IV. SZÍN.
Lovunkról hogy leszálltunk, azt mondád,
Közel a hely. Anyám nem vágya látni
Először úgy, mint én őt vágyom. Ember,
Hol van Posthumus? Mit forgatsz eszedben,
Hogy így megmerevülsz? Mért tör ki e
Sohaj belőled? Ki csak festve voln’ így,
Szavát vesztett iszonynak tartanák.
Végy bátrabb tartást, mig a rémület
Jobb érzékim’ le nem veri. Mi baj?
Miért kinálod ily kelletlenül
E levelet? Ha nyári hir van benne,
Kisérd mosolylyal; hogyha téli, úgy
Örökre ilyennek maradj. – Uram
Keze! E méregvert Itália
Rászedte és kemény sors érte tán?
Szólj, ember: mondja nyelved azt a szörnyüt,
Mit olvasnom halálos lenne.
Kérlek, |
Boldogtalannal a szerencse.
„Asszonyod, Pisanio, szajhát játszott az én ágyamban; bizonyítékai véresen hevernek bennem. Nem beszélek hitvány gyanúból, hanem oly súlyos jelekből, a milyen búbánatom, és oly bizonyost, a mint bosszúmat remélem. E részben, Pisanio, neked kell értem cselekedned, ha az ő hűségének megszegése nem szennyezte be a tiedet. Saját kezeddel vedd el életét: alkalmat adok rá én a milfordi kikötőnél: e végből kapta levelemet. Ha félsz rá mérni a csapást, s nem biztosítasz arról, hogy megtörtént: akkor gyalázatának kerítője vagy s csak oly hűtelen én hozzám.”
Miért huzzam ki kardom’? E levél
Nyakát szegé már. – Nem, ez rágalom,
Mely kardnál élesb; melynek nyelve a
Nil férgeit kiveszti mérgivel;
Lehe a szélen nyargal s a világ
Minden zugát tele hazudja, és
Királyt, királynét, államot, leányt
És asszonyt – nem! e mérges rágalom
Bejárja a sir titkait. – Nos, úrnőm?
Ágyához hűtlen! – Mi hűtlennek lenni?
Virrasztva ott feküdni s rá gondolni?
Órákra sirni? s a természetet
Ha elnyomá az álom, megszakitni ezt,
S álmodván róla szörnyüt, önmagát
Sikoltva kelteni? Ez a hűtlenség?
Ez az?
Oh, asszonyom!
Én csalfa! – Lelkisméreted tanum,
Jachimo! Te kéjvágyról vádolád,
S gaznak tetszettél: most úgy tetszik, képed
Elég jó. Egy olasz rima, kinek
Anyja festéke volt, megcsalta őt.
Megunt vagyok, divatját mult ruha;
S mert dusabb, mint hogy szegre tegyenek,
Fölfejtenek: a folt közé velem!
Oh, férfi-eskü a nők árulója.
Oh férjem, hithagyásodon minden jó
Külszint czudarság öltönyének néznek,
Születve nem, hol él, de hordva nőknek
Csalétekül.
Jó asszonyom, hallgass rám!
Hű s tisztességes férfiak, miként
A csalfa Aeneas, csalárdak lettek,
Mihelyt meghallgattattak, és Sinon
Sirása sok szent köny botránya volt,
S igaz nyomortul is elvette a
Könyört. Posthumus, sok derékbe így tészsz
Kovászt: a jó s nemes csalárd s hite-
Hagyott lesz nagy hibádon. Jer hát, ficzkó,
Légy te becsületes: tedd, mit urad
Parancsolt. Hogyha látod őt, ime
Egy kis bizonyság engedelmességem:
Kardot magam húzok: vedd s verd keresztül
Szivem’, szerelmem ártatlan lakát.
Ne félj, nincs benne más, csak bánatom:
A ki valódi kincse volt, urad
Nincs benne. Tedd parancsát, szúrj! Nemesb
Dologban érhetsz valamit, de itt
Gyávának látszol.
Hitvány eszköz, el!
Kezem miattad nem lesz átkozott.
Már meg kell halnom. S ha kezedtül nem
Halok, nem vagy urad szolgája. Az
Öngyilkosságra égi tilalom
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói? Már nem lesztek
Szívemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te, Posthumus, ki engedetlenségem’
Atyám ellen lázítád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesitsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.
Drága asszonyom, |
Rám bizták ez ügyet.
Tedd hát, és ágyba. |
Inkább vakságig virrasztok.
Miért |
Ürügygyel tartál? mért e hely? mért jöttem?
S miért magad? s a lovak fáradsága?
Az alkalom? a távozásomon
Megrémült udvar, melybe visszatérni
Úgy sem fogok már? Mért jövél idáig,
Hogy itt ne löjj, holott állást vevél már
S előtted a kiszemelt gim?
Nyerni időt, |
Kigondoltam egy módot. Asszonyom,
Hallgass meg türelemmel.
Ám beszéld |
Már hallám, és fülem, hallását ebben
Veszitvén, jobban nem sebezhető,
Sem ez már meg nem gyógyul. Csak beszélj.
Hát azt gondoltam, ne térnél haza.
Helyes: ’sz megölni hoztál.
Oh, dehogy! |
Elsülne tervem is. Más nem lehet,
Mint hogy uram’ megcsalták. Valamely
Bitang, az, s mesterségiben fogas
Tevé e czudarságot rajtatok.
Egy római kéjleány.
Éltemre, nem. |
Véres jelét neki, mert így rendelte.
Ezt eltünésed az udvarrul is
Csak erősitni fogja.
Jó fiú, |
S éltem vigasza, ha férjemre nézt
Halott leszek, mi lesz?
Ha az udvarba’ – |
Ne udvart, ne atyát, s egy szót se többet
A nyers, feszes, együgyü semmiről:
Clotenről, a kinek szerelme rám
Mint ostrom szörnyü volt.
Ha ott |
De hol? |
Nincs nappal, éjjel, csak Britanniában?
Britanniánk e nagy világban mintha
Nem benne volna, de ez abbul állna.
Egy nagy mocsárban hattyufészek! Kérlek,
Gondold meg, él még ember máshol is.
Örvendek, hogy gondolsz más helyre is.
A római küldött Lucius ide
Jön holnap: ha oly bus kedvet tudnál
Mutatni, mint a sorsod, s rejteni
Tudod, mit még felfedni nem szabad
Veszélytelen: úgy jó s reményteli
Út áll előtted: meglehet, közel
Tán Posthumus lakóhelyéhez, oly
Közel, hogy bár nem látod, mit teszen,
De óránkint jövend hozzád hire,
Hiven, mint jár s kél.
Ily alkalomért – |
Megkoczkáztatnám.
Jó; hát ebbül áll: |
Fogadd s ne add; szemérmet és félelmet
(A nők cselédit, s igazabban e
Szép énjöket) válts hetyke bátorságra;
Légy gunyra gyors, és nyelves, vakmerő,
És mint menyét veszekedő; feledned
Kell arczod ritka kincsét, és kitenned
(De, ó, ez a keménység, s nincs más módja)
Parasztos-csóku Titánok falánk
Érintésének; és felejtened
Munkás, kecses kacsóid’, melyekért
Nagy Juno irigyed.
Ne, légy rövid: |
Vagyok már.
Vedd előbb fel látszatát.
Előre sejtvén ezt, elkészitettem
(Batyumba’ van) nadrágot, kalapot
Felöltőt s a mi kell: ha ebbe’ s ily
Korú ifjútól vett utánozással
Eléje lépsz a fönkelt Luciusnak,
S szolgálatot kérsz, megmondod neki,
Miben vagy jártas (mit meg is tanitsz,
Zenét, ha van hallása rá): bizonynyal
Kitárt karral fogad, mert tisztes ő,
Sőt – kétszer az – ő szent. S a többire
Én itt vagyok busásan merni és
Segitni.
Te vagy a vigasztalás,
Melylyel táplálnak istenim. El, kérlek:
Sokat kell még meghányni; majd rendezzük,
Mit ád a jó idő. E vállalatra
Én katonás vagyok s elviselem
Fejedelmi bátorsággal. Kérlek, el!
Helyes. És most rövid bucsut kell vennünk,
Különben mint távollevőt gyanúba
Fognának távozásodért. Nemes
Úrnőm im egy szelencze: a királyné
Adá; tartalma kincs; ha tengeren
Vagy szárazon beteg lészsz, bajodat
Egy csöppje elenyészti. Ott az árnyék,
Ott öltsd fel férfiasságod’. S most az ég
Vezessen jóra.
Amen, köszönöm. |