HELYESÍRÁSUNK ÚTJÁNAK KETTÉVÁLÁSA
HELYESÍRÁSUNK ÚTJÁNAK KETTÉVÁLÁSA
Még fájdalmasabb hiányt akart Simonyi pótolni, még gyakorlatibb támogatást kívánt nyújtani kortársainak és az utókornak helyesírásunk mérsékelt fokú megújításával. De megdöbbentő: bármennyire áldhatták is érte az ifjabb nemzedékek és oktatóik – a nyomdászokról, szerkesztőkről nem is szólva –, semmiféle esetleg pontatlan vagy téves állításáért, lassan korszerűtlenné váló módszerbeli eljárásáért olyan elszánt, gyűlölködő támadásokban soha nem volt része, mint amilyeneket főképp akadémikus öregurak indítottak ellene ezekért a vitathatatlanul korszerű és hasznos reformjaiért. S a dolog visszásságát fokozza, hogy a tőle megvalósított ortográfiai változtatás terve valójában minden részletében sokkal korábbi keletű volt, s például Budenz József és Szarvas Gábor 1876-ban Simonyinál összehasonlíthatatlanul forradalmibb újításokat kívánt bevezetni!
Rövidre fogva a vitát: helyesírásunk akadémiai szabályozásában már régóta vajúdott, szinte „nyitva volt” egypár kérdés. A cz helyetti c betűt például némely még régibb kezdemények nyomán már 1856-ban ajánlotta az Akadémia Nyelvtudományi bizottmánya, s elég sok tudományos mű, folyóirat, sőt Rákosi Jenő napilapja stb. a gyakorlatban már így is írt. 1862-ben elég hirtelen éleződött ki viszont az a ki, a mi és rokonaik helyett javasolt aki, ami írásmód vitája; az egybeírás 1865 táján már-már szabály rangjára emelkedett, s a gyakorlatból utóbb sem tűnt el teljesen. Az idegen eredetű szóknak lehető magyaros írásmódjára pedig 1881 óta többek közt Rákosi Jenő konzervatív szellemű Budapesti Hírlapja is következetesen példát adott. Az új ortológiában is zászlóvivő Joannovics György pedig már az 1870-es évek derekán javasolta a hivatalos, csonkítatlan kettőzéses viszszük, öcscse írás helyett az egyszerűbb visszük, öccse típusúra való áttérést, s 1891-ben „Az Akadémia állandó Nyelvtudományi bizottsága már… egyhangúlag elhatározta, hogy mihelyt ismét revízió alá kerül a helyesírás, … az úgynevezett csonkítást teszi általános szabállyá” – írta 1903-ban Simonyi.
Tehát 1891-ben mint a Helyesírási bizottság előadója, ilyen előzmények után terjesztette Simonyi az Akadémia elé a maga tervezetét. Pontjai ma már olyan természetesek, hogy megokolásukat el is hagyhatjuk. Első főbb javaslata szintén a c bevezetése volt a cz helyett. Második pontként a kettőzött kétjegyű mássalhangzóknak (szsz, cscs stb.) tő és toldalék határán is egyszerűbb, úgynevezett csonkított írását (ssz, ccs) ajánlotta. Harmadik javaslatában a magyarosan írható, meghonosult idegen szók körét szerette volna kitágítani (ilyenekre: egzekvál, gimnázium, pedagógia, telefon), s ide kívánt vonni egy sor meghonosodóban levő idegen szót is (mint: analízis, konstatálás, miniatűr (így!). Végül az aki, ami, ahol stb. ilyen írását védte, az akkor még szabályos, különírt alakkal (a ki, a mi, a hol). Az apróbb kiegészítő javaslatokra most nem is térünk ki.
Az eredmény egyrészt az lett, hogy élénk vita indult a javaslatokról a hírlapokban és folyóiratokban; ebből most csak annyit említünk, hogy a c bevezetését és az idegen eredetű szavak magyaros írását Szarvas Gábor a Nyelvőrben külön-külön cikkel támogatta (1891, 1893), de alkalomszerűleg a többi pontban is újra meg újra gúnyolta a maradi álláspontot. Másrészt megkezdődött a javaslatnak különféle szintű vitája s ezzel együtt az ügy halogatása, majd fokozatos elgáncsolása az Akadémián. Előbb a Nyelvtudományi bizottság öt szakértője beszélte meg az ügyet Szarvas lakásán, s ekkor inkább még szélesítették volna az újítások körét. A következő fok, a Nyelvtudományi bizottság azonban már elvetette a visszük, öccse írást, s csupán az idegen eredetű szók kisebb részében fogadta el a magyaros-fonetikus írást. Nagyjában így döntött a „nyelv- és széptudományi osztály” vegyes bizottsága is. Az említett osztály egésze viszont már az aki, ami-féle egybeírást is leszavazta, s az idegen szavak magyaros írására vonatkozólag még tovább visszakozott. Végül pedig, Simonyi keserű szavait ismételve, „Az … Akadémia összes ülésében, az öreg urak (mert ott csak a rendes és tiszteleti tagok szavaznak) elvetették négy javaslatom közül az utolsót is, az egyszerű c-re vonatkozót.” – Különben a legelfogultabb „öregúr”, Gyulai Pál szerint nem is lehetett jó magyar ember, aki ilyen helyesírási újításra képes. S ő még egy érzékeny csapást mért a magyarságában is megsértett Simonyira: kierőszakolta ugyanis, hogy az Akadémia a Nyelvőrt – mint saját folyóiratát – eltiltsa az új írásmódtól, melyet 1888 és 1902 között már elég következetesen használt!
Simonyi és tábora azonban igazának tudatában szintén bátran a sarkára állt. A Budapesti Népnevelők Egyesülete már 1899-ben Wlassics Gyula kultuszminiszterhez fordult, hogy teremtsen rendet az oktatás számára a kialakult helyesírási káoszban. Az pedig éppen Simonyit bízta meg egy „rövid és könnyen érthető” iskolai szabályzat összeállításával. A tervezet szövegét az Országos Közoktatási Tanács a maga szakértőivel is megvitatta, tovább csiszolta, s így az iskolák számára alkalmasnak ítélte. Ezek után Wlassics 1903 tavaszán az oktatásban kötelezővé tette ezt az úgynevezett iskolai helyesírást. Szövege Simonyi sorozatában, a Nyelvészeti Füzetek közt jelent meg, szintén 1903-tól kezdve több kiadásban is. Mondanunk sem kell, hogy e nagy-nagy győzelemben nem csupán azt kell látnunk, ami számunkra a legfontosabb: hogy a haladást, a szakmailag korszerűbb elvek érvényesülését nem lehet sokáig pusztán tekintélyi alapon megvétózni. Észre kell vennünk emellett azt is, hogy Simonyit a részben hatalmi vetélkedésben számos immár tekintélyes, vezető állásba került volt tanítványa is védte és támogatta. Mögötte álltak azok a haladó nevelői egyesülések is, amelyekkel ő már évtizedek óta hasznos együttműködést .alakított ki, továbbá az akkori társadalomnak sok-sok más foglalkozású tagja, illetőleg rétege szintén az ő oldalán foglalt állást.
Az ellentábor persze ezután is elsősorban azt leste, hol üthet vissza, s nem azt siettette, hogy az Akadémia is mielőbb átvegye az előremutató ortográfiai reformokat, s így állítsa helyre az írás egységét. 1905-ben például, újból Gyulai javaslatára, az Akadémia megvonta a Magyar Nyelvőrtől anyagi támogatását, s levétette a folyóiratról az erre vonatkozó utalást. Simonyi változatlanul gerinces maradt, s bátran helytállt az új helyzetben is: ettől kezdve saját anyagi kockázatára adta ki a nagy múltú és népszerű Nyelvőrt. S tanítványi-munkatársi köre és olvasói tábora nem hagyta cserben; külföldi barátai szintén tovább küldték folyóiratának kézirataikat, illetőleg megrendelésüket. Az Akadémia pedig végül is lényegében kénytelen volt elfogadni az iskolai helyesírás által népszerűvé tett egyszerűsítéseket. Ez azonban – bár a Helyesírási bizottság már 1915-ben javasolta – csak 1922-ben, tehát több évvel Simonyi halála után következett be, s közben az idősödő és többször gyengélkedő tudósnak még sok-sok további keserűséget kellett elviselnie.
