A színész-rendezőktől a rendező-diktátorokig
A színész-rendezőktől a rendező-diktátorokig
Az első rendezők általában maguk a színészek voltak, közülük a legjobbak, a legtapasztaltabbak, de legalábbis a törekvők, akik saját alakításaiknak méltó keretet szerettek volna. Schodelné, a nemzetközi sikerek után 1838-ban hazaszerződő operaprimadonna azonnal előadás utáni próbára rendelte a Pesti Magyar Színház vándorszínészekből szedett-vedett kórusát, mert nem ilyen színpadi kerethez szokott Európa legjobb dalszínházaiban, és az új Donizetti-operákat a milánói Scala rendezései nyomán állíttatta színre.
Az európai léptékkel mérve fiatal magyar színészetben 1792 óta ismert a "regisseur" megjelölés; szerepük azonban nem volt több, mint a mai ügyelőké: levezényelni a sok esetlegesség veszélyeztette előadást. A régi Nemzeti Színházban a szabadságharc előtt a legjobb színészek rendeztek, előbb havi váltásban, utóbb színjátéktípusok szerint szakosodva. Szigligeti Ede talán az elmaradt színészi sikerekért kárpótolta magát a rendezéssel; Paulay Ede talentumos színész volt, de fokozódó rövidlátása száműzte a színpadról. Színész-rendező volt Molnár György, a látványos népszínház apostola és Ditrói Mór, a Vígszínház első igazgatója is.
1901-ben egy 28 éves bölcsészetet és jogot végzett, raccsoló fiatalembert, máris neves kritikust, hívott meg rendezőnek a Nemzeti Színház: Hevesi Sándornak hívták. Ő volt az első nem színészből lett rendező. Új évszázad kezdődött, amelyben (Hevesi 1912-es megjegyzése szerint) "a világjáró színészvirtuózokat szinte érthetetlen módon kezdik kiszorítani a világjáró színpadi rendezők."
Ha a 19. századi rendezést a színjáték elemeinek bonyolult rendszerré válása hívta életre, a rendező-sztárok és -diktátorok tevékenységét a századforduló és a 20. század elejének művészeti forradalmai és útkeresései váltották ki. A technika, a közlekedés, a hírközlés fejlődése megszüntette a kultúra Európa-központúságát; új művészet született a filmmel; a történelmi korstílusoknak egész tárházából lehetett már válogatni. Csakhogy az egyes ember (a színész és a néző) számára megszűnt ezzel a világ áttekinthetősége; szüksége lett valakire, aki metszetet készít belőle.
A lázadó rendezők első nemzedéke a polgári színház megmerevedett intézményrendszere, közönségzsongító hatása, rutinná merevült művészi munkája ellen hadakozott, és még szorosan fogta a testvérmúzsa, az irodalmi naturalizmus kezét. A francia André Antoine Zola és Daudet, a német Otto Brahm Ibsen, Strindberg és Hauptmann, az orosz Konsztantyin Sztanyiszlavszkij Csehov és Gorkij műveire támaszkodott. A második hullám már az egymásra torlódó izmusok minden korábbi művészi vívmányt tagadó bátorságával hajtotta végre a színpadi tér forradalmát; térelemmé vagy marionett-bábuvá fokozta le a színészt; az írott szó, az irodalmi szöveg helyére pedig a rendezői látomást és utasítást léptette a színpadon, amint tette például az egymástól is igazán eltérő eszményeket követő, de ebben közös német Erwin Piscator, az orosz Alekszander Tajrov és Vszevolod Mejerhold, az angol Gordon Craig vagy éppen a menedzsernek sem utolsó utazó rendezősztár, a német Max Reinhardt.
