II. SZÍN.
Hálószoba; egyik oldalon egy láda.
Imogen (ágyában olvas). Egy Hölgy udvarol.
IMOGEN.
Ki az? Helen szolgám?
Ki az? Helen szolgám?
HÖLGY.
| Parancsolj, úrnőm! |
IMOGEN.
Hány óra?
Hány óra?
HÖLGY.
| Asszonyom, éjfélre jár. |
IMOGEN.
Hát három órát olvasék: szemem
Fáradt; jegyezd meg, hol elhagytam, s ágyba!
Ne vidd el a világot: égjen; és
Ha fölébredni tudsz négy órakor,
Úgy, kérlek, kelts fel. Elfogott az álom
Ótalmatokb’ ajánlom magamat,
Oh istenek: őrizzetek meg éji
Kisértőktől s manóktól engemet
Hát három órát olvasék: szemem
Fáradt; jegyezd meg, hol elhagytam, s ágyba!
Ne vidd el a világot: égjen; és
Ha fölébredni tudsz négy órakor,
Úgy, kérlek, kelts fel. Elfogott az álom
| (A Hölgy elmegy.) |
Oh istenek: őrizzetek meg éji
Kisértőktől s manóktól engemet
| (Elalszik, Jachimo a ládából kijő.) |
JACHIMO.
Szól a tücsök, s az elcsigázott érzék
A nyugalomban pótolást szerez.
Ily lopva járt a sáson Tarquinunk,
Mig fölveré, kit sebze, a szüzet.
Hogy illel ágyadba, Cytherea,
Friss liliom, fehérebb, mint e gyolcs.
Ha érinthetném! Csókkal csak, csupán
Egy csókkal! Hasonlithatlan rubin,
Be édes volna tőled! A szobát
Lehellete fűszerzi; rá hajol
A gyertyaláng, szemébe hogy kacsintson,
És lássa a csukódott fényeket,
Miket fehér s azur, az ég igaz
Kékjével áttört ablakok takarnak.
– Dologra! Megjelölni a szobát,
Felirok mindent: ilyen s ilyen képek;
Az ablak ott; ágyának dísze ilyen:
A szőnyeg, ábrák, úgy, és ez meg ez;
És a rege tartalma. Ah, de tíz
Ezer silányabb tárgynál is különb
Bizonyság voln’ egy testi jegy, gyarapitni
Jegyzékemet. Oh álom, majma a
Halálnak, rajta lomhán feküdjél,
S legyen érzéke, mint a szoboré,
Mely kápolnába’ fekszik. Jer le, jer!
Omlékony, mint a gordusi csomó
Zilált volt. Megvagy: oly külső bizonyság,
Minden belső lesz a lelkismeret
Urad’ őrültté tenni. Bal emlőjén
Öt pettyü jegy, mint bibor-cseppek a
Kenyérbél kelyhiben: különb tanu,
Mint törvény rendelt valaha; s eme
Titok elhinni készti, hogy a zárt
Feltörtem s meglopám becsülete
Kincsét. – Ne többet! Minek is? Miért
Irnám fel azt, mi vésve, nyomva van
Elmémbe. Tereus történetét
Olvasta az imént: im a levél
Behajtva, hol meghajla Philomel.
Elég! A ládába! S be a rugót!
Hamar, ti éj sárkányai, hogy a
Hajnal kinyissa a varjak szemét! –
Félek. – Bár angyal ez, pokol van itt.
Egy, kettő, három: gyorsan, gyorsan!
Szól a tücsök, s az elcsigázott érzék
A nyugalomban pótolást szerez.
Ily lopva járt a sáson Tarquinunk,
Mig fölveré, kit sebze, a szüzet.
Hogy illel ágyadba, Cytherea,
Friss liliom, fehérebb, mint e gyolcs.
Ha érinthetném! Csókkal csak, csupán
Egy csókkal! Hasonlithatlan rubin,
Be édes volna tőled! A szobát
Lehellete fűszerzi; rá hajol
A gyertyaláng, szemébe hogy kacsintson,
És lássa a csukódott fényeket,
Miket fehér s azur, az ég igaz
Kékjével áttört ablakok takarnak.
– Dologra! Megjelölni a szobát,
Felirok mindent: ilyen s ilyen képek;
Az ablak ott; ágyának dísze ilyen:
A szőnyeg, ábrák, úgy, és ez meg ez;
És a rege tartalma. Ah, de tíz
Ezer silányabb tárgynál is különb
Bizonyság voln’ egy testi jegy, gyarapitni
Jegyzékemet. Oh álom, majma a
Halálnak, rajta lomhán feküdjél,
S legyen érzéke, mint a szoboré,
Mely kápolnába’ fekszik. Jer le, jer!
| (Karpereczét leoldja.) |
Zilált volt. Megvagy: oly külső bizonyság,
Minden belső lesz a lelkismeret
Urad’ őrültté tenni. Bal emlőjén
Öt pettyü jegy, mint bibor-cseppek a
Kenyérbél kelyhiben: különb tanu,
Mint törvény rendelt valaha; s eme
Titok elhinni készti, hogy a zárt
Feltörtem s meglopám becsülete
Kincsét. – Ne többet! Minek is? Miért
Irnám fel azt, mi vésve, nyomva van
Elmémbe. Tereus történetét
Olvasta az imént: im a levél
Behajtva, hol meghajla Philomel.
Elég! A ládába! S be a rugót!
Hamar, ti éj sárkányai, hogy a
Hajnal kinyissa a varjak szemét! –
Félek. – Bár angyal ez, pokol van itt.
| (Az óra üt.) |
| (A ládába bú, a szín bezárúl.) |
