VIII. RÁKÓCZI ÉS A NEMZETISÉGEK.
VIII.
RÁKÓCZI ÉS A NEMZETISÉGEK.
RÁKÓCZI ÉS A NEMZETISÉGEK.
ERDÉLY nemzetiségei a fejedelmet nem fogadták ellenségesen, de azzal a lelkesedéssel sem, a mely annyira méltó lett volna a férfiúhoz, ki mindnyájuk szabadságát kereste. Milyen jellemző, hogy az eszményi gondolkozású fejedelem a vesztett csata után is nyugodtan bízza magát arra a szegény népre, a melynek latorságával, álnokságával ijesztgették. Nem történt meg vele, a mi megtörtént a nóta szerint a háromszékiekkel a feketehalmi csatában, hogy
«Ellene föltámadt gyülevész sok szászság,
Erdőkben bujdokló hitvány, rossz oláhság.»*
Erdőkben bujdokló hitvány, rossz oláhság.»*
Thaly, Adalékok, II. 34.
A Szamos völgyét s Erdélyt nem a nemzetiségek, hanem a császáriak miatt kellett odahagynia. Erdély nemzetiségei ugyan helyenként harczoltak ellene, de még nem fejlődött ki köztük az az odium nationis, az a féktelen gyűlölködés, a mely közel másfélszázad múlva a polgárháború és a szabadságharcz legiszonyúbb jeleneteire vezetett. A katonai sikertelenség következéseit most meglehetősen egyformán érezte az oláh a magyarral: «Májre-csájre Molduváre: fut Havasalföldre, – Ungur-bungur, amaz rumuj, sátorát fölszedte.»* De ezekben a válságos időkben a fejedelem nem az erdélyi és nem a partiumbeli oláh, szász, ruthén, tót nemzetiségeket intette hűségre, mert ez a hűség nagyban és egészben véve megvolt; hanem Bethlenből, Erdély földjéről, az ezer kilométerre lakó horvátokat figyelmeztette, csatlakozzanak a szabadságharcz ügyéhez, a szövetséghez.*
Thaly, Adalékok, II. 95.
1705 november 17-ikén. Fiedler, II. 589.
A nemzetiségek közül csupán ezek és a szerbek aggasztották, a kik ellen egyszer már maga is vezetett irtóháborút. A ráczok nyelve «magyar népre szól sok átkozódást»,* míg a felvidéki tót az Ave Máriát nemcsak tótúl vagy németűl, hanem magyarúl is tudja* s a tót kurucz azzal büszkélkedik, hogy «nem tudok én semmi tótúl, mert ín magyar vagyom.»* Az északi szlávok: a tótok és ruthének ragaszkodása nagyon szembeszökött a déli szlávok: a horvátok és kivált a szerbek gyűlölködésével.
Thaly, Adalékok, II. 160.
U. o. II. 351.
U. o. II. 375.
A fejedelem mindent elkövetett a nemzetiségek megnyugtatására, az ellentétek elsimítására; de készen állt azoknak megtörésére is. «A végre kellene megegyeztetnünk szívünket, – szólt a küzdelem végén is* – hogy mindnyájan, a kik édes hazánk tagjai vagyunk, egyenlő szívvel és elmével concurrálnánk hazánk felháborodott sorsa lecsendesítésében.» Hiszen a közromlás egyességet szokott okozni; s a mit tett, azért tette, mert az ország egyetértett vele.* «Isten által kezünkbe vett közszabadságunknak régtől fogva óhajtott czéljához közelgő nemzetséges ügyünk – írta legdicsőségesebb napjaiban* felette megkívánja a szíveknek egybeégetödésők után az egyenlő mértékben való consensust; úgy hogy, vérünket s javunkat szomjazó ellenségünk kegyetlensége igáját másként nyakunkból ki nem vethetjük, hanem egybekapcsoló közönséges karokkal.»
Rákóczi Pálffyhoz 1711 május 28-ikán Fiedler, I. 355. Arch. R. III. 676. Szalay, Rákóczi bujd. 68–69.
Károlyi önéletírása, II. 280.
Rákóczi Abauj vármegyéhez 1707 márczius 14-ikén. Arch. R. II. 53.
Kurucz tiszt és közvitéz.*
Kurucz tiszt és közvitéz, mindkét kép eredetije Ernst Lajos gyűjteményében.
A nemzetiségek fölbujtóinak a nép a császáriakat tartotta, a kiknek csapataiba beosztva harczoltak. A császáriakat általában véve németeknek nevezte s a bécsi politikai irányt, nem pedig a német nemzetet, vagy pedig a hazai németséget értette a «német» nevezet alatt. Ebben az értelemben írta, hogy «hamis a német s meg akar minket csalni;»* s ebben az értelemben mondja a neki tulajdonított vers:*
1708 szeptember 24-ikén. Arch. R. II. 341.
Thaly, Adalékok, II. 114–116.
«Ne higyj, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek.»
Akármivel hitegetnek.»
Kurucz közvitézek.*
Kurucz közvitézek, mindkét kép eredetije Ernst Lajos gyűjteményében.
Eltörölhetetlen jellegnek tartotta a németet; «pokolban is az lesz, ha oda készűl, mert rajta marad a bűz.»* Úgy vagyunk vele, mint két kuvasz, a melyik fogát vicsorgatja, de marakodni nem mer. «Őtőlük sem lehet s mitőlünk sem. Mind a ketten eleget hadakoztunk s örömest becsülettel elválnánk egymástól.»* A hazai németek egy része néhány város, mint Pozsony és Sopron kivételével, első felhívására 1703-ban készségesen csatlakoztak hozzá,* mert ágostai hitvallásukat féltve, a bécsi kormányban többé nem bíztak. A fejedelem belőlük, valamint a császár erdélyi német csapataiból a hadjárat vége felé is dragonyos ezredet akart állítani.*
1710 július 3-ikán. Arch. R. III. 128.
1709 szeptember 1-én. U. o. II. 526.
Kaindl, Gesch, der Deutschen in den Karpatenländern. II. 70.
Rákóczi, 1710 augusztus 10-ikén. Arch. R. III. 303.
Valóban örök időkre tanulságosak Rákóczinak a nemzetiségekhez való viszonyát megvilágító adatok.
