Kard. Szablya. Hegyes, kétélű és széles tőr.
Kard. Szablya. Hegyes, kétélű és széles tőr.
A kard a XV. század első felében hosszu, egyenes és kétélű volt, mint a nyugoti népeknél, két kézre való egyenes és hosszu markolattal, mely rendesen korongidomu vagy pedig közepén csonka kúpalaku kidudorodással ellátott kerek gombban végződött. (36. 2.) Ilyet találunk a datált emlékek közt a Szlopnay család 1432-ki czímeres levelében (32. 11.), minden ilynemü magyar emlék közt pedig legérdekesebb az a minden valószinüség szerint hazánkban készült sodronyzománczos, pirosbársony hüvelyü és lapos kristálygombban végződő kard (36. 1.), melyet Zsigmond király ajándékozott Harczias Fridrik meisseni őrgrófnak, midőn 1425. aug. 1. Budán választófejedelmi rangra emelte. A keresztvas többnyire egyenes volt, de már a lefelé görbülő formák is kezdenek feltünni a XV. század első felében (36. 2.), míg Mátyás korától kezdve az S alaku keresztvassal ellátott kardok voltak leginkább használatban (42. 15, 17.), míg a markolatgomb vágott végü lapos négyszög, közepén kidudorodással ellátva. (36. 3. 42. 15, 17.) A XV. század vége felé s a XVI. század elején a gerezdelt gömb-, tojásdad- vagy körte alaku markolatgombok voltak a legdivatosabbak. (40. 7.)
A szablya csak a XV. század második felében kezdte mindinkább kiszorítani az egyenes kardot; a Weisskunigban és Triumphzugban már csaknem kivétel nélkül szablyával találjuk ábrázolva a magyarokat (47. 4, 6. 48. 1, 5, 7.). A székelyföldi falfestményeken (30. 1. – 31. 1.) még csak a kunoknak a fegyvere s a mennyit ezen időbeli formájáról megállapíthatunk, annyi, hogy a penge rövid volt s a vége felé kiugró pengehát még nem volt jellemző sajátsága a szablyának. A XV. század első felében használatos szablya idoma nagyon jól kivehető a mohorai Vidffy család 1418-iki czímeres leveléből (36. 4.), a mely rövid, egyenes markolattal, széles lemezü, egyenes, rövid keresztvassal s csak a vége felé görbülő rövid pengével ábrázolja a szablyát. Egészben véve megfelelt ennek a szablya formának az ezredéves kiállításon bemutatott gr. Wilczek-féle szablya (36. 5.), melynek egész hossza 65 cm., ebből a penge 54 cm. A kiugrással ellátott pengeház a XV. század közepe felé kezd feltünni, ilyen szablyával van ábrázolva a bécsi egyetem magyar tanulóinak anyakönyvében a Sz. Lászlóval küzdő kun (32. 1.) s ettől kezdve majdnem kétszázadig jellemző sajátsága a magyar szablyának. A XV. század második felében úgy a penge, mint a markolat meghosszabbodott; az ezen időbeli szablyák hossza 106–108 cm. közt váltakozik, melyből 18–20. cm. esik a markolatra; a keresztvas, mint az egyenes kardoknál S alaku s a markolatgomb is ezekéhez hasonlóan lapos csonka négyszög, közepén kidudorodással. (42. 18–20.) Ez a szablyaforma a Dselalszádeféle török krónika szerint egész a mohácsi vészig, sőt tán még azontul is használatban volt. A keleties jellegű szablyák a XV. század vége felé tünnek föl; a Weisskunig rendesen ilyen szablyával ábrázolja a magyarokat, melynek jellemző sajátsága a madárfej alakban végződő markolat, a két ágra osztott s lefelé hajló keresztvas. (43. 2. – XVII. 9.) Egy más változatot tüntet föl a bécsi udvari gyüjtemény egy még gothikusabb izlésü virágleveles párkányzattal és magyar vitézzel (45. 5.) diszített magyar szablyája (43. 11.), melynek kissé ferdén álló markolata a honfoglaláskori szablyákra emlékeztet, széles és rövid keresztvasa közepén rhombusidomba megy át, két ága a vége felé kiszélesedik és szintén rhombus alakot képez. Ilyenforma szablyával van ábrázolva Sz. László és II. Ulászló tallérján (44. 8.) s a Weisskunigban a pozsonyi béketárgyaláson részt vett egyik magyar főur (47. 6.)
A kard mellett a tőrnek is különböző neme volt elterjedve. A székely falfestményeken Sz. Lászlót rendesen keresztvas nélküli rövid, egyenes tőrrel találjuk (31. 1.); kardhosszaságu, vagy még hosszabb volt, csakhogy keskeny pengéjü a hegyes tőr, melynek neve már a Zsigmondkori szójegyzékekben előfordul s a XVI–XVII. században elmaradhatlan fegyvere a huszárságnak; ujabb iróink németesen pánczélszúrónak is szokták nevezni. Ugyanazon szójegyzékek említik még a kétélü tört (bipennis), mely szintén az egyenes kardokhoz hasonlított, de a penge rövid volt s a hegyes tőrtől abban különbözött, hogy a tövénél szélesebb volt, mint ez. (V. ö. XV. 9.) Viszont a széles tőr (spartha) pengéje egész a hegyéig tenyérnyi széles volt s a kardtól csupán rövidsége különböztette meg.*
V. ö. 176. jegyzet. – Arch. Ért. XIV. 1894. 315, 324. XVII. 1897. 53. XVIII. 1898. 226. – A mohácsi csata képét Dselálzáde krónikájából közölte Szendrei János Hadt. Eml. 167. l. Millen. magy. tört. V. 118. füz. 353. l. és Magy. Műkincsek. II. k. 111. A XV. századbeli franczia képeken a keleti népek ábrázolásában általában szablyát találunk; e képek eredetére l. 34. tábla, 4. sz. magyarázatát. V. ö. még 34. t. 7. sz. 35. t. 6, 8–10. A hegyes tőr nevét l. Barlabássy Lénárt erdélyi alvajda 1525-ki végrendeletében: «ensem nostram vulgo hegyes tewrth, totaliter argentatam.» Teleki Okl. II. 451. – A kétélű tőrre l. Kálmán győri püspök kardját XV. sz. – Ezek sorába tartozik a dákos is; a szó legrégibb emlékét Maghy Pál Mathusnai Ferencznél hagyott ingóságainak 1529-ki leltárában találom. «Vagyon nala eg dakos kynek fekete Barson az hywelye és rostelyos, Ezwstel wagyon be bwreytwan.» báró Radvánszky B. Magy. családélet és háztat. II. 4. l.
