Mente. Suba.
Mente. Suba.
A XV. századbeli mente legrégibb alakját az udvarszékhelyi homoród-szent-mártoni Sz. László képen találjuk (30. 2.), mely a leányrabló kunt ábrázolja ilyen felöltőben. Tulajdonkép térdig érő bő fegyverkabát ez, melyet a kun a sodronyvértezet (vashómer) fölött visel; nyaka mélyen ki van vágva, úgyszintén mindjárt a vállnál a ruhaújj is, hol a kun vitéz mindkét karját kidugta, a ruhaújj aztán a kivágás alatt folytatódik, úgy, hogy egészen is felölthető. Az utóbbi módon vannak ábrázolva a győri antiphonale egyes alakjai (38. 6, 7.), de előfordul a lecsüngő ruhaújj is (38. 4.); egyik alaknál a ruhaújj gombbal is el van látva a kivágás összefoglalására, ennél a kivágás lefelé megy, a többinél keresztben van s prémmel szegélyezve. A mente vagy suba itt már lehajtott széles gallérral van ellátva, a ruhanyak kivágása azonban még mindig jelentékeny s gombnak vagy csatnak semmi nyoma, úgy látszik az övön kivül kapocscsal foglalták össze. Úgy a mentenyak formálása, mint a süvegek idoma, melyről alább szólunk, arra vall, hogy a győri antiphonale képei körülbelül a Zsigmond uralkodásának utolsó évtizedei felé divatozó magyar viseletnek felelnek meg. A század dereka felé, a mely időből való a Rozsnyai János által 1445-ben festett nagyszebeni oltárkép térdelő alakja (37. 5.), a mente felálló rövid vagy kissé kihajtott szélü ruhanyakkal és sürü gombsorral vagy bogláros csattal volt ellátva (38. 5.), a ruhaujj itt is vagy hosszában, vagy keresztben van felhasítva s prémmel szegélyezve; mint a szebeni oltárképen látjuk, a sarkig érő menték mellett még mindig divatoztak a rövid menték, úgy, hogy az Árpádkori viselethez hasonlóan az alsó kabát hosszabb volt a felsőnél. Mátyás király – úgy látszik – nem kedvelte a hasított és lecsüngő ujjú mentét, sok arczképe maradt fenn (XIV. 8. 39. 6, 8.), de valamennyi hosszú bő újju és bő szabásu nem is annyira mentét, mint inkább subát látunk, melynek hermelinnel szegélyezett nyaka szélesen vissza volt hajtva, úgy, hogy a nyakig érő dolmány felső része kilátszott (v. ö. még 40. 5.), előfordul azonban a bécsi jezsuiták birtokában levő misekönyvében (39. 6.) a kerek hermelingallér is, a suba szegélyzete s a subaújj szintén hermelinprémmel volt ellátva. Hasonló, virágos szövetből készült mentével vagy subával van ábrázolva a kassai oltárkép egyik alakja (40. 1.). Az újjnélküli subára Mátyás uralkodásának végéveiből Thuróczi krónikájában találunk példát (XVII. 2.) A hasított újju menték divatja mindamellett nem szünt meg Mátyás korában sem; nyilván csak a XV. század második feléből, nem pedig, mint Hottenroth mondja, a XIV. századból való a prágai egyetemnek azon régi festménye, mely a prágai rektort ábrázolja német, magyar, cseh és lengyel tanulók környezetében; a magyar ifju (XIII. 6.) lehajtott galléru, térden alul érő s hosszában hasított újju mentét visel s úgy lapos, lemezalaku csatsorral, a minek használatát a XV. század végénél korábbi időbe nem tudjuk visszavezetni, hacsak a XII. századbeli velenczei u. n. scythákig nem megyünk vissza; a szablya S alaku keresztvasa szintén arra vall, hogy a magyar ifjú viselete semmiesetre sem lehet régebbi Mátyás király koránál. A XV. század végétől kezdve, a Jagellók idejéből, sokféle alakban ismerjük a magyar mentét és subát; mint a Triumphzug (XVII. 10, 11. 45. 3.) és Weisskunig (XVII. 9, 47. 1–3, 6.) I Miksa császár számára készített képei tanusítják, főurainknak ez volt a rendes viselete; a Haller család czimerkönyve mentében ábrázolja az 1531-ben meghalt Haller Pált (XVII. 7.); mentét vagy subát visel a Fuggerek anyakönyvében Thurzó György (46. 3.); mentések a Weisskunig magyar huszárai (48. 3, 5, 6.); sőt a történelmi arczképcsarnok egy a XV. század végénél semmiesetre sem későbbi képe szerint a magyar királyi viseletbe is bejutott (40. 9.), a mit a szepeshelyi oltárkép Szent Istvánja is tanusít, mely a XV. század utolsó éveiben Szapolyay István megrendelésére készült. Mindezekben kétféle változatot különböztethetünk meg; volt egy könnyebb fajta (mente), mely térdig vagy valamivel alább ért, meg egy sarkig érő nehezebb fajta (suba), mely rendszerint prémmel volt szegélyezve és vadbőrrel bélelve, a nyaka mindegyiknek le volt hajtva vagy kerek gallérral, az újj a váll alatt fel volt hasítva s rendszerint lecsüngve hordták, az újjat helyettesítő kivágás csak a subának nevezhető nehezebb felöltőnél szokott előfordulni; a ruha összefoglalására többnyire széles, lapos négyszögü csatot alkalmaztak, ritkább a gombsor, míig a ruhaújj hasítéka rendesen gombsorral volt ellátva. A suba, schaube, a XV. századbeli német viseletbe is átment; német írók, mint p. Hottenroth, kik a keleti viseletmódot nem ismerik, a «Schaube»-t a «Tappert» (tabirruha) további átalakulásának tartják, de ők is megjegyzik, hogy a «Tappert» tunika jellegű volt, melyet a fejen át öltöttek föl, a «Schaube» pedig elől végig föl volt hasítva, tehát csakugyan nem lehet más, mint a magyar «Suba» átvétele.*
Hottenroth id. m. II. 212. l. 99. tábla, 26–30. sz. a. A subáról (schaube) U. o. 90. és 104. l., Heyden id. m. 107, 123. Weiss id. m. 228, 232. – A szepeshelyi oltárképet l. Szalay-Baróti id. m. II. 490. V. ö. Mill. magy. tört. IV. 625. s köv. ll. – A Zsigmondkori suba alakját l. a Huss J. máglyára hurczoltatását ábrázoló s a prágai egyetem birtokában levő egykorú tollrajzon (Szalay-Baróti id. m. II. 142.), a constanzi szül. Lochner István által festett kölni oltárképen (U. o. 155. és Mill. m. tört. III. 585.), Reichenthal Ulrik krónikájának kéziratában a constanci zsinat képén (Millen. magy. tört. III. 521.), továbbá a trójai harczosokat ábrázoló XV. száz. franczia miniatureökön (La Revue de l’art. 1899. V. köt. 24. füz. 205. s köv. ll. V. ö. 34. táblánkon 4. sz.) – A «suba» névre l. vásárhelyi Erdélyi János 1472. végrendeletét: «Subam meam chemeleth.» Teleki Okl. II. 114.
