Víz
Víz
Vízbőség és vízhiány. A régió nagy részén jelentős probléma az édesvíz mennyisége és minősége. Összességében Európa nem szenved vízhiányban, a rendelkezésre álló víz mennyisége azonban jelentősen eltér a különböző helyeken. Málta szigetén a legkevesebb a rendelkezésre álló víz (100 köbméter/fő/év), míg Izland minden egyes lakosára évente több mint 600 ezer köbméter víz jut. A kis mennyiségben rendelkezésre álló víz általában a régió viszonylag száraz, déli országaiban jellemző, valamint a nagy népsűrűségű és csekély csapadékú nyugati részen. Az Urál hegységtől nyugatra a vízkivételek mintegy 70 százaléka felszíni készletekből származik, ezek jelentős része országhatáron túlról eredő forrás. Oroszországban a víz egy másik fő forrását képezik a folyók, bár a víz előfordulásának mértéke nem feltétlenül van összhangban az igénnyel. Míg a lakosság több mint 80 százaléka a számottevő mezőgazdasági és ipari teherbírású Kaszpi- és Azovi-tenger medencéjében él, az ország vízkészletének mindössze 8 százaléka található ezeken a helyeken. Oroszország felszíni vízfolyásainak mintegy 90 százaléka a Jeges-tengerbe és a Csendes-óceánba ömlik.
Vízkivétel és vízhasználat. A vízkivételnek a rendelkezésre álló vízkészletekhez viszonyított aránya nagy mértékben eltér a különböző országokban. Izlandon ez az arány 0,1 százalék, Belgiumban azonban több mint 70 százalék. Az egy főre jutó éves vízkivétel 156 köbmétertől (Luxemburg) a 4 ezer köbmétert is meghaladó mennyiségig terjed (Üzbegisztán, Türkmenisztán). A készletek megoszlása az ipar, a mezőgazdaság és a háztartási felhasználás között jelentős eltéréseket mutat: az Európai Unió országaiban az átlagos arányszám 53:26:19. Az elmúlt esztendőkben a teljes vízkivétel stabilizálódott, sőt, egyes országokban csökkent, így Ausztriában, Bulgáriában, Hollandiában, Spanyolországban és Svájcban. Az iparban és a mezőgazdaságban alkalmazott jobb minőségű technológiának köszönhetően a vízhasználat fokozott hatékonyságának bátorító jelei figyelhetők meg. Másrészt a szivárgás révén óriási vízmennyiség veszik el, különösen a városok közműves vízhálózatán keresztül, ahol a veszteség a 80 százalékot is elérheti. A vízmérleget tekintve a régió vízfelhasználása még mindig növekszik.
A vízkészletek és a vízigény közötti regionális egyensúlyhiány a régió számos területén a vízkészletek fenntarthatatlan kihasználásához vezethet. Az aszály gyakorisága és egyre súlyosabb formájú megnyilvánulása tovább nehezíti a helyzetet.
Talajvíz. A talajvíz a régió teljes vízellátásának mintegy 65 százalékát biztosítja. Az európai ipari és városi központok 60 százaléka olyan területek környezetében helyezkedik el, ahol a talajvíz-kiemelés túlzott mértékű volt, és ennek eredményeként helyenként vízhiány tapasztalható: az Uráltól nyugatra fekvő vizes területek 25 százalékát veszélyezteti a csökkenő vízszint, továbbá a Földközi-tenger, a Balti-tenger és a Fekete-tenger partvidékének egyre nagyobb területei szenvednek attól, hogy a só behatol a talajvízkészletekbe. A különféle felhasználási célokra alkalmas tiszta víz elérhetősége a kormányközi és nemzetközi megbeszélések tárgya lett a közép- és kelet-európai országokban.
Az édesvíz minőségének romlása. Az édesvíz elsavasodásán kívül az európai vizeket nagy mennyiségű foszfor és nitrogén terhelte a hatvanas–hetvenes években, s ez hajlamosabbá tette e vizeket az eutrofizációra és a toxikusságra. A pontforrások, települési szennyvizek jelentős mértékben járulnak hozzá a foszforszint emelkedéséhez, a mezőgazdaság pedig egyes területeken a felszíni vizek nitrogénterhelésének 80 százalékáért, foszforterhelésének pedig 20-40 százalékáért felelős. A talajvíz nitrátkoncentrációi gyakran meghaladják az emberi fogyasztás szempontjából biztonságosnak tekintett nitrátértékeket. Így a vidéki lakosság különösen veszélyeztetett.
A foszfor tekintetében azonban a tendenciák most megfordultak azokban a – főleg a nyugati és déli – országokban, amelyek pozitív intézkedéseket tettek a kibocsátások csökkentésére. A Rajna foszforkoncentrációjának csökkenése nagyon jól példázza az 1960-as években megkezdett erőfeszítések eredményeit, melyek célja az volt, hogy a szennyvizet gyűjtsék és kezeljék, mielőtt a folyóba juttatnák. A szennyvízkezelés gyakorlatának javulásával számos európai folyó szervesanyag-terhelése megnövekedett. Nyugat-Európában és Közép-Kelet-Európában e probléma a legsúlyosabban Belgiumot, Bulgáriát, Csehországot, Dániát, Olaszországot, Hollandiát és Lengyelországot sújtja. A közelmúltban Oroszországban készült 10 éves tanulmány szerint az ottani 245 folyónak csak 21 százaléka minősült elfogadhatónak a bakteriológiai szennyezettség szempontjából.
Fertőzött vizek, megbetegedések. Számos országban regisztráltak fertőzött vizek miatti megbetegedéseket, különösen Közép-Kelet-Európában és a FÁK országaiban. Belaruszban az 1990-ben vizsgált minták 30 százaléka nem felelt meg a kémiai, 8 százaléka pedig a biológiai normáknak. Ez az arány Üzbegisztánra vonatkozóan 37, illetve 15 százalék volt, Türkmenisztánban 31 és 26 százalék. Oroszországban az ország teljes területéről 1993-ban vett ivóvízminták 30,5 százaléka nem felelt meg az elfogadható kémiai minőségi normáknak, 28 százalékuk pedig a biológiai határértékeknek. Ez a hányad 1980-ban 15,4, illetve 22,9 százalékot tett ki.
Hatásosnak bizonyultak a hetvenes években bevezetett szabályozások, amelyeket számos európai tó és folyó riasztóan magas nehézfém-tartalmának csökkentésére vezettek be. Általánosságban e koncentráció ma az ivóvíz esetében alatta marad a határértéknek; csak a higany és a kadmium haladja meg egyes folyókban az ivóvízre előírt határértékeket. Még mindig találhatók nehézfém „forró gócok”, mégpedig a bányászathoz vagy olyan iparágakhoz kapcsolódóan, amelyek nagy mennyiségben használnak emberi egészséget veszélyeztető fémeket.
Ipar, település és mezőgazdaság mint szenynyező. A közép-kelet-európai országok egyik prioritást élvező környezeti problémája a talajnak és a talajvíznek az ipari, települési és mezőgazdasági forrás által történő szennyezése. A Bajkál-tó egésze, amely a föld éves vízkészletének 20 százalékát tartalmazza, most különböző szennyezőknek van kitéve, köztük az olajnak. Még a legtávolabbi és legnyitottabb részein is a bevezetett szennyvizeknek csak egy csekély hányadát (15 százalékát) kezelik kielégítően. Magyarországon nagy mennyiségű nitrogén szivárog évente a talajvízkészletekbe. A volt Csehszlovákiában a vízszennyezés fő okai között a bányászati hulladékot, a kén-dioxidot, a műtrágyából származó nitrátokat és az olajat találjuk. A kibocsátott szennyvíz nagy része kezeletlen. Hasonló a helyzet a többi közép-kelet-európai országban is. A nagyobb vízi utak jelentős hányada még ipari felhasználásra sem alkalmas.
A vízkezelés nehézségei. Közép-Kelet-Európában a meglévő vízkezelő-üzemek gyenge teljesítményűek. Nukleáris létesítményekhez és nukleárishulladék-lerakókhoz kapcsolódóan jelentések láttak napvilágot a vizek radioaktív szennyezettségéről. A Duna, az Elba és a Visztula különféle felhasználásának kérdései konfliktusok forrásai voltak. A talajvíz szennyezettsége a következő években várhatóan akut problémává válik, különösen az ellenőrizetlen hulladéklerakások, a petrokémiai tartalomból származó szivárgás miatt, valamint amiatt, hogy a kezeletlen szennyvízek, a peszticidek és más szennyezőanyagok a víztartó rétegbe szivárognak.
Vízi élőhelyek egyensúlyának felborulása. Számos vízi élőhely egyensúlya borult fel a régióban az édesvízi turizmus, valamint a tavak és folyók fizikai és kémiai átalakulásának együttes hatásaként. Különösen a vadon élő állatok életvitelét támogató funkciók veszélyeztetettek, a vizek öntisztító képessége csökken. A régió vizes területeinek csak egy csekély hányada védett terület.
Az Aral-tó katasztrófája. Az Aral-tó kiszáradása a világ legnagyobb, kizárólag emberi tevékenységnek tulajdonítható környezeti katasztrófája. Üzbegisztán, Kirgisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Kazahsztán déli részének fő vízforrása a Tien-shan és Pamír hegységben eredő Amu-darja és Szír-darja. Korábban e folyók vizének mintegy felét öntözésre használták, a másik fele pedig az Aral-tóba ömlött. Az elmúlt néhány évtizedben azonban az öntözés intenzív – elsősorban a gyapot termesztése miatti – fejlesztése, az említett folyókból az Aral-tóba jutó víz mennyiségét mindössze 3 százalékra csökkentette, ennek következményeként a tó súlyos mértékben megcsappant.
1960 óta az Aral-tó víztömegének kétharmadát, területének pedig a felét vesztette el, vízszintje 16 méterrel csökkent, sótartalma ma már megközelíti a tengervizét. Szinte valamennyi, a tóban honos szervezet kihalt, elpusztítva ezzel a tóra épülő gazdaság egy részét.
A 3,3 millió hektárnyi kiszáradt tengerfenék sót és mezőgazdasági maradványokat tartalmazó aeroszolok forrása lett, amit a szél a környező területeken széthord. A gyenge minőségű ivóvíz és a levegő által széthordott toxikus anyagok jelenléte okolható azért, hogy a környező területek lakosainak drámai mértékben romlott az egészségi állapota, hogy jelentősen nőtt az alultápláltság mértéke, a diarés és vesemegbetegedések, a rákos megbetegedések száma.
1992-ben vízmegosztási megállapodás született az öt köztársaság között. Azóta, hogy a tó területe zsugorodni kezdett, első alkalommal 1994-ben fordult elő, hogy az előző évihez képest nem csökkent a tenger szintje. 1995 elején megkezdték az Aral-tó programjának végrehajtását, melynek célja:
– stabilizálni az Aral-tó környezetét;
– rehabilitálni a tó körüli katasztrófazónát;
– javítani a medencében található nemzetközi vizek gazdálkodását;
– kiépíteni a regionális intézetek e programra vonatkozó tervezési és megvalósítási kapacitását.
