Lándsa. Szulcza. Kopja. Gerely. Kelevész. Farkas kasza. Alabárd.
Lándsa. Szulcza. Kopja. Gerely. Kelevész. Farkas kasza. Alabárd.
A lándsa a XV. századbeli magyar lovasságnak egyik főfegyvere. (V. ö. 30. 1.) A Zsigmondkori szójegyzékek a «hasta», «lancea» magyar nevét a szláv eredetü czucza, szulcza (chucha, zutha, zulcha) szóval adják vissza, a mi arra mutat, hogy az ezen időbeli magyar lándsa, miként az orosz «szudlicza», mindkét végén hegyes vassal volt ellátva. Ettől a kopja nemcsak abban különbözött, hogy csupán egyik végén volt megvasalva, hanem abban is, hogy lobogóval látták el, a hogy a Weisskunig ábrázolja a magyar huszárokat (48. 3, 5, 7. V. ö. még 45. 5.). Hegye mindegyiknek levélidomu volt, közepén kidomborodó gerinczczel, alján köpüvel ellátva. A rövid nyelü könnyű hajító dárdának XV. századbeli magyar neve gerely volt; a szójegyzékek említik a háromélü gerelyt is. A 3 1/2–7 méter hosszunyelü tornalándsát, melynek felső végére egy hosszu köpüvel ellátott piramis alaku igen rövid vashegy volt huzva, őseink kelevésznek, kerevésznek nevezték; az ezredéves országos kiállítás alkalmával gr. Wilczek János gyűjteményéből volt egy XV. századbeli kelevész kiállítva, melynek rajza Szendrei művében (Hadt. Eml. 228. l. 787. sz.) látható. A Zsigmondkori szójegyzékek ismerik már a nyugotiak runkájával egyező farkas kaszát (farakas caza), mely a szokott s igen hosszu egyenes lándsahegyen kivül még alján félhold alaku kettős hegygyel is el volt látva. Ilyen farkas kaszát találunk Majthényi Uriel turóczi prépost 1510-iki diptichonján. Az alabárd (42. 12–13) legrégibb nyomai nálunk a XV. század végéig mennek vissza; II. Ulászló 1500- és 1506-ki tallárján. Sz. Lászlót látjuk alabárddal ábrázolva (44. 8.), a bárdon és hosszu nyélen kivül jellemző részei még a lándsa alaku hosszu hegy s a bárd ellentett oldalán a kisebb-nagyobb hosszaságu horgas tüske.*
V. ö. 177. jegyz. Tagányi: Századok. 1893. 315. l. – Majthényi Uriel tryptihonját l. Matlekovics id. m. V. 584.
