II. SZÍN.
Mit tőn, hogy így el kelle futnia?
Légy asszonyom, türelmes.
Ő se volt! |
Félelme árulónak bélyegez.
Eszély, vagy félelem volt? nem tudod.
Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
Házát, javait, mindenét: a honnan
Elfut maga! Ő minket nem szeret,
Nincs benne a természet ösztöne;
Hisz az ökörszem, e parány-madár,
Fészkén maradva védi magzatit
A bagoly ellen. – Félelem csupán,
Nem szeretet, s eszély sem: ily futás,
A józan ész daczára!
Drága húgom! |
Előrelátó; jobban tudja ő,
Honnan fúj a szél. Többet mondani
Nem is merek; gonosz kor ez, midőn
Tudtán kívül az ember áruló;
Midőn a kósza hír ijeszt s magunk
Se’ tudjuk ijjedtünk okát; sivár
S bősz tengeren hánykódva űzetünk.
Most búcsuzom; de nem soká: beszólok
Megint. A baj tető-pontjára érve:
Szűnik vagy jobbra fordúl. – Szép öcsém,
Isten veled.
Szegényke; apja van
S apátlan mégis!
Mily bohó vagyok,
Tovább időzve: szégyenül magamnak,
És búdra néked! Hát isten velünk. | (Rosse el.) |
Fiú, apád halott. – S mit tészsz te most?
Hogy élsz meg,
Mint a madarak, anyám. |
Férgekkel és legyekkel?
Hát a mit |
Szegény madár!
Te félni nem tudsz tőrtül, lépvesszőtül,
Csapdátul és hálótul!
Minek is? |
Azokkal. Aztán h’jába is beszélsz:
Nem halt apám meg!
Meg bíz ő; – s hogyan
Szerzesz helyette más apát?
S te más |
Én akár huszat veszek, egy
Vásáron.
Úgy azért veszed csupán,
Hogy újra eladd.
Magad eszed szerint szólsz,
De az, korodhoz, igazán elég.
Anyácska; áruló volt-é apám?
Az volt, fiam.
S mi az az áruló? |
Hát a ki esküszik s azt megszegi.
S mind áruló, ki így tesz?
Mind áruló, s azt mind felakasztják.
Mind felakasztják, a ki esküszik s azt megszegi?
Mind föl azt.
S ki akasztatja föl?
Hát a becsületes emberek.
Úgy hát az esküvők s azt megszegők bolondok, mert elegen volnának, hogy a becsületes embereket megverjék, s fölakaszszák, ők. –
Uram, bocsáss meg a kis majomnak.
– De hát hogy szerzesz másik apát?
Ha apám meghalt volna, siratnád; ha nem siratnád, jó jel volna, hogy mihamarább mást szerzesz helyette.
Szegény csacska! Hogy beszélsz!
Egy Hírnök jő.
Légy áldott, szép hölgy! nem ismersz, tudom,
Bár én neved s rangod jól ismerem.
Jámbortul ily tanácsot elfogadsz.
Távozz e helyről magzatiddal el!
– Gyöngédtelenség: így rémítnelek;
Kegyetlen volna: azt nem tennem, ily
Közel veszélylyel szemben! Óvjon ég,
Nem késhetem. | (A Hírnök el.) |
De merre fussak? Én
Kinek se véték! Ah! eszembe jut,
Hogy földön élek; s gyakran itt: ki vét,
Dicséretet nyer az; jót tenni meg
Veszélyes balgaság. Ily asszonyi
Mentséget, ah, hogy senkinek se véték:
Mért is hozok föl? – Mily arczok, nagy ég!
A Gyilkosok jönnek.
Hol a férjed?
Nem oly avatlan helyen, úgy remélem,
Hogy ily egy ember föllelhesse őt.
Ő áruló.
Hazudsz, borzas gazember. |
Te szólsz, te áruló-mag, bűn-tojás te!
(Leszúrja a kis fiút.) |
Anyám, megölt! kérlek, szaladj, anyám!
(Meghal.) |
Jaj, gyilkosok!
(Elszalad s a gyilkosok utána.) |