Légkör
Légkör
Európa részesedése a légszennyezésből. Az urbanizált és ipari területeken a lakosság és tevékenységek koncentrációja a legkülönfélébb levegőszennyezők nagy mennyiségű kibocsátásához vezetett. Ez kiegészül a mezőgazdasági tevékenységből származó egyéb szennyezőkkel. A városok levegőminősége és a nagy távolságra jutó, országhatárokon átterjedő levegőszennyezés egyaránt jelentős probléma Európában. A közép-kelet-európai országok szakértőinek többsége szerint az első számú környezeti prioritás a levegőminőség. Globális szinten Európa az atmoszférába bocsátott számos káros anyag nagy mennyiségéért felelős, ezen belül a klorofluor-karbonok 36 százalékáért (CFC-k), a szén-dioxid 30 százalékáért, a kén-dioxid és az illékony szerves vegyületek (VOC) 25 százalékáért, valamint az NOx 21 százalékáért.
A légkört szennyezőanyagok kibocsátásának fő forrásai e régióban:
– a fosszilis energiahordozók elégetése;
– az ipari tevékenység a közép- és kelet-európai országokban,
– a nyugati nagyvárosokban a közúti közlekedés.
A fosszilis energiahordozókból származó kibocsátások: a CO2, SO2, NOx, a szilárd anyagok, a fémek, a radioaktív szennyezés.
Az ipari szektorban az elektromosáram, az olaj, a vegyi anyagok, a papírárú, a cement, az acél és a színesfém előállítói az első számú kibocsátói olyan szennyezőanyagoknak, mint a SO2, a szilárd szennyezők és a nehézfémek. Nyugat-Európában a közlekedésből származó összes kibocsátás 80 százaléka jelenleg a közúti közlekedésből származik: ez a szektor az összes NOx kibocsátás több mint felét, a VOC kibocsátások 30 százalékát és az összes, energiatermeléssel kapcsolatos CO2 kibocsátás mintegy 25 százalékát adja. A légi közlekedés viszonylag magas energiafogyasztása és az atmoszféra magasabb rétegeibe történő NOx- és CO2-kibocsátása ugyancsak aggasztó.
A CO2 egyéb jelentős antropogén eredetű forrásai az energiahordozók elektromos áram előállítása céljából történő elégetése, valamint a földhasználat megváltozása. A globális CO2-kibocsátás mintegy egyharmada Európának tulajdonítható, ezen belül a fő kibocsátó Oroszország, Németország, Ukrajna és az Egyesült Királyság.
Az ipari kibocsátások „gócpontjai” Nyugat-Európából kelet és dél felé tolódtak el ebben az évszázadban. A közép-kelet-európai országokban a nehézipar túlsúlya, a gyenge minőségű energiahordozók intenzív felhasználása, valamint a modern termelési technológia jelentős hiánya miatt magasak a kibocsátási szintek. A kén-dioxid-kibocsátások különösen az északi országokban magasak, ahol energianyerés céljára a barnaszenet égetik. Ezzel szemben a délebbre fekvő közép- és kelet-európai országokban a SO2-kibocsátások szintjei általában alacsonyabbak, ugyanis az itteni energiatermelés elsősorban az olajra és a gázra épül.
A levegőszennyezőanyagok országhatárokon történő átterjedése a káros anyagok nedves és száraz kiülepedését okozza, időszakonkénti szmogot okoz, rontja a levegőminőséget a kibocsátási forrásoktól távol eső helyszíneken. Magyarország SO2-kibocsátásának mintegy 45 százaléka terjed át a szomszédos országokra.
Európában a nehézfémek atmoszférikus kiülepedése messze elmarad a kibocsátási szintektől, jelezve, hogy Európa a régión kívüli egyéb területek nehézfém-kiülepedését növeli. A levegőben lévő radioaktivitás a szennyezés másik olyan példája, amely nagy távolságra terjedhet. A csernobili baleset során 1986-ban az atmoszférába kijuttatott anyag gyakorlatilag a félgömb északi felének egészén mérhető volt.
Az elmúlt húsz évben az urbanizált területek SO2-, szilárdanyag- és ólomkibocsátásának csökkentését célzó sikeres intézkedések szabályozták a háztartási (például alacsony kéntartalmú) tüzelőanyagok felhasználást, támogatták az alacsony ólomtartalmú vagy ólmozatlan üzemanyag felhasználását, és korlátozták a gépkocsik használatát a városközpontokban.
A helsinki egyezmény jegyzőkönyvének aláírói vállalták, hogy kénkibocsátásaikat 1993-ra az 1980-asnál 30 százalékkal alacsonyabb szintre csökkentik. Alkalmazott módszerek voltak: az atomenergia fokoztt felhasználása, átállás a szénről és a kőolajról a földgázra, a kibocsátás-ellenőrzés beépítése a nagy égetőművekbe, valamint a technológiai javítások, például a kőolajipari termékek kénmentesítése. A következő húsz évben a technológiai átalakítások, valamint a más energiahordozóra történő átállás eredményeként a közép-kelet-európai országok elektromosáram-előállításból és iparból származó porkibocsátása várhatóan legalább 30 százalékkal csökken.
Ezzel szemben Európa NOx-kibocsátása enyhe emelkedést mutatott az elmúlt években. Számos ország jelentős előrelépést tett a helyhez kötött forrásokból és az egyes járművekből származó kibocsátások csökkentésében. Ezt az eredményt azonban közömbösíti a járművekből származó megnövekedett összes kibocsátás, hiszen megnőtt a járművek száma, s ezek a korábbinál nagyobb utakat tesznek meg.
A kiterjedt téli szmogos időszakok, melyeket az SO2 és a szilárd anyagtartalom idéz elő, általánosak és súlyos formában jelentkeznek Közép-Európában, és valamennyi nagyobb szibériai városban, rontják a lakosság egészségügyi állapotát. Lengyelországban, Krakkó szennyezett részein az átlagban 30 éve ott élő férfiak körében a tüdőrák gyakorisága 46 százalékkal volt magasabb, mint a a kevésbé szennyezett területeken. Csehországban – azokon a területeken, ahol a szilárd anyag és az SO2 magasabb koncentrációit jegyezték fel – a születés utáni halálozási arányszám 20-30 százalékkal volt magasabb. Csehországban, Németország keleti részén, valamint Lengyelország déli részének sűrűn lakott területein a kapcsolódó szennyezők átlagos koncentrációja akár tízszerese is lehetett a Nyugat-Európában mértnek, az elektromos áram előállítása és az acéltermelés során alkalmazott magas kéntartalmú szén és lignit intenzív felhasználása miatt. Európában nyáron, amikor általában nagy a légköri nyomás, nagy területen megemelkedik a troszposzférikus koncentráció (fotokémiai szmog). Ennek fő előzményei az NOx- és VOC-kibocsátások. Az elmúlt években a talajközeli ózon koncentrációja meghaladta a WHO 1 órás, átlagos emberi expozícióra előírt levegőminőségi irányelvét. A magas ózonkoncentráció egészségügyi következményei többek között a légzési nehézségek és a csökkent tüdőfunkció.
A levegő káros alkotóelemeinek (SO2, szilárd anyag, benzol, nehézfémek, stb.) kritikus értékeinek hosszú távú emelkedése is egészségügyi veszélyeket rejt a régióban
A kén-dioxid koncentrációjának részbeni csökkenése. Az elmúlt 20 év során jelentősen javult egyes levegőszennyezők szintje és összetétele a régió nagyvárosaiban. Többségükben az SO2-koncentráció esetenként 80 százalékkal is alacsonyabb, mint a hetvenes évek végén volt. Ennek eredményeként a lakosság által tapasztalt szennyezettségi időszakok (melyek meghaladták a négyzetméterenkénti 250 mm SO2-t) a nyolcvanas években drámaian csökkentek: a nyugati országokban 71 százalékról 33 százalékra, Oroszországban pedig 74 százalékról 51 százalékra. Több városban a szilárd levegőszennyezőanyagok koncentrációi szintén csökkenő tendenciát mutatnak.
Jelentősen csökkentek az ólomkoncentrációk azokban az országokban, ahol leszorították a benzin ólomtartalmát. Gócpontok találhatók még Kelet-Európában, valamint az ólomkibocsátó iparágakban, illetve és az ólomtartalmú üzemanyag felhasználásának helyszínein.
A troposzférikus ózont illetően a várakozások szerint a VOC Jegyzőkönyv végrehajtása a kiugró ózonértékek tekintetében 40–60 százalékos csökkenést, az éves átlagos ózon-koncentrációk esetében pedig kisebb (1–4 százalék) csökkenést eredményez majd.
Az ózonréteg vékonyodása. Az Uráltól nyugatra fekvő területeken a sztratoszférában lévő ózonréteg vékonyodása komoly probléma, ugyanis a sűrűn lakott területek közvetlenül ki vannak téve annak a kockázatnak, amelyet az ózon közelmúltban megállapított jelentős mértékű csökkenése jelent a felső északi szélességi körök mentén lévő régiókban.
A csernobili katasztrófa utóhatása. A csernobili katasztrófa után a levegő cézium-137 koncentrációjának megnövekedése súlyos következményekkel járt. Emberi vonatkozásban a becslések szerint a baleset teljesen tönkretette annak a 600 ezer „likvidátornak” az egészségi állapotát, akik közvetlenül a robbanás után a radioaktivitás terjedésének megakadályozásán dolgoztak; ezen kívül mintegy 9 millió embert érintett társadalmilag és pszichésen.
Csak Belaruszban a balesetet követő tíz évben a pajzsmirigyrák-megbetegedések gyakorisága a korábbinak az ötszöröse volt. A genetikai és egyéb jellegű, hosszú távú hatások még generációkon keresztül érvényesülhetnek. Bár a reaktor közvetlen környezetében a vadon élő állat- és növényvilág a katasztrófa idején halálos sugárzási dózist kapott, mind ez idáig nem tapasztaltak visszamaradó súlyos hatást a populációkra vagy az ökorendszerekre. A lehetséges hosszú távú hatásokat azonban még tanulmányozni kell.
