VII. RÁKÓCZI ERDÉLYI HADJÁRATA. (1705.)
VII.
RÁKÓCZI ERDÉLYI HADJÁRATA.
(1705.)
RÁKÓCZI ERDÉLYI HADJÁRATA.
(1705.)
ERDÉLYBEN a kimutatások szerint 1704 végén 18.082 katonája volt Rákóczinak, de a ki nem mutatottakkal együtt ezt a számot legalább 21.000-re tehetjük.* A fejedelem 1704 deczember 20-ikán tudatta az erdélyiekkel, hogy ennek a tekintélyes haderőnek élére gróf Forgách Simont állította. Az új fővezér harmadnap már fegyverre szólította az országot.* A harczban megedzett, szerencsés katona első sikereivel a fejedelem meg volt elégedve; de később megbánta választását, mert az indúlatos ember még jobban szította az Erdélyben mindennapos egyenetlenséget. Folytonosan ujjat húzott a kormánytanácscsal, melynek tagjai a fejedelemnek sem tetszettek; de hát «minden fából nyilat kellett csinálnia». Magát a fejedelmet is vádolták, hogy idegent küldött a nyakukra, a ki törvényeikkel nem törődik s uralkodni akar rajtuk. De Forgách ellen nem igen lehetett keményebben eljárni, mert még kiméletlenebbűl bánik az erdélyiekkel s végképen elidegeníti őket.*
Az erdélyi kurucz haderő létszámáról Thaly, Hadtört. Közl. 1896. 4–10.
Szádeczky az Erdélyi Múzeumban 1900. 572–3.
Rákóczi emlékíratai, 120–1., 124.
A fejedelem, Forgách előterjesztésére, 1705 márczius 18-ikán újból megsürgette az erdélyi vármegyék és székek fölkelését s Forgách most már, körűlbelül 35.000 főnyi sereg élén, derekasabb műveletekhez foghatott.* Június 15-ikén, hosszas ostrom után, bevette Medgyes várát. Később elfoglalta a vöröstoronyi szorost is, a melyen át a szászok Bécscsel közlekedtek és körülzárta, egyúttal azonban egyik segédtisztje által udvariasan üdvözölte Rabutint Nagyszebenben. Német őrség már csak a szebeni, fogarasi és brassói várakban volt.* Ekkor Radvánszky biztos is jónak látta, hogy a fejedelem bejöjjön Erdélybe,* mit ez május 27-ikén és szeptember 25-ikén ismételve megigért.*
Erdélyi Múzeum, 1900., 573. Fizetett lovasa 4850, gyalogja 10.669 volt. Thaly, Kalászok, 230–1.
Rákóczi emlékíratai, 125., 138.
Radvánszky Rákóczihoz 1705. május 27-én. Tört. Tár, 1906., 436.
U. o. 441. Erdélyi Múzeum, 1900. 573.
Nagyon jól ismerte Erdély hadi jelentőségét. Tudta, hogy ezt a hegyektől körűlvett országot majdnem megközelíthetetlenné lehetne tenni. Az ország egyes vidékeit, belső háború esetében, megannyi különálló erősség gyanánt védhetni, Felsíkjai, a miknek meredek oldalait sűrü bokrok védik; lapályai, tavai, völgyei, kígyózó folyói, nagy hegyei – együtt és külön szirtektől körűlvett, megközelíthetetlen táborhelyek.* Az volt a nagy kérdés, ezeket a táborhelyeket ő veszi-e be előbb, vagy Herbeville; mert a ki előbb jár, azé az erdélyi medencze. A fejedelem tudta, hogy a Habsburg-ház önként sohasem fog lemondani Erdélyről; de érezte azt is, hogy a nemzeti párt sem mondhat 1e.* Amazt hatalmi, emezt nemzeti érdekek vezették; s a homlokegyenest ellenkező érdekek sorsát csak a fegyver dönthette el. Különben a szécsényi országgyűlés 1705: XI. törvényczikke már ki is nevezte a szövetkezett rendek képviselőinek a fejedelem beiktatására Bercsényit, Pethes püspököt és Galambos Ferenczet, a kiket egyúttal megbízott, hogy védő- és daczszövetséget kössenek Erdélylyel.* Maga a fejedelem november 4-ikére a végből hirdetett Gyulafehérvárra országgyűlést, hogy beiktassák erdélyi trónjába,* s intézkedett a gyulafehérvári fejedelmi ház helyreállításáról.*
Rákóczi emlékíratai, 215.
Lánczy a Századokban, 1882. 697.
Rákóczi-tár, I. 445.
Jakab, Kolozsvár tört., III. 77.
Az erdélyi fejed, tanács rendelete Köblös Jánoshoz 1705. szeptember 12-én. Mvásárhelyi Teleki-lt., Teleki Sándor osztálya, 1535. sz.
Hadjárata sikerét a fejedelem olyan biztosra vette, hogy arany emlékérmet veretett, a melyen ő, mint Herkules, sorban levágja a császári hydra hét fejét. «Tandem opressa resurget»; «az elnyomott végre feltámad», íratta alá magyarázatát.
Az előkészületek megtételére már Szécsény alól Erdélybe küldte Forgáchot s 1705 október 7-ikén maga is Eger alá indúlt.* Értesítette Károlyi Sándort, a kinek Esterházy Antallal együtt kell vala feltartóztatnia az ellenséget, hogy hadaival egy hét mulva maga is csatlakozik hozzá; előbb azonban keressen alkalmat a Herbeville-lel való megütközésre.* Ezt remélhette is, mert Károlyi akkor már átkelt a Tiszán s erősen sürgette a fejedelmet, hogy az ellenség kellő fogadására Erdély felé siessen. «Repűlnék, ha repűlhetnék», felelte Rákóczi. Egerben alig időzve,* 16-ikán már Tokajban volt,* azonban sok fontolgatás után sem tudott magával tisztába jönni: Károlyi nélkül bemenjen-e Erdélybe, mivel gróf Esterházy Antal oly gyorsan nem követhette volna hadaival. Megbizonyosodván, hogy az ellenség nem a Maros lippai vagy a Fejérkörös halmágyi szorosán, hanem a szilágysági Meszesen át akar Erdélybe törni, maga is arrafelé tartott. Tokajból még október 16-ikán átment Nyíregyházára, a hol három napig táborozott;* 21-ikén Tasnádon,* 22-ikétől 24-ikéig Szilágysomlyón volt.* Somlyónál kellett eldőlnie, Herbeville a karikai vagy a zsibói hegyszorúlaton át akar-e betörni. A karikai szoros alatt voltakép az Egregy szűk völgyét értették. Rendkívüli fontosságát már a rómaiak felismerték* és a szoroson uralkodó hegységet hatalmasan megerősítették. A fejedelem még a szécsényi országgyülés idején megbízta elsánczolásával De la Motte ezredest, míg a Szamos völgyében fekvő zsibói átjárás megerősítését Damoiseaunak parancsolta meg.*
Rákóczi levelei okt. 5., 7. Arch. R. I. 430.
Rákóczi Károlyihoz okt. 7. U.o. 430–1.
Ott volt október II. (Arch. R. IX. 239., 255) és 12-ikén (Szalay, VI. 298. Hornyik, IV. 379.) Átment Ónodra is. (Arch. R. IV. 702.)
Szalay, VI. 298.
Október 16. Arch. R. IV. 711 Október 17. Tört. Tár, 1886. 357. Október 18. Arch. R. IX. 260.
Arch. R. IV. 715
Wass György naplója. MHH. XXXV. 463. Arch. R. IV. 715
L. különösen Torma Károly térképét Északi-Dácia Ager Porolissensiséről: «A limes dacicus felső része».
Rákóczi emlékíratai 155., 159.
Október 24-ikén a fejedelem egy nap alatt tette meg a Somlyóról Zilahra vezető 30 kilométernyi útat. Másnap a meszesi hágón át a rövidebb, de fárasztóbb hegyi útat is megtette Magyaregregybe, a rómaiak Largianajába, a melyet a Karika-szoros legmagasabb pontjának tartott. Innen négy úton lehet bejutni Erdélybe: Csucsa, a Vaskapu, Hídalmás és Zsibó felé. A fejedelem méltán írhatta Bercsényinek, hogy itt mintegy középhelyen van; akármely felé jön az ellenség, könnyen ellene mehet, a helyet pedig sánczokkal úgy megerősíthetik, hogy sehol sem juthat be.* Ezen, a hadviselésben nevezetes, ponton tehát Forgách tábornoknak élelmiszereket kellett volna felhalmoznia és utászokat odarendelnie; a fejedelem azonban bosszúsan tapasztalta, hogy serege még elég kenyeret sem kaphat és hogy egyik sáncza sem elég biztos. A kormánytanács a tábornokot, ez pedig amazt vádolta a múlasztás miatt; de a fejedelem most már nem vesztegette az időt a vizsgálattal, hanem gyorsan pótolta a hiányokat. Még Forgáchot is védelmezte a rázúdúló vádak ellen, hogy a döntő harczban ne legyen meghasonlás a tisztek közt. Pedig Forgáchot nemcsak az erdélyiek gyanusították, hanem Bercsényi is megírta a fejedelemnek azt a pletykát, hogy Schlick azért ment Erdélybe, mert Forgách úgyis hozzá áll.* Az erdélyi urakat a fejedelem alig győzte inteni, hogy ne kérjenek addig tisztségeket, jószágokat, ne osztozzanak a medve bőrén: «nincs most ideje». «Ezt a rajtam levő mentét sem tudom még, enyém-e, vagy a másé. Ha a németen győzedelmet veszünk, majd megleszen érdeme szerint mindenkinek az előmenetele.»* Maga járt utána, hogy a szorost mindenképpen megerősítsék. Egregytől északkeletre Romlottnál (a rómaiak Certiajánál) a déli menedékes oldalon ma is mutogatnak húsz kis dombot, a mit ágyúinak fedezésére hányatott. Északkeleten, az Almás völgyében, Kettősmező Cetatea határ részében mutogatják azt a kőszirtet, a hol, monda szerint, Rákóczi táborának őre állt; az egy kilométer hosszú sánczot, a melyet a fejedelem hányatott (Sanţul Racolţa) s a kútat, a melynek környékén mészárosai a húst vágták; az Egregy völgyében pedig Prodánfalvánál azt a másik kútat (Fântâna lui Racolţi), a melynek vizét annyira szerette.*
Wass naplója id. h. 468.
Rákóczi emlékíratai, 158–9. Arch. R. IV. 702. Forgách levele november 21. Thaly, Bercsényi, III. 471. Pekrié deczember 13. U. o. 471–2.
Cserei Hist. 351.
Hodor, Doboka vármegye, 532. Petri, Szilágy vármegye, I. 269–271.
Glöckelsperg névaláírása.*
Glöckelsperg névaláírása, a marosvásárhelyi Teleki-levéltárban őrzött eredeti oklevélről, mely 1706. márcz. 11-ikén kelt. Olv. G. Ditrich von Glöckelsberg.
Azonban Herbeville, Rákóczi készülődéseiről értesűlve,* megváltoztatta útját, mely Nagyváradról Csúcsán át erre felé vezette volna. A vidéket jól ismerő Glöckelsperg tanácsára Szilágysomlyó felé fordúlt s november 7-ikén oda, majd, nagy kanyargásokkal, Zsibó alá érkezett.* Két vagy három menetre volt szüksége, hogy a hegyeket megkerűlhesse, míg a kurucz tábor csak 14 kilométerre (Rákóczi szerint két óra járásnyira) feküdt Zsibótól. Félnapig hulló őszi eső gátolta az ellenség haladását, mert az agyagos, síkos úton a lovasság és gyalogság csak kínosan juthatott előre. Sok szekér, podgyász, beteg, marha és ló rekedt meg a feneketlen sárban. Később azonban kitisztúlt az idő s Herbeville könnyebben mozoghatott.
Rákóczi (Emlékiratai 160.) szökevényeknek vagy elmaradóknak, Cserei (Hist. 354.) egy oláh kémnek tulajdonítja, hogy nem maradt titokban a Karika-szoros erős volta.
Rákóczi (id. h. 160.) rosszúl emlékezik, hogy Somlyó és Zsibó egy völgyben fekszik; a Kraszna völgyéből a Zilahéba, egy 300 méteres hegyhát és egy szálas erdős hegylánczolat között nyomúltak.
November 9-ikén a fejedelem a fölösleges «assessoriát» Szamosújvárra akarta kísértetni, de Teleki Mihály, Veress Sámuel személyében, olyan biztost ajánlott neki, a ki nem ismerte az útat. «Ebben sem tudsz hát eljárni! – riadt a fejedelem Telekire. – Hát nagyobbakat hogy-hogy vihetsz véghez?!» Másnap azután Kővár oltalmára küldte Telekit.* Akkor tudta meg Herbeville irányváltoztatását. Most tehát csupán két zászlóaljat hagyott a karikai sánczban. Az egregyi magyarokat is magához véve,* a zsibói sánczokhoz indúlt, a társzekereket azonban a Szamos völgye felé küldte előre. Ha Károlyi a Sennyei-dandárt a Karikaszorosán át hozzáküldi, maga pedig hadtestével az ellenség közelében marad s annak táborát az ütközet idején megtámadja és felgyujtja, a sikerben kételkedni alig lehetett. Zsibó alatt, a hová 10-ikén este érkezett, 23.836 embere volt. A legnehezebb feladat a balszárnyra várt, a melynek vezetésére Forgách elég kedvetlenül vállalkozott, mert nagyobb rangja volt Des Alleurs őrgróf altábornagynál, a ki a jobbszárny franczia gránátosait s az idegen ezredeket kapta. Rákóczi az ágyúütegeket az őrmezei hegy sánczaiban állította föl, melyek a Szamos Turbucza és Tihó közti kanyarúlatán uralkodtak. Az ellenség ugyan a balszárnynyal egészen a Szamosra támaszkodott, de többi részét a hegyek födték. Pekri Lőrincz s az erdélyi urak jobb szerették volna, ha a fejedelem a csatát a Szamos nyilt keresztesi mezején fogadja el, hol lovassága egész erejét kifejtheti; de a fejedelem inkább bízott a rendes seregeknél szolgált Des Alleurs és Forgách tanácsában, a gyalogsággal és tűzérséggel jól megrakott sánczokban.* Károlyi megüzente, hogy a kellő pillanatban be fog avatkozni.
Teleki naplója, 133–4.
Petri, Szilágy vármegye, I. 266.
Rónai Horváth, Magyar hadi krónika, 348.
)
Zsibó környéke. A szerző némi módosításaival a kisebb katonai térkép reproductiója.
Szent Márton napján, november 11-ikén délelőtt, éppen a gyulafehérvári fejedelmi beiktatásra szánt időben, az ellenség még elég csöndesen maradt. A tihói bérczről Rákóczi Csáky László társaságában* nyugodtan tekintett végig a Szamos áttörésének festői völgyén. Mind a ketten azzal a szándékkal mentek ebédelni a gróf szurduki kastélyába, hogy délután a Szamos jobbpartján, a turbuczai hegy lejtőségein felállított őrszemeket fogják megvizsgálni. Erre azonban nem jutott idejük. Alig ebédeltek meg, hírül hozták, hogy a császáriak balszárnya megmozdúlt és a sánczok ellen nyomúl. A fejedelem azonnal lóra pattant, hogy odavágtasson, a honnan a sortüzelést hallotta. Azonban a puskaropogás csakhamar elnémúlt s a fejedelem szemben találta magát a futókkal, majd magával Des Alleursrel. A jobbszárny vezére tudatta vele, hogy Forgách balszárnyát a németek szétverték s rajta többé ő sem segíthetvén, vissza kell vonúlnia. Pár pillanat mulva Forgách szintén személyesen jelentette, hogy Glöckelsperg a ráczokkal és néhány német lovasszázaddal erdei útakon meglepte, másfelől pedig Virmond császári tábornok támadta. Mivel a lovasság nem támogatta a gyalogságot, az őrmezei sánczokat odahagyni kényszerült. Nagy veszteséget nem szenvedett ugyan, de a magyarországiak az erdőkbe, hegyekbe szétszóródva, a táborba többé aligha térnek vissza.* Az egyik szemtanú szerint* «igazán duce cervo pugnabant leones; szarvas vezetése alatt harczoltak oroszlánok, mert a hajdúság szívesen ment volna az ellenségnek, de a tudatlan vezérek zavart okoztak». Károlyi sem teljesítette kötelességét, nem támadta meg az ellenséget. Utóbb azzal mentegetőzött, hogy azért nem, mivel a császári lovasság ledöntött fákkal jól eltorlaszolta az útját. Voltaképp azonban tisztjeire hallgatott, kik ráfogták, hogy a fejedelem nem ismeri Herbeville hadállását, melyhez csak egy szoroson át lehet jutni; mivel pedig azt a császáriak bizonyára keményen megszállják és védik, fölösleges volna ezt a hadtesttel koczkáztatni és megbontani. Ha az őrmezei sánczok elvesznek is, ezzel a sereggel még mindig lehet zaklatni az ellenséget. A fejedelem hibáztatta Károlyit, hogy nem került az ellenség balszárnyának a hátába a zsibói országúton, a hol azt néhány lovas őrszemen kívűl semmi sem védelmezte; ekként az egészet közrefoghatták és tönkre tehették volna.*
Hodor, Doboka, 552.
Néphagyomány szerint sokan az őrmezei sziklák közt találtak menedéket. U. o. 13. Az őrmezeiek ekkortájban telepedtek át az Egregy mellől mai helyökre.
Ottlyk önéletírása, MHH, XXVII. 98.
Rákóczi emlékíratai, 165. Károlyi hadainak egy része Zsibótól északnyugatra a solymosi hegyekben állott, a hogy ezt a Căruiu helynévhez fűződő hagyomány bizonyítja. Onnan a solymosi patakon leereszkedve, Károlyi maga is elzárhatta volna a zsibó-udvarhelyi utat.
Gróf Virmond tábornok névaláírása.*
Gróf Virmond tábornok névaláírása a marosvásárhelyi Teleki-levéltárban lévő 1721. nov. 4-ikén kelt oklevelén. Olv. Ott. Comes de Virmond.
Bölcs tanácsokban tehát ezúttal sem volt fogyatkozás; csakhogy ezek a tanácsok mind elkésve érkeztek és semmi sem tehette jóvá azt a hibát, hogy a fővezér, a fejedelem, az ütközet megkezdése pillanatában nem volt a csatatéren. Most, hogy a futók magukkal ne sodorják, vagy az üldözők kezébe ne essék, Tihó alól átúsztatott a Szamos jobbpartjára, a turbuczai hegyek alá,* s körűlbelűl a mostani vasút irányát követve húzódott Szamosújvár felé.
Kazinczy Ferencz utazásai, XXIII. levél, 218 1. Azt hiszi, hogy onnan Kővár vidékén és Máramaroson át Lengyelországba menekűlt.
Az őrmezei százados tölgyek lombjai alatt magyar források szerint 400, német adatok szerint 6000 kurucz aluszsza örök álmát. A magyarok 60 zászlót, 28 ágyut, több mozsarat, sok lőszert és társzekeret vesztettek el s üldöztetésük közben is sok kárt szenvedtek.* Ilyen véget ért a zsibói (eleinte somlyóinak is nevezett) csata, melyet a fejedelem a jövendőben annyira bízva kezdett.* A fejedelem a nagyszombati és a pudmericzi csata után ezt a zsibóit is elvesztette. «Bizony, ha még többször így járunk – írta Károlyi, – földön hagyattatunk.»
Herbeville alkalmasint a halottakhoz számította az eltünteket is. A temesvári basa hírei szerint 3000 gyalog (Simonyi, II. 270 l.), a hollandi követek szerint u. o. II. 276.) 247 magyar, 1500 császári esett el. Schlick 4000 kurucz, 150 császári haláláról beszél. (Szalay, VI. 301.) Rákóczi szerint (Eml. 163.) a halottak számát nem lehetett megtudni. Károlyi hitelesebb (helyszíni) tudósítása szerint (Századok, 1898. 735.) 400 magyar, 1000 német esett el.
Rákóczi emlékiratai 158–165. Károlyi két levele a zsibói csatáról, Századok, 1898. 732–5. Cserei Hist. 351–355. Wagner, Hist. Josephi, 60–65. Katona, XXVII. 66–73. Horváth, VI. 406–9. Szalay, VI. 296–306. Thaly, Bercsényi, III. 468–472. Petri, Szilágy várm. monographiája, I. 263–273. Rockstroh, Et dansk Korps' historie, 136–8. Simonyi, II. 251., 254., 263., 270., 276., 295., 297.
Visszavonúlása közben a fejedelem éppen egy hegytetőre jutott, mikor messziről egy feléjük jórendben haladó lovasságot pillantott meg azon az oldalon, a honnan az ellenség útját állhatta volna. Egyik tábornoka, talán a különben vitéz Esterházy Antal, erre úgy elvesztette a fejét, hogy kiabálva intette a fejedelmet, gyorsítsa az útját, ha mindjárt föl kellene is áldoznia társzekereit. A fejedelmet bosszantotta ez az idegesség. Megparancsolta, hogy valami csapatot küldjön előbb kémszemlére s győződjék meg, nem Sennyei dandára-e az; mert az ellenséges lovasság ekkora kerűlőt oly rövid idő alatt alig tehetne meg; ha pedig útjokat akarná állani, gyorsabban haladna. A tábornok azonban még tőle távoztában is lármázott, meggondolatlanúl beszélt és kevésbe mult, hogy meg nem riasztotta a sereget. Pedig kitűnt, hogy ez valóban a Sennyei dandára, a melyet, parancs szerint, Károlyi még tegnap este a fejedelem mellé rendelt.
Több mint 80 kilométernyi út után a sereg 12-ikén este érkezett Szamosújvár alá. A híres várat Rákóczi hitványnak és haszontalannak találta. Olyan szűk volt, hogy mozdúlni is alig lehetett benne. A kissé együgyű báró Kemény Péter parancsnoksága alatt oláh parasztok őrízték. Tábornokai figyelmeztették a fejedelmet, hogy ne szálljon oda, mert hátha kiszolgáltatják az ellenségnek; de aggodalmukat még a vár állapotánál is szánalmasabbnak találta. Fáradt fejét nyugodtan hajtotta pihenőre a szegény oláh parasztok közt, noha elkeseredésében egy cseppet sem bánta volna, ha a vár még azon éjtszaka leég, mert nem állott módjában, hogy kellően megerősítse. Korán reggel fölkelve, vitéz ellenállásra buzdította a parancsnokot és az őrséget; de maga sem bízott benne, hogy valamely támadást visszaverhessenek, noha karabélyos ezredét is velük hagyta. Seregével még aznap (november 13-ikán) tovább ment Bethlenvára felé, a mely az Ilosvai-hegyek emberfői hágóján, a Szamos ilosvai és láposi átjáróján, a Kővár felé vezető úton uralkodik.*
Rákóczi emlékíratai, 165–7.
Ha a zsibói vereség után Rákóczi teljesen kétségbeesettnek tartja helyzetét, nem kerűl erre, Szamosújvár és Bethlen felé, hanem a turbuczai hegy felől a legrövidebb hegyi útakon átcsap Szatmárba, a hol már ő parancsolt. Egy ideig azonban arra gondolt, hogy Herbeville elkényszeredett hadainál előbb érhet Kolozsvárra, a hol a megyei urak, városi polgárok már nagy készületekkel, a jezsuita egyetemi tanárok pedig diadalkapukkal várták «a nagy Rákóczit», hogy «a legkedvesebb fejedelemnek szívüket adják ajándékba».* Azonban a fejedelem Szamosújvár megvizsgálásakor belátta, hogy erre a jelentéktelen várra nem támaszkodhatik, elég ideje pedig nincs, hogy az országgyűlés védelmére Magyarországból vonjon magához hadakat. Károlyi hadtestével nagyobb feladatokra szintén nem vállalkozhatott s még Orosz Pál tábornoknak Szeben körül levő seregével sem biztosíthatta összeköttetését. Így folytatta tehát útját Bethlenre, hogy az Emberfőn keresztűl térjen vissza Magyarországba. Mikor azután Herbeville, Schlick és a dán Harboe tábornokok november 18-ikán megszállták Kolozsvárt,* az erdélyiek teljesen elvesztették a fejüket. Pekri Lőrincznek Gyulafehérvár, Orosz Pálnak Szeben, Kálnoki Péternek Brassó alól hadastúl menekűlnie kellett, mire a megbódúlt urak és nemesek egy része családostúl átfutott Oláhországba, Moldvába, Máramarosba. Rákóczi ugyan, «hogy az erdélyieket a csüggedéstől megóvja», Bethlen, Szőcs és Magyarlápos közt* mindenütt megszállotta és biztosította az emberfői hágót, de egy perczig sem kételkedett rajta, hogy Erdély sorsán ezúttal semmit sem fordíthat. Több napi időzés után tehát meglehetős fáradsággal megkezdte visszavonúlását* «az Emberfő nevű kegyetlen hegyes passzuson», hol még elegendő kenyérrel sem láthatta el megfogyatkozott seregét. Kolozsvárról Beszterezére rendelt társzekereit is ezen az úton vitette haza.*
P. Gyalogi, De rebus memorabilibus Transsylvaniae Anni 1705. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeumban, Kemény gyüjtem., XXXIV. köt., 347–349.1. U. o. másolata is.) Utána Jakab is (Kolozsvár tört. III. 77–8.) leírta a Rákóczi s 8 más fejedelem arczképével és Forgách Simon lovas képével, a kegyesség, szabadság, tudomány, bölcseség, hadvezéri képesség és nagylelkűség symbolumaival s a városok czímereivel díszesített pompás diadalkaput, melyet a nagytudományú Kapy Gábor jezsuita egyet, tanár tervezett. V. ö. Cserei, Hist. 355. Ottlyk önéletleírása, MHH. XXVIII. 99.
Rockstroh, Et dansk Korps' historie, 138. Cserei, 355.
Szalay, VI. 303.
Rákóczi emlékíratai 167.
Ottlyk önéletleírása, MHH. XXVII. 99.
A fejedelem november 19-ikén Kovásra érkezett, de csak 21-ikén ment föl a délre eső Kővárba. Teleki Mihály, a kit a multkor megpirongatott, a helyőrség élén háromszoros üdvlövéssel fogadta öt és kíséretét (gróf Forgách Simont, Esterházy Antalt s a franczia követet). A fejedelmet meghatotta a hegylakók ragaszkodása, hódolata. Jutalmúl meghagyta régi szokásaikat, úgy gondolkozván, hogy az ellenség különben is elkerűli a félreeső várat, miben nem is csalatkozott. Mindamellett mikor 24-ikén tovább ment főhadiszállásáról, Kovásról, Erdőszádán nem fogadta Telekit s hazaparancsolta Kővárra, hogy ottlétekor adott utasításait azonnal teljesítse.* Sok gondja volt, mert 12.000 erdélyi követte kivonúlásában, katabázisában. Gondoskodott ellátásukról, de nem tagadhatta, hogy haszonttalanúl növelték a háború költségeit és terhére voltak a szomszédos vármegyék lakosainak, a kik közt elszállásolta őket.*
Rákóczi emlékíratai, 167 és Teleki naplója, 136–137.
Rákóczi emlékíratai, 168.
A szamosújvári Rákóczi-ház.*
A szamosújvári Rákóczi-ház. Dörre Tivadar eredeti rajza.
November 24-ikén már magyarországi területen volt, a szatmári Erdőszádán. Másnap onnan tudósította XIV. Lajost, hogy mióta elismerte erdélyi fejedelemnek és biztosította segítségéről, őseinek nyomdokait kívánta követni. Az erdélyi rendek előtt akart szerződést kötni vele, de erre a kormányt nem találta elég szervezettnek; azonban ha a király úgy megbízik benne mint elődeiben és Apaffiban, meggyőződhetik hű és lelkes szolgálatairól. Ne adjon hitelt annak a szóbeszédnek, hogy Des Alleursrel tábornokai nem értenek egyet; hiszen az utolsó csatában ezek önként neki engedték át a fővezérletet. Ennek a csatának és a hadjáratnak sorsáról követe, kökényesdi Vetésy László, élőszóval fogja őt értesíteni.* Harmadnap azzal biztatta Erdélyben hagyott vezérét, Károlyit, hogy ha Bethlenvárát, az erdélyiek gyöngeszívűsége miatt, azóta elvesztettük is, erőnk visszatérése után a többivel együtt könnyen visszafoglalhatjuk.
Fiedler, II. 453–4.
Figyelmeztesse a hadakat, ne panaszkodjanak a hazára, mert a haza jobban panaszkodhatik rájuk; hiszen dicséretesen bebizonyított, igaz magyarságú vitézségük után most lassankint csüggedeznek.* S midőn Károlyi más alkalmaztatását kérte, mert öt okozzák a zsibói vereségért, föllángolva felelte,* hogy bizony ő is panaszkodhatnék, de nem akkor van ennek az ideje, mikor a ház ég. Láthatja, mennyire bízik benne, mikor a haza védelmét ilyen súlyos körülmények közt rábízza. Erdélyt akkor sem volna szabad oly hirtelen elhagynia, ha minden erdélyi árúló volna is. «Erőt a szerencsén nem vehetünk s nem most az ideje bágyadt katonának a hadakozásra. Nyugodjunk, magam is azt javallom; de az országot odahagyásával ne bódítsuk.» Válogatott karabélyosaival holnap maga indúl felváltására. «Tudom, mire vetem személyemet, úgy – a mi nehezebb hazám dolgait is; de legalább eleget teszek hazámhoz való kötelességemnek, hogy nyugodni nem kívánok. Lássa a katona, ha ott hágy; kész vagyok már rég az áldozatra». Megvallja, elkeseredett a szíve; de az ügy szolgálatára jött a megvetett földnépe közé, nem Erdélyországért, mely nélkűl az Isten idáig is eltartotta. Hazája ügyéért megy, pedig úgy látja, ennek szolgálata alatt mindenkinek személyes kielégítését értik. «Én indúlok – fejezte be fölséges levelét. – Lássa Isten, hová teszi s mit csinál hazám dolgaival; ha nincs más orvoslás, rajtam ne múljék.«
Rákóczi Károlyihoz Erdőszádáról november 27. Szalay, VI. 303–4.
U. o. 305–6.
A megnyugtatott, sőt föllelkesedett Károlyi Déstől Tasnádig azonnal felállította hadait, melyeknek föladata Erdély visszaszerzése volt. Deczember 8-ikán Rákóczi Isten áldását kívánta fáradozásaira. Annak, a mi a zsibói csata után történt, a rögtöni változásnak, gyöngeségnek, csüggedésnek okát a balsorsban kereste. A tapasztalás éreztette vele, hogy nincsenek valami nagy számmal, a kik készek a halálra; de azzal az elszántsággal tért haza, hogy szerencsés hadviselés reményében inkább választja a halált, mint kétes béke burkában a szolgaságot.* Már tavaly figyelmeztette a csüggedőket,* hogy az ő állandó szívében senkise kételkedjék; hiszen tapasztalt mindent, a mitől félnie kell, de az isteni kegyelem mindenből kiszabadította. Tudja, mennyi kell még ahhoz, hogy oly gyönge erőre szorúljon, mint a milyennel hadakozását kezdte. De ha akkor ráadta magát, hazájától most sem sajnálja fáradságát s vérét.
Rákóczi XIV. Lajoshoz deczember 30. Fiedlernél, II. 456–7.
Arch. Rákóczianum, I 451.
