Biodiverzitás
Biodiverzitás
Csupán kevés szárazföldi fajta képes átvészelni a sarki év szélsőséges időjárás-változásait, a hosszú, sötét, hideg telek és a rövid, fényes nyarak váltakozását. Csupán néhány fajta vészeli át a telet a tundrán, más fajok csak a nyári szezonban vándorolnak fel.
A sarki növényzet keskeny vagy tűlevelű fajtákra korlátozódik, a magasan fekvő területeken hidegtűrő, alacsony növésű és kúszónövények élnek meg, amelyek kibírják a fagyokat, a szárazságot, a pusztító szeleket. Ugyancsak jellegzetesek a kelyhes virágú és bolyhos szerkezetű növények, amelyek felfogják a napsugarakat és megőrzik a meleget. A növényzet és a termékenység délről észak felé csökken.
Az állatoknak nagyjából hasonló kihívásokkal kell szembenézniük. Akár állandóan a sarkvidéken élnek, akár időszakosan vándorolnak be, alkalmazkodniuk kell a sarki körülményekhez. A tengeri és a szárazföldi állatokra egyaránt jellemző a nagy testtömeg, a hatalmas zsírtartalom elraktározása (például a fókák, bálnák, sarki medvék esetében). Az emlősök, akárcsak a madarak, kevés kivétellel gyors mozgásúak. A svalbard rénszarvas például szélsőségesen lassú, nem mozgó állat. A legtöbb itt élő állat hosszú életű, gyakran szaporodik, de egyszerre csak kevés utódot hoz világra.
A zord időjárási viszonyok miatt a térség biodiverzitása szegényes. Mégis, számos fontos és érdekes faj őshonos, és létezésük erőteljesen befolyásolja a szárazföldi ökoszisztémát. Ilyenek például a lemmingek és más rágcsálók, a rénszarvasok, a sarki fókák, a farkasok, a barna és a sarki medvék. E fajták némelyike igen veszélyeztetett. A világ legnagyobb tengeri madárnépessége ugyancsak az északi-sarkon található.
Bár a sarki fajták felsorolása hosszúra nyúlhat, egy-egy adott térségben általában csak kevés faj él. A tápláléklánc változatossága és bonyolultsága nő, ahogy a sarki ökoszisztémák felől haladunk a melegebb területek felé. Kanada sarkvidékén ilyen tápláléklánc a zuzmók, a karibu (rénszarvas) és a farkas együttese. A karibu és a rénszarvas ugyanakkor az északi lakosok egyik fontos tápláléka.
A tengeri környezet ehhez képest sokkal termékenyebb. Az északi Atlanti-óceán a világ egyik legtermékenyebb vízterületének számít, itt keveredik a melegebb, tápanyagban gazdagabb, illetve a sarki, jéggel borított területek magas tápanyagtartalmú vize. A part menti sekély vizek élővilága is gazdag. A tápanyagban gazdag vizeknek, a nyáron napi 24 órán át sugárzó fénynek köszönhetően nagy mennyiségű biomassza, például alga szaporodik, ez táplálja a magasabb fejlettségű állatokat, végül pedig a ragadozókat, köztük a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő embert.
A térség tengeri ökoszisztémáját néhány fő plankton, rákféle és hajfaj alkotja, a tengeri madarak és a nagy tengeri emlősök mellett. A tőkehal és a hering adja a halállomány jelentős részét. A térségben jelentős a halállomány ingadozása. A sokkal szilárdabb tengerfenéki ökoszisztémák fajtagazdagsága magasabb. Például a Barrents-tenger és környező területek kétezer, tengerfenéken élő fajtát tartanak el, ez a térség tengeri állatvilágának 80-90 százaléka.
A halászat, a bálna- és fókavadászat az északi-sark kizsákmányolásának legismertebb példái. A tengeri emlősök tömeges vadászata az 1600-as évek elején kezdődött. A kalapácsfejű bálnát gyakorlatilag kipusztították 1600 és 1700 között. A kékbálna, a fin bálna, a púpos hátú bálna és a sei bálna állománya jelentősen csökkent az 1800-as évek közepétől 1920-ig. A kisebb minke bálnát az 1930-as évektől kezdve kezdték vadászni. A rozmár, a grönlandi fóka és a csuklyás fóka vadászata az 1800-as évek elejétől az 1980-as évekig folyt. Századunkra az egész európai sarkvidéken kihalás fenyegette a sarki medvét. Az elmúlt három évtizedben a vizek kizsákmányolása, egyes halfajták állományának drasztikus csökkenése nemzetek közötti konfliktusokhoz vezetett.
Védett területek. A térség valamennyi állama természetvédelmi területeket hozott létre. 1995-ben mintegy 285 ilyen védett területet tartottak számon. Ezek mintegy 2,1 millió négyzetkilométerre, az Északi-sark területének 14 százalékára terjedtek ki. Az első védett területeket Svédországban és Alaszkában hozták létre 1909-ben. A legnagyobb természetvédelmi terület az Észak-kelet Grönlandi Nemzeti Park, amely 972 ezer négyzetkilométerre terjed ki. Ez a park, amelynek jórésze jégtakaró, a teljes északi védett területek felét teszi ki. A védett területek többsége szárazföld, a tengerekre a védelem kevésbé terjed ki.
