TANULMÁNYOK
TANULMÁNYOK
Környey István 1901. július 29-én született Görzben: két leány- és egy fiútestvére volt. A középiskolát jeles tanulóként végezte, de különösen egyetlen tárgyban sem tűnt ki. Érdeklődése a természettudományok felé irányult, melyeknek akkortájt még a középiskolákban nem voltak erős alapjaik. A gimnázium felső osztályait, tehát már nyílt értelemmel az első világháború utolsó éveiben végezte. Érettségije a háború befejezésével esett egybe, s választása, a tanulmányok folytatása kézenfekvő volt.
A budapesti egyetem orvosi karára iratkozott be, nem mintha a családban hagyományai lettek volna ennek a foglalkozásnak, de mint később elmesélte, nagy hatást gyakorolt rá a sebesültek látványa, a sebészetnek a háború alatt elért gyors fejlődése és mindaz, ami ezekkel összefüggött, így a tudományos kutatás lehetősége.
Az egyetemi évfolyamok a háború végeztével magas létszámúak voltak. A sok leszerelő fiatal valósággal elözönlötte a főiskolákat, s azok, akiknek családja a továbbtanulás biztosítását valamilyen okból nem vállalhatta, vagy akinek hozzátartozói éppenséggel elvesztek vagy nem voltak elérhetők az ország egyes részeinek idegen katonai megszállása miatt, az ún. egyetemi századokban folytatták tanulmányaikat. Ez utóbbiak félkatonai szervezetek voltak, melyekben a háborút viselt fiatal egyetemi hallgatók szállást és ellátást kaptak. Ezeknek a helyén később egyetemi kollégiumok alakultak ki, melyekben a tömegszállás (kaszárnya) jellege megmaradt, de a fegyelem és a jó tanulmányi eredmény alapvető követelmény volt. A magas évfolyamlétszám s az évfolyam hallgatói közötti korkülönbségek jelentős színvonalkülönbséget és nagy versenyt jelentettek. Ebből a környezetből nehéz volt kiemelkedni, a versenyben túl sok, eredményre törekvő, kiváló képességű fiatal vett részt, akik mielőbb túl akartak lenni egyetemi tanulmányaikon.
Évfolyamából legnagyobb hírnévre – nem orvosként – az író Németh László tett szert.
A század első éveiben nagy tudós egyéniségek születtek. Ez a generáció – hogy csak néhány nevet említsek –, Fermi, Heisenberg, Wigner stb. teremtette meg a XX. század nagy természettudományos fejlődésének alapját. Az említett nevek természetesen nem jelentik a teljességet. Nagy generáció nagy gyermekeiről van szó, sajnos (tapasztalataim szerint) a fiatal egyetemi hallgatók előtt nevük alig ismert, pedig pl. Heisenberg A rész és az egész című szellemtörténeti műve magyar fordításban is megjelent. Számomra az egészben az a legcsodálatosabb, hogy amikor e generáció nagy felfedezései ismertté váltak, már én is éltem, s ha rá gondolok, mindig Radnóti verse s az „Oly korban éltem…” sor ugrik be. Mert bármennyire is szeretnénk elfeledni, ebben a korban a tudomány nagy eredményei mellett ott voltak már a kor fenyegetései is, melyekhez – minden bizonnyal többségük vágyai ellenére – ezeknek a tudományos teljesítményeknek a mesterei is hozzájárultak (l. atombomba).
Nehéz valakinek az életrajzi adatairól beszámolni, akinek hivatalos „szervek” számára írott életrajzai rövidek és tömören fogalmazottak voltak, mentesek mindenféle szubjektív részlettől. Így mindazt, amit írok, vagy személyes elbeszéléséből, vagy édesanyjától, idősebb nővérétől, legközelebbi barátaitól, illetve külföldi munkatársaitól hallottam. Különös egyénisége miatt sok történet járt róla szájról szájra, de ezekről csak akkor fogok megemlékezni, ha az igazukról meggyőződtem, vagy ha a történet születésének magam is tanúja voltam. Persze így sem mondhatom, hogy egészen objektív leszek. Az egymás mellett töltött 25 évből több időt töltöttem vele vagy a környezetében, mint a családommal. Élményekből, elejtett megjegyzésekből bőven van mit csipegetni, s nem vagyok biztos abban, hogy a válogatásnál mindig a legszerencsésebben jártam el. Ennek megítélését az olvasóra bízom.
Édesanyja mesélte később, hogy – irigylésre méltó – emlékezőképessége már kisgyermekkorában szokatlanul jó volt. A Monarchia földrajzát úgy tanulta meg, hogy nyaranta a vasúti menetrend lapozgatása volt kedvenc szórakozása. Nemcsak elolvasta, de meg is jegyezte a megállókat, azokat is, melyeknél a gyorsvonat, mellyel általában a nagyobb távolságokra utaztak, meg sem állt. Később, már tanár korában, amikor vele együtt utazni volt szerencsém, ő volt az, aki órájára nézve mindig pontosan tudta, hogy milyen megálló mellett haladhatunk el, és ez időben mennyit jelent a legközelebbi megállóig vagy a végállomásig. Így volt később a tudományos irodalommal is.
Egy ízben Szentágothai professzorral utaztunk Budapestre, és a – számomra nagyon szórakoztató – beszélgetés közben Szentágothai valami olyasmit mondott, hogy „tudod, ezzel a dologgal foglalkozott valami német is”. Mire Környey: „Valami német…? Nono!?” – majd megmondta a német nevét. Arra már nem emlékezem, hogy a dolgozat címét is citálta-e, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha így lett volna.
Édesanyjától hallottam, hogy nem tartozott a könnyen kezelhető gyermekek közé. Akaratát igyekezett keresztülvinni, és attól nemigen lehetett eltéríteni. Hatéves volt, amikor Eperjes főterén egy térképeket tartalmazó kirakat mellől alig tudták elvonszolni, s mert három testvére is ott volt, a népes kis csoport akkora feltűnést keltett, hogy a jelenet már nézőket is vonzott. Akik később ismerték, azok tudják, hogy alaptermészete nem sokat változhatott az idők folyamán, legfeljebb egyben: nem rendezett jelenetet. Minden olyan dolognak azonban, melyben nem kívánt részt venni, határozottan és többnyire szavak nélkül ellenállt.
Később mesélte egyszer, hogy amerikai tanulmányútja alatt úgy látta, az amerikaiak általában nem szeretik, ha valaki egy kérésre vagy utasításra „nem”-mel válaszol. Az igenlő válasz és az engedelmeskedés volt az érvényesüléshez vezető lépcső első grádicsa. Noha mindezt tudta, mondotta, általában tartózkodott a választól, ha az szíve szerint a „nem” lett volna. A kimondott „igen” és „nem” jelentőségébe vetett hite sok csalódásnak tette ki. Sohasem felejtette el, ha a csalódást vezető értelmiségi okozta.
Az „igen és a nem” használatával kapcsolatban az amerikai reakció később is sokat foglalkoztatta. Az ázsiai népeknél e két szónak, mint Környey vélte, nincs akkora jelentősége, mint az európaiaknál. Egyik országban pl. egyenesen udvariatlanság „nem”-et mondani. Még akkor is, ha tudván tudja, hogy a kívánságot nincs szándékában teljesíteni. A kérésre „igen”-t válaszol, és megkerüli a cselekvést. Noha ez ismert, mégis e viselkedésnek minden európai és amerikai az eltérő szokás hatalma miatt beugrik.
Itt kell megjegyeznem, hogy Környey is nehezen viselte el a „nem”-et, de különösen türelmetlen volt az engedetlenséggel szemben. Igaz, az ő kívánságai többnyire szakmai utasítások voltak, s valójában mások, így a betegek érdekeit veszélyeztethették a mulasztások vagy a feledékenység. A határozott „nem” válasz esetén azonban a legtöbb esetben mérlegelt.
Középiskolai évei nem hagytak benne különösebb nyomot. Osztálytársai közül az egyik zenetudósként szerzett később tekintélyt. Magyartanárához, Benedek Marcellhez őszintén ragaszkodott, és egészen annak haláláig rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot. Egy alkalommal meghatottan mesélte, hogy egyik volt betegünk orvostanhallgató fia rendszeresen jár felolvasni volt tanárához.
Mindezt csupán azért említem meg, mert a hűség és a jó szándék megnyilvánulásait egész életében nagyra, néha a kelleténél is többre becsülte. Ő maga következetesen és hűségesen ragaszkodott elveihez, barátaihoz és jótevőihez. Így azután nem csodálható, hogy az emberekről alkotott ítéleteiben határozott volt, és ha véleményének megváltoztatására kényszerítette valaki, azt nehezen bocsátotta meg. Az erkölcsről és az emberi magatartás szabályairól alkotott szigorú nézetei nem mindig és nem mindenütt találtak megértésre, és ennek egész életében viselte következményeit – néhány esetben környezetével együtt.
Az apróbb emberi gyengék iránt viszont nagy megértést és elnézést mutatott.
Mint fiatal egyetemista, „bejáró hallgatóként” az Anatómiai Intézetben kapott helyet. Az intézet akkori vezetője Lenhossék Mihály volt, a magyar anatómus-iskola egyik kiválósága. Tudni kell, hogy Magyarországon az orvosképzésben az anatómiai tanulmányoknak kiemelkedő jelentőségük volt. Nemcsak azért, mert az oktatás a bonctani intézetekben hagyományosan kiváló volt, s egészen máig így is maradt, de a tárgy nehézsége és az anyag elsajátításához szükséges szorgalom miatt az anatómiai szigorlat a „nagy egyetemi selejtezőnek” számított. Ismert szólás volt a medikusok között korábban, hogy ha valaki az anatómiavizsgáján túl volt, akkor már „doktornak” szólíthatták. Így is történt ez a kórházakban gyakorlatot teljesítő medikusokkal.
Ő maga olyan mestere volt az anatómiának, hogy a harmincas években, amikor Kiss Ferenc szegedi tanárt Budapestre nevezték ki, többen arra gondoltak, hogy az akkor a Neurológiai Klinikán dolgozó, friss magántanár Környeynek is meg kellene pályáznia a megüresedett állást. Az ajánlat megtisztelő volt ugyan, de visszautasította. Később még egyszer szembekerült az anatómia oktatásával – a háború után Marosvásárhelyt, a Kolozsvárról oda telepített magyar egyetemen.
Az orvosegyetem akkoriban 10 félévből (öt év) állott, ha valaki minden vizsgáját sikerrel, időben tette le. Környeyt így 1923-ban avatták doktorrá. A diploma érvényességéhez még egy év kórházi gyakorlat volt szükséges.
Környey avatásáig az Anatómiai Intézetben nemcsak az oktatásban, a medikusok gyakorlati képzésében vett részt, hanem megírta első tudományos munkáját is, amely 1923-ban a Természettudományi Közlöny különfüzetei között jelent meg A nem átöröklése címmel. A munka elsőrendű voltát jelzi, hogy a tekintélyes folyóirat egy orvostanhallgató írását közlésre elfogadta, ami nagy megtiszteltetésnek számított. Az örökléstan és a genetika iránti fogékonysága a későbbiek során változatlanul megmaradt, s még az aktív orvosi tevékenységtől való visszavonulása után is arra biztatta az ideggyógyászat aktív művelőit, hogy intenzívebben foglalkozzanak a degeneratív idegrendszeri betegségekkel. A felhívás jelentősége csökkent ugyan az utóbbi évtizedekben a genetika és az immunológia robbanásszerű fejlődése következtében, de azért még mindig lenne jelentősége és tennivaló is, talán.
