NYELVMŰVELÉSBELI SZEREPE
NYELVMŰVELÉSBELI SZEREPE
Simonyi nyelvművelő munkái eleinte rövidebb lélegzetűek, s a Nyelvőr szokásos ortológus szempontjait érvényesítik. A közönség igényeit, de egyúttal saját hivatástudatát és áttekintő szemléletét egyaránt tanulságosan igazolja azonban, hogy alig hét évvel a folyóirat megindulása után már ábécérendes kézikönyvecskét ad az olvasók kezébe. A cím, Antibarbarus, a barbarizmusok, tehát elsősorban az idegenszerűségek elleni harcra utal. Részletesebb kifejtése azonban már a címlapon általánosabb nyelvi gondozásról beszél: „Az idegenszerű és egyéb hibás szavaknak és szerkezeteknek betűrendes jegyzéke a megfelelő helyesek kitételével, egyszersmind a magyar nyelv főbb nehézségeinek magyarázata. Gyakorlati kézikönyv mindazok számára, kik magyarul írnak és tanítanak.” Amit tehát Simonyinak az előző pontban idézett 1895-i szerkesztői Beköszöntőjéből a „pozitív nyelvművelés” csírájaként értékeltünk, annak egy-két jele már itt megtalálható: a hibás kifejezések után közölni kívánja a helyettük ajánlható jobbakat is, s kiváltképp tudatosítani akarja a magyar nyelvnek jellegzetes nehézségeit, természetesen a tükörkifejezéseket akkor leginkább kellető német és latin nyelvhez viszonyítva mindent. Naivság volna azonban azt várnunk, hogy a szerző későbbi szavai szerint is az új ortológia kezdeti idejére jellemző „vérmes hangulatban keletkezett” könyv nem harcol inkább csak az egyes szavak, mint a rossz mondatszerkesztések típusai ellen; vagy hogy nem rosszall ő is egy hosszú sor szabályellenesen alkotott, de akkorra már végképp elterjedt neologizmust (amilyen az adag, alany, alap, árny, árnyal, árnyalat, árnyas, áruda, átló, ázalag, bíbornok, bölcsőde, bűntetlen, cég, cím, cukrászda, csillár, csőr, dalárda, díjnok, elem, elv, erény, gyár stb.). Olykor még az idegen szót is jobban megbecsülné, mint az ilyen magyar megfelelőt. Nagy J. Béla találó példaképp idézte erre 1953-ban a karakter–jellem, koffer–bőrönd, pakk–csomag stb. szópárt: az Antibarbarus mindben az első lehetőséget tartotta helyesebbnek. Ahol pedig végképp nem ajánlhatott a közkeletű „hibás” szó helyett semmi jobbat pótlásul, ott is fönntartotta a rosszallást, csak zárójelben közölte a szócikket: vagyis megállapította a baj meglétét, de orvosságot, gyógykezelést nem talált rá. S a súlyos megrovást jelentő + jelzést oly bőven osztogatta, hogy még a tanár szót is ezzel vette be jegyzékébe (helyette az egyetemi vagy középiskolai tanító-t ajánlva), holott a címlapon saját foglalkozását maga is tanár-nak jelezte! (Ezt az ellentmondást Arany Lászlónak 1880-i bírálata pécézte ki; Arany János kritikai megjegyzéseit, mint említettük, utóbb Simonyi maga közölte a Nyelvőrben.)
Az ezernyolcszáznyolcvanas-kilencvenes években a sok jó- vagy rosszindulatú ellenvélemény s nem utolsósorban az e kérdésben tapasztalt sikertelenség fokozatosan rádöbbentette a legtöbb ortológust arra; hogy meggondolatlanság volt a nyelvújításnak nélkülözhetetlenné vált, illetőleg. alakjukban már nem is bántó termékeit éppen olyan tűzzel ostorozniuk, mint a még – kiirtható esetleneket. Az is kitűnt, hogy igaza volt Arany Jánosnak: nem „a szavak egérfarkába” kapaszkodva védi hasznosan a nyelvművelés a magyaros fogalmazást, hanem legfőként a mondatszerkesztés helyes hagyományait erősítve. Simonyi nézetei is fokozatosan tisztultak, s noha el nemigen ítélte később sem az új ortológia kezdeti túlbuzgóságát, 1903-ban kiadott Helyes magyarság című kézikönyvét valójában már eléggé új elvi alapokra építette föl. (E műnek 1914-i, „harmadik, javított kiadás”-ából vesszük idézeteinket.)
Már az is jelzi a felfogás módosulását, hogy a kötet címe most nem a nyelvi hibákat, hanem a helyes kifejezésmódot emelte ki. Alcíme szintén erre utal: A magyaros stílus kézikönyve. Bevezetése ugyan a Nyelvében él a nemzet! szólással kezdődik, s a nyelv nemzetfenntartó értékét hangsúlyozza, de nem pufogtat szólamokat. A nyelvérzék megőrzése és ápolása végett viszont Simonyi ekkor csupán másodsorban ajánlja tanulmányozásra „a jelesebb költők és írók műveit”, tehát csak miután az élő népnyelv és a népköltési szövegek irányszabó értékét már említette. Az irodalmi nyelvnek ilyenféle lebecsülése Müller Miksát is jellemezte. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a hetvenes években Volf, Szarvas és még néhány ortológusunk az egész nyelvújítást és vele a teljes megújított, modern irodalmi nyelvszokást helytelennek mondta. „Olyan értelemben, mint a németeknek, nekünk szükségünk sincs irodalmi nyelvre” – írta ezért például Volf György. Szarvasból is idézhetünk olyan tételt, hogy nem „fogadható el a romlás korszakában felnőtt irodalom nyelvérzéke … hiteles, szavahihető tanúnak”. Gyulai Pál és sok más konzervatív tudós vagy író tehát tartott tőle, hogy „az orthológia teljes sikere e század elejére vetné vissza nyelvünket a nélkül, hogy új fejlődést indíthatna meg”. Ugyancsak szembefordult ekkor az ortológiával több haladó polgári literátor: a két Palágyi, Ambrus Zoltán, Bodnár Zsigmond, sőt bizonyos mértékben Komjáthy és Reviczky is. Bár közben, mint mondtuk, Szarvas szintén türelmesebb lett a nyelvújításnak közkeletű és pótolhatatlan alkotásai iránt, s a nyelvváltozás szabadságát is többször elismerte, de eszményül igazában mindvégig a népi és a régibb nyelvhasználatot tekintette. Simonyi viszont e munkában már nem élezi ki a kérdést, de azért a népi használat tanulmányozását mégis előbbre helyezi, mint „a jelesebb költők és írók”-ból nyerhető tapasztalatokat. – A helyesség dolgában való eligazodásra csak ez után veszi számba a Bevezetés „a történeti fejlődésre s „a nyelvéletnek lélektani okai”-ra vonatkozó tudományos ismereteket. Az utóbbi fogalom kifejtéséül röviden itt is utal az analógiának s a hagyománynak az úgynevezett nyelvérzék működésében való szerepére. A csupán egyes nyelvjárásokból vett tanulságokat azonban a teljes magyarság nyelvhasználatát illetőleg elhárítja.
Fő mércéje láthatólag „az egész nemzet nyelvszokása”. A tudatos ,,nyelvigazításnak” viszonylag elég kevés jogát ismeri el: „Mindamellett nem tagadhatni – mondja –, hogy a nyelvszokás s a nyelvi analógiák korlátain belül jogos törekvés a logikus, világos, célszerű kifejezés megválasztása, se pedig azt, hogy minden nyelv igen sokat köszön a kiváló egyéniségeknek, az eredeti észjárású íróknak.”
Úgy hiszem, hogy nem egészen az ő polgári demokratizmusa nyilvánult meg abban a fontos, de egy kissé túlzónak látszó tételében, hogy „Újabb időben… az európai irodalmi nyelvek nagyon közeledtek a közbeszédhez”: még 1918-ban is hivatkozott ugyanis Müller Miksa felolvasásainak arra a részletére, mely szerint az irodalmi nyelv a fejlődés során „nem kerülheti el halálát”. „Az élőbeszéd szokása” pedig „az irodalmi nyelvszokásnál gyorsabban változik” – írja viszont, s ez egészében igaz is. – A régi nyelv eszményítését mint nyelvművelő elvet éppúgy elveti, akár a nyelvjárási elemekkel való nyelvgazdagítást. (Közbevetve jegyezzük meg: Szarvasnak azt a meggyőződését is elhárította Simonyi, hogy a régi és némelyik táji nyelv színesebb, finomabb igeidő-rendszerét a jelenkori művelt nyelvhasználatba is át kellene plántálni.) – S ugyanígy jóval higgadtabban fordul végül „az idegenszerű kifejezések” ellen, mint valaha Szarvasék: ha az általános használatúakat (mint korábban a jól néz ki-féléket) az emiatt kapott gáncsok után már nem menti is, arra eleve utal, hogy a különféle nyelvekben mérhetetlen szemléletbeli egyezés lehet anélkül is, hogy valamelyik utánozta volna benne a szomszédait. – A fejlődés jele még e könyvben, hogy ezt az elvi tájékoztatót „a mondatszerkesztés szabályai”-nak hangsúlyozása zárja le, mégpedig egy Arany-idézettel: „Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési (értsd: mondattani] formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyekben a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel, – és a fa nem lesz többé!”
Egészében Simonyinak ez a munkája kétségtelenül az új ortológia legjobb terméke. Első fele a mondatból kiindulva, a nyelv rendszerének megfelelően inkább a helyes kifejezésmódokat mutatja meg, persze azért itt is javítva tömérdek egyes hibát. Majd a Szótár egységében az Antibarbarusnak jelentékenyen javított változatát kapjuk, s ebben már csakugyan helyesbítéssel vannak ellátva a + jellel rosszallt alakulatok. A kinéz szócikkében például csak egy-két szerkezet van így megbélyegezve, de azért a többinek németes alkalmazáshoz is kap az olvasó magyarosabb megfelelőt. – Mind a két nagy rész foglalkozik egy kevéssé a helyesírással is, természetesen már a szerző megreformált, iskolai szabályainak szellemében.
Foglaljuk össze a Helyes magyarságig megtett út néhány hasznos, előremutató mozzanatát! 1. A nyelvművelés irányítása végleg annak a tudósnak a kezébe ment át, aki a nyelv tudományos feldolgozásában a legtöbbet nyújtotta: így az egész mozgalom szilárdabb szakmai alapot s külsőleg is nagyobb tekintélyt kapott. 2. A súlypont az egyes szavak elleni szőrszálhasogató veszekedésről némileg a hagyományos mondatszerkesztés, de legalábbis a teljes magyar nyelvi rendszer védelme felé tolódott el. (Csupán a nyelv zenei sajátságairól nem esett még kellőképp szó.) 3. Az új könyv azzal, hogy Szarvasék mozgalmát kívánta folytatni, de korszerűbben, ésszerűbben és tudományosabban, sokat átmentett a korábbi eleven közérdeklődésből az alakuló időállóbb, tudatosabb anyanyelvi kultúrába. Egyes részletekben tovább is folytak ugyan viták, s ezt vagy azt a megállapítást, tanácsot ezután is támadták hol az egyik, hol a másik oldalról: de legalábbis a haladó polgári írók fokozatosan tüzet szüntettek, és utóbb Simonyi egész tudománypolitikai iránya folytán lehetővé vált, hogy az élesedő helyesírási, nyelvészeti stb. ellentétek s kivált a Tanácsköztársaság küzdelmei idején a Nyugat nagy haladó írói jelentős részben együttműködjenek Simonyival, Balassával és társaikkal. 4. A nagy példányszám, a három kiadás és a gyakorlatias anyagelrendezés maga is megkönnyítette, hogy a művelt polgári társadalom megszeresse és állandóan forgassa a kötetet. Ez még akkor is megérzett, mikor Simonyit a tudományos életben mellőzni kezdték, sőt munkáját a Horthy-kormány alatt is inkább csak a fiatalabbak kezéből szorította ki a Pintér-féle Magyar nyelvvédő könyv. (Kelemen Béla és Balassa József kötetei részben az ő elvein épültek föl, s így inkább erősítették, mint gyöngítették Simonyi társadalmi hatását; más ilyen tárgyú könyv pedig nem vetélkedett a Helyes magyarság népszerűségével.) 5. Minthogy a szerzőt éppen 1903-tól egyre több tekintélyi és anyagi veszteség érte, a Helyes magyarság hatalmas könyvsikere egy kevéssé szintén kárpótolta őt mindkét téren. (Az első két kiadás a Nyelvészeti Füzetek sorában jelent meg 1903-ban, illetőleg 1906-ban; a harmadik külön, 1914-ben.)
A nyelvhelyesség valamennyi részletéről azonban – csakúgy, mint a helyesíráséról – különösen veszélyes dolog határozott véleménnyel a nyilvánosság elé állnia annak, aki különben kerülné az éles, személyeskedő vitákat. Erre Simonyi már Antibarbarusa után (1879), a helyesírás dolgában pedig 1891-i reformjavaslata után ugyancsak rájöhetett! A jelzett kérdésekben ugyanis mindenki szakértőnek tartja magát, s úgy érzi, hogy a szabályozás az ő bőrére is megy. Aztán az általános normarendszer – szerencsére és sajnos – egyszerre több elvre is támaszkodik (más-más arányban), s hogy mikor érvényesüljön közülük az egyik, mikor a másik (és melyik milyen mértékben), miképp szabályozzák a több arcú jelenségeket a legkisebb ellentmondással is a leggyakorlatibb módon: azt még a tárgyilagos szakemberek is különféleképp ítélhetik meg. Amellett Simonyi, mint láttuk, meggyőződésből is, kegyeletből is sokban átvette, de egyben jócskán át is értékelte az új ortológia régebbi nézeteit. Így tehát valójában a Nyelvőr korábbi táborában vagy a helyesírás dolgában vele egy szellemet érvényesítő Budapesti Hírlapban éppúgy, sőt többször akadtak harcos ellenfelei, mint a nyelvi hagyományt könnyebben elvető kozmopolita körökben. A viták persze új meg új elvi cikkek írására ösztönözték Simonyit is. Tóth Bélának szóló, Antibarbarus szerzői névvel jelölt írása, a Névmások hibás használata és valami az ortológiáról című (1902) egy kissé korábbi indítékú: de már ez is főleg a nyelvfejlődés szabadságát védi a dogmatikus régiségimádókkal szemben. Ugyanígy a még előbbi, a túlzó puristák ellen is védekező Elévült hibák és látszólagos hibák (1900). Ezek gondolatait folytatja 1903-ban a Még egy leszámolás a nyelvújítással című vitaírás: itt a rég bevett (erény, szellem, szerény stb.) s a már nem bántó alkotású neológus szavak (elv, lény stb.) elleni szélmalomharc hiábavalóságát fejtegeti Simonyi. A sor aztán folytatódik tovább is, s éppen e vitákban tűnik ki leginkább: minden kegyelete ellenére mennyire eltávolodott már Simonyi a Nyelvőr kezdeti elveitől és gyakorlatától!
Körültekintő józansága, a fejlődés megértése azonban a viták ellenére sokak előtt tovább növelte tekintélyét, s állítólagos elnéző, engedékeny nézetei nem csökkentették a társadalom nyelvi felelősségérzetét. Nem egy liberális államférfi – kivált Szilágyi Dezső – csak az ő javításai után véglegesítette törvényjavaslatának vagy készülő rendeletének szövegét. – A napilapok hibáinak gyűjtögetését és időnkénti közzétételét pedig továbbra sem hagyta abba Simonyi, bármennyire igénybe vették más irányú tudományos feladatai: s ezzel ismét „nyelvőri” hitelét erősítette a bizalmatlankodók között. Igaz persze, hogy ő a nyelvművelést sem tekintette soha másodrendű teendőjének, és a napisajtó állandó ellenőrzése számtalan új cédula birtokába is juttatta az egyidejűségben folyó, lassú nyelvi változásokat illetően.
Nyelvművelő munkásságának ismertetését szeretnénk egy olyan részletkérdés rajzával befejezni, amely már átvezet Simonyi későbbi küzdelmeihez, s többet is megmutat abból, hogy a tárgyalt elvek kevésbé szerencsés alkalmazása milyen vészterhessé válhatott egy rosszhiszemű kor viharaiban.
Szarvas Gábor, Simonyi elődje és atyai barátja, 1887-ben Hadüzenet az ikes ragozásnak címen sok helytálló részletet gyűjtött össze a Nyelvőrben annak igazolására, hogy a tankönyvi szabályok szerinti „szabályos” ikes ragozás már alig-alig igazolható az átlagos népi nyelvből, de még a városi beszédből sem igen. Hivatkozik a Révai hatását megelőzőleg már kialakult iktelenedésre, mely a felülről terjesztett nyelvújítás után megint csak erőre kapott. Ő a terjedő népi használat jogaiért küzd. Hiszen, mondja, „a mi még tegnap rendellenesség volt, az nem egyszer szabállyá válik s megfordítva”. – Simonyi aztán Az ikes ragozás története címen külön feldolgozta ezt a kérdéskört az 1905-i Nyelvőrben s a Nyelvészeti Füzetek sorozatban 1906-ban. Minthogy a helyesség megítélésére az új ortológia szellemében ő is inkább a népi beszédet s általában a beszélt köznyelvet vette irányadónak, nem az újabb, tudatosan kiművelt irodalmi nyelvet, olyanféle tanulságra jutott, mint előtte Szarvas, s szintén erősebben az iktelen ragozásmódot védte. A Helyes magyarságba azonban mindez – Ágai Adolf hatására? – már a művelt nyelv étrékeit elfödő, hatásvadászó szólammal került át: „Mindez amellett szól, hogy rázzuk le az ikes igát, beszéljünk és írjunk úgy, ahogy a magyar népnek legnagyobb része: eszek, iszok, aluszok, enne, inna, ehetek, ihatsz stb. stb.” A folytatásban is csak némi átmeneti engedményt tett: „Hogy az irodalomban is lassanként visszatérhessünk a természetes fejlődéshez, egyelőre az ikes igéknek ragozásában teljes szabadságot kellene engedni s tartózkodni mind a reakciótól, mind pedig a radikális politikától. Helyes tehát: dolgozna és dolgoznék, eltörhetne és eltörhetnék, dolgozzon és dolgozzék, dolgozz és dolgozzál stb. Nem kell megtűrnünk az olyan alakokat, melyek vagy soha nem léteztek, vagy a népnyelvben is csak hébe-hóba fordulnak elő, vagy pedig szűkkörű nyelvjárásokra szorítkoznak.” – Látni való, hogy (Szarvas és) Simonyi itt a nyelvterület ikesen beszélő részeinek s a választékos, irodalmi igényű írott és beszélt nyelvnek, továbbá több stílusnak, illetőleg stílusrétegnek a jogait elég kevéssé vette figyelembe. A fölülről jövő nyelvi irányítást, amelyet máskülönben megtagadott, maga is érvényesítette. Sőt a, szerinte várható fejlődést is megjósolta, holott egyébként ettől is józanul tartózkodni szokott. Abban szerintünk is igaza volt, hogy az ikes igeragozást egyetemesen erőltető hagyományos: reformkori szabályozás immár megérett a megfelelő lazításra, s hogy a tanultak és a nem iskolázottak nyelvhasználatában addig csak mélyülő szakadéknak a polgári demokratikus elvek szellemében inkább a csökkentése vált időszerűvé. De a fejlődés visszapörgetésének leplezetlen szándéka s az egész kérdésnek túlzott átpolitizálása szükségképp káros következményekkel járt. Egyrészt a reformkor végére elért egész irodalmi nyelvi gazdagságot úgyis a műveltség részeként kellett elsajátítania annak, akinek a társadalmi környezetétől ez távolabb esett. Végre is az irodalomban, a műzenében stb. való jártasság szintén mindig csak fáradság árán szerezhető meg, s ez mégsem merő „iga”! Másrészt sok tanult és nem tanult magyar ember, főleg pedig nem egy költő még természetesen használta (ma is használja) a Simonyiéktól keresettnek jelzett ikes alakokat is, s ezek könnyen vádolhatták a szerzőt túlzással vagy akár fölszínesebb magyar nyelvi tudással.
Simonyi azonban továbbra is kitartott a maga szemléleténél és műszavainál, sőt 1918 forradalmi légkörében – talán a fejlődés további fázisait is látva – külön Nyelvőr-cikkben hirdette: elérkezett az „úri” igeragozás megszüntetésének az ideje. (Az egész kis közleménynek már a címe is ez: Az úri igeragozás.)
Érdekes azonban, hogy 1919 elején nyomban kénytelen volt a Nyelvőrben közölni a nagy nemzetközi tekintélyű és vele meleg baráti viszonyban álló Spitzer Leónak helyesbítő hozzászólását. Ez egyetért ugyan Simonyival abban,, hogy nem kellene az iskolában az ikes igeragozást minden, ezt hazulról nem ismerő gyermek fejébe verni; de, mondja határozottan; nem azért, mert ez „úri”, hanem „mert elavult s a közérzés elidegenedett tőle”. Hivatkozik arra, hogy másutt is sokfelé beszélnek a „műveltek” többé-kevésbé másképp, mint a tanulatlan emberek: „Ez egyes esetekben a legnemesebb nyelvekben is előfordul.”
Mondanunk sem kell, hogy a Tanácsköztársaság leverése után, az elfajult vádaskodás idején menynyire fejére olvasták Simonyinak, hogy az „úri” igeragozás emlegetésével eltorzította a tényeket, s így próbált „lázítani”. Pedig túlzó szemlélete mögött sok helyes demokratikus törekvés működött, a kérdéskör nyelvtörténeti hátterét is pontosan ismerte Simonyi, s a torzító hangsúlyeltolódás lehetőségét csírájában már Szarvas szenvedélyesebb problémafölvetésében kell látnunk, bár ez még nem használta a vészterhes műszókat.
