közjó alá rendeli.*
«Tokaj felé». Januárius 7-iki levele. Arch. R. I. 465.
Hadtört. Közl. 1892. 242.
Itt van januárius 17–18. Arch. R. 441., 476.
Vetésyhez januárius 22. Arch. R. I. 477.
Lamberti, Mémoires pour servir ŕ l'hist. du XVIII. sičcle, IV. 99. Hist. des révol. III. 187. s köv. ll. Katona, XXXVII. 128–9. Szalay VI., 319. Ez oklevél éles bírálata Bruyninxtól januárius 25. Simonyi, II. 371–6.
Stepney a hollandi követekhez januárius 20. és 21. Simonyi, II. 363–5. Harleyhez januárius 23. U. o. 366–8.
Bruyninx Stepneyhez és Rechterenhez, januárius 25. Simonyi, I 391–6.
U.o. Stepneynek januárius 25. U. o. 377.
Stepney Bruyninxnak, januárius 29. U. o. 382.
Malagola a Deutsche Revueben, 1907. 236.
Stepney Okolicsányihoz, januárius 29. Simonyi, II. 384.
Miskolcz.*
Miskolcz. Varsányi rajza után Rohn kőnyomata Kubinyi-Vahot «Magyarország és Erdély képekben» II. köt. 112. l.
Mivel az udvar változtatás nélkül küldte le szerencsétlenül fogalmazott nyilatkozatát, egy közbenjáró sem ment le Miskolczra Hiszen nem mondhatnának újat a magyaroknak. Rákóczi irányában követendő szertartásuk zavart és elégületlenséget támaszthatna s már alkalmasint csak a gyűlés végére vagy eloszlása után érkezhetnének meg.* Rájuk s a tanács tagjaira várakozva, a fejedelem januárius 30-ikán nyitotta meg az első tanácsűlést, a melyen köszönettel fogadták Bercsényinek a nagyszombati alkudozásokról tett jelentését. Maga a fejedelem is hangoztatta, hogy a jó békességet mindenki óhajtja; de kételkedett benne, a szécsényi országgyűlésen nyert megbízatásuk kiterjed-e a további tárgyalásokra is. A tanács úgy határozott, hogy a törvényczikk egyben-másban homályos ugyan, de a vezérlő fejedelemnek és a szenátusnak folytatnia kell az alkudozásokat. Azonban februárius 5-ikén kifakadtak az ellen, hogy az Ausztriai Ház a januárius 20-iki nyilatkozatban sem ösmeri el Magyarországot szabad országnak, őket pedig a törvény értelmében szabad országbelieknek, hogy így és ne mint valami jobbágyokkal akarjon velök szóba állani. Már pedig ők csak mint szabad országbeliek küldik ki megbízottaikat a béke további tárgyalására. Ezeknek föltételeit többnapi (februárius 8–12.) bőséges tanácskozásuk után állapították meg.* Ezek szerint az angolokon és a hollandokon kívül a svéd és porosz protestáns és a lengyel vagy velenczei katholikus hatalmak kezességét is kívánták. András királynak az ellenállásról szóló záradékát helyre kell állítani, mert csak így gátolhatják meg az Ausztriai Háznak a magyar nemzet elnyomására való törekvését. Erdély a Tiszántúllal együtt szabad fejedelemség legyen anélkül, hogy a magyar koronától elszakadna; a két ország kölcsönösen biztosítsa egymás szabadságát. Minden idegen katonaságot vigyenek ki az országból a királyén kívül s az ország védelmére 40.000 főnyi állandó nemzeti hadsereget szervezzenek. Állítsák helyre a magyar köztársaságot s az ország ismét szabad állam legyen. Szűnjék meg a király birtokszerző (acquisticum) joga; a hódítás jogán vagy a hűtlenség czímén igazságtalanúl elkobzott jószágokat adják vissza jogos tulajdonosaiknak. A vallás kérdésében az 1681. évi soproni és az 1687. évi pozsonyi végzéseket meg kell semmisíteni; s a királyi méltóság öröklését legfeljebb úgy megengedni, hogy, a mint a törvény is kívánja, csak az elsőszülött és annak maradékai örököljenek. A rézpénz forgalmát lehetőleg a külföldre is ki kell terjeszteni.
Bruyninx Stepneynek februárius 8. Simonyi, II. 388–9.
A tanácsülés februárius 3–16-iki ülései jegyzőkönyveit először Thaly ösmertette, Bercsényi, III. 515–519. Ennek nyomán Szendrei, Miskolcz tört. II. 326–331. Károlyi S. följegyzései. U. o. II. 331–342. Károlyi önéletírása I. 155–6. Géresi, Károlyi-család oklevéltára, V. 374–381.
Gróf Bercsényi Miklós névaláírása.*
Gróf Bercsényi Miklós névaláírásának olvasása: «Comes Nicolaus Bercheny supremus totius militiae Generalis et Comit(a)tus de Ungh Comes m. p.»
A gyűlésnek tehát igen határozott politikai tervezete volt, a mit nem a magyarság hadi szerencséje, hanem követeléseinek szigorúan törvényes alapja tett érthetővé. Valóban nem volt forradalmi jellege. Hiszen Bercsényi ezúttal is hathatósan kérte a fejedelmet, «álljon meg a darabolt lépcső fordulóján». A fejedelem mindjárt figyelmeztette is Des Alleurs franczia követet, hogy ha XIV. Lajos rendes szövetséget nem köt vele, mint erdélyi fejedelemmel s a magyar szövetkezett rendekkel, magára vessen, ha megragadják a kínálkozó alkalmat és I. Józseffel kibékülnek. Bercsényi elnöklete alatt azért küldette ki újból a kilencz tanácsosból álló békebizottságot, hogy rendszeres alkudozásokat folytasson. Úgy hitte, ha az angol és a hollandi köz. benjárókat meggyőzheti a nemzet ügyének igazságáról, ezek még kényszeríthetik is a császárt a béke elfogadására.*
Rákóczi emlékiratai, 178. Thaly, Bercsényi, III. 520–1.
Ez a tanácsülés, mint alább olvasható, gyökeresen rendezte a rézpénz ügyét. A tanács mellé egy kanczelláriát állított fel, több hadi szabályzatot készített, nyilatkozott a jezsuiták ügyében felszólaló hat vármegye ellen stb. Fő czélja a honvédelem alaposabb szervezése volt. A mikor tehát a tanácsurak 1706. februárius 15-ikén elbúcsúztak a fejedelemtől, abban a reményben távoztak állomásaikra, hogy csakhamar háború vágja el, vagy béke gyógyítja meg a dicsőséges magyar nemzet régi sebeit.
