Irodalom és nyelv a 18. század második felében
Irodalom és nyelv a 18. század második felében
Ebben az időszakban válik véglegessé és lényegében kizárólagossá az irodalomban (ill. a kultúra egészében) a magyar nyelv használata: míg a 18. század első feléig ugyanis jóformán minden író vagy csak latinul, vagy latinul és magyarul ír, s ez az állapot e korszak közepéig is változatlannak mondható (az iskolai oktatás nyelve még jó ideig a latin marad: Kölcsey maga írja, hogy 18 éves koráig jobban fogalmazott latinul, mint magyarul), a korszak végére már csak az számíthat elismerésre, aki alkotásaiban kizárólag a magyart használja (Toldy és Bajza például a 20-as évek végén keményen megbírálják Kazinczyt, mert egy németül író magyar szerző művét fordítja le).
E nagyszabású váltáshoz hasonló mértékűnek tekinthető az a folyamat, mely a kultúrát s az irodalmat elszakítja az eddig uralkodó egyházi keretektől: a 18. század közepén a könyvtermés nagy része vallásos irodalom, a szerzők túlnyomó hányada szerzetes vagy pap (akár katolikus, akár protestáns), s az irodalmi alkotások problémái is javarészt valláserkölcsi vagy vallásbölcseleti kérdésekkel foglalkoznak. A századfordulóra az irodalom azonban radikális mértékben laicizálódik (a. m. világivá lesz, elveszti egyházi jellegét), s a világi jelleg jóformán kizárólagossá válik minden alkotásban.
Harmadrészt: ebben az időszakban bontakozik ki elsöprő mértékben az irodalom önálló, szépirodalmi jellege: az ezután születő művek levetkezik magukról az eddigi irodalmiság tudományos köntösét, mely elsősorban a tanításra, épületességre koncentrált, s autonóm, esztétikai jellegű struktúrát próbálnak meg kiépíteni. Míg a századközép jeles szerzői tanítókölteményekben, elmélkedő jellegű értekezésekben gondolkodtak – a kor valamennyi írójának számottevő tudományos teljesítménye is van, s Bessenyei életművének is csak csekély töredéke szép irodalom – a 20-as évekre már a poézisnak, az önálló szépirodalomnak figyelhető meg kizárólagos dominanciája.
