Van-e "rendezői színház"?
Van-e "rendezői színház"?
A szónak abban az értelmében, ahogyan Latinovits Zoltán gondolta, igen: "A rendező hasonlatos egy sugárgyűjtő lencséhez, aki a drámából áradó párhuzamos sugarakat a gyújtópontban gyűjti össze. A rendező sugárgyűjtő ernyője: világnézete, felkészültsége, szaktudása és emberismerete." A rendező-diktátorok Magyarországon kevéssé voltak otthonosak. Mindig akadtak színész-rendezők (gondoljunk Major Tamás, Várkonyi Zoltán vagy újabban Huszti Péter, Máté Gábor és mások példájára), és még a "rendezői színház" hazai műhelyeinek tartott színházakban (Kaposvárott, Szolnokon, a Katona József Színházban) sem szűnt meg soha a színészre figyelés; a markáns rendezői elképzeléseket pedig az 1970-es, 80-as években azért lehetett így nevezni, mert a magyar rendezésnek (Sztanyiszlavszkij, Brecht és mások elméleteinek epigonmásolása után) volt mit törlesztenie adósságából a világszínházhoz képest... Az ekkor jelentkezett rendezői nemzedék – akár az 1929 óta létező rendezőképzés útját járta a Színművészeti Főiskolán (Kerényi Imre, Babarczy László, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás és mások), akár az amatőr mozgalomból érkezett (mint például Paál István, Vándorfi László, Árkosi Árpád) – ezt vállalta fel azóta kiteljesedett pályáján.
Napjainkban ismét megnőtt a színész-rendezők száma, jónéhányan második diplomát is szereztek. Ennek lehet oka a színészi feladatokkal való elégedetlenség, a pótcselekvés kényszere, a fiatal rendezők létszámhiánya színházainkban, de első helyen alighanem az a jófajta igényesség szerepel, amit Huszti Péter fogalmazott meg 1985-ben, és ami a színházi közösségben alkotó művészt kell, hogy jellemezze: "Amikor még nem rendeztem, akkor is az előadás egésze érdekelt, úgy éreztem, ez is hozzátartozik a szerepem jó eljátszásához."
