Szennyezés
Szennyezés
A világ erősen népesedett, ipari területein keletkezett szennyeződések légköri és óceáni áramlatok révén eljutnak az Antarktiszra. Ezek az ózonréteg elvékonyodását okozó CFC-k, a korábbi nukleáris robbantások és balesetek radioaktív hulladékai, a nehézfémek és a hidrokarbonok. Jelenleg a szennyeződés szintje viszonylag alacsony, ezért a térség a háttérszennyeződések és a szennyezőanyagok hosszú távú terjedése vizsgálatának ideális laboratóriuma. Mivel pedig a jégtakaró történelmi adatokat raktároz el a légkörről, a jégrétegek vizsgálatával a légköri gázok, a nyomelemek, az ólomtartalom hosszú távú változását lehet kimutatni. A tanulmányok azt mutatják, hogy az ólomkoncentráció az iparosodás előtti időktől a nyolcvanas évekig 10-20-szorosára növekedett, majd némiképp csökkent az ólommentes üzemanyagok elterjedésével.
Néhány helyi szennyezéssel járó baleset is történt a térségben. 1989-ben például az Antarktisz-félsziget Arthur kikötőjében elsüllyedt a Bahia Paraiso hajó, és 600 ezer liter dízelolaj ömlött a tengerbe. Bár csupán elszigeteltek e balesetek, a térségbe irányuló turistaforgalom mind népszerűbbé válásával növekszik a valószínűségük.
Az ózonréteg elvékonyodása. Az Antarktisz feletti ózonlyuk felfedezése a sztratoszféra kémiájának átfogó felülvizsgálatát tette szükségessé. Miközben a sztratoszféra ózonvesztését előre megjósolták, az Antarktisz feletti ózonréteg elvékonyodását, amelyet 1985-ben jeleztek először, nem látták előre. Az 1978-tól 1987-ig terjedő időszakban az ózonlyuk növekedett, mélységében és területi kiterjedésében egyaránt. A növekedés nem volt egyenes arányú, hanem kétéves időszakonként ingadozott. Jelentősen csökkent az ózonlyuk nagysága 1988-ban, viszont 1989–91-ben ismét olyan nagy volt, mint 1987-ben. Az Antarktisz feletti ózonlyuk 1992-ben és 1993-ban minden korábbi mértéknél nagyobbra növekedett, részben természetes okoknak, a Pinatubo-vulkán kitörésével a légkörbe került anyagok ózonromboló hatásának következtében.
Az ózonréteg visszaszorulása 1995-ben korábban kezdődött, mint bármely előző évben, és minden eddiginél gyorsabb ütemben folytatódott. A Déli-sark feletti mérések 1995 szeptemberében és októberében azt mutatták, hogy 15 és 20 kilométer közötti magasságban az ózonpusztulás szinte teljes volt. Ugyanakkor az Antarktisz feletti teljes ózonmennyiség rendkívül alacsony szintre esett vissza.
A megnövekedett felszíni ultraviola-B sugárzás, amely a sztratoszféra ózonrétegének elvékonyodására vezethető vissza, az Antarktisz ökoszisztémáját különösen veszélyezteti. Az UV-B nem csupán a cianobaktériumokra és az algákra veszélyes, hanem a zuzmókra, moszatokra, illetve a magasabb rendű élőlényekre, a gerincesekre, a tengerek állatvilágára is. A marginális vizekben élő fitoplanktonokról készült tanulmány szerint 6-12 százalékos csökkenésük figyelhető meg ott, ahol UV-B sugárzásnak vannak kitéve. Miközben az összveszteség nem nagy, a jelenség kumulatív hatása a tengeri életközösségekre még nem felbecsülhető. Az ökológiai következmények szenpontjából legvalószínűbb, hogy az UV-sugárzást nem tűrő fajokat UV-tűrőképesebb fajták váltják fel.
Az ózonréteg elvékonyodását okozó vegyi anyagok kibocsátásának növekedési üteme csökkent, ami az 1987-ben kötött montreali jegyzőkönyv és a hozzá kapcsolt kiegészítések és módosítások hatását igazolja. Mégis, az Antarktisz feletti ózonlyuk várhatóan minden déli sarki tavasszal megjelenik még sok éven keresztül, mivel a sztratoszféra klór- és brómtartalma nagyon lassan csökken, és csak a jövő században érheti el a késői hetvenes években mért értéket. Csak további szigorú korlátozásokkal érhető el az Antarktisz feletti ózonlyuk eltűnése.
