Középmagyar kor: a felvilágosodásig
Középmagyar kor: a felvilágosodásig
A korszak rövidsége ellenére sok minden történt a nyelv életében, ha ezek a változások nem is oly látványosak. A legfontosabb a nyomdászat gyors terjedése volt, ami összekapcsolódott a reformáció magyarországi térhódításával. A nyomdászok (Sylvester János, Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós és mások) egyúttal tudós nyelvtanírók, biblia- és zsoltárfordítók is voltak. 1590-ben megjelent az első teljes magyar Biblia Károli Gáspár csodálatos fordításában. Ennek újabbnál újabb kiadásai láttak napvilágot, s az iskoláztatás terjedésével a 18. század végére már alig volt olyan protestáns magyar család (még a jobbágyok körében is), ahol ne állt volna az asztal közepén a Szentírás, és ne olvasták volna téli estéken fönnhangon annak történeteit. A Károli-Biblia veretes és képekben gazdag magyar nyelve mindenképpen befolyásolta az egész nép szóhasználatát, de még nyelvtani szerkesztését, mondatfűzését is. Később is művészi érzékkel használták a 16. századi magyar nyelvet íróink, költőink (Kemény Zsigmond, Arany János, Móricz Zsigmond, Ady Endre stb.), tehát ebben a korban kell keresnünk egységes irodalmi nyelvünk gyökereit is. Azonban ha találkozunk is olyan törekvésekkel (Dévai Bíró Mátyás, Heltai Gáspár), amelyek arra utalnak, hogy valamilyen nyelvjárási ötvöződést próbáljanak teremteni, a legtöbb író a saját nyelvjárásában írt, s többnyire a latin nyelv szabályainak, törvényszerűségeinek a tiszteletében, sőt ezeket akarva-akaratlan is érvényesítette a magyar nyelvű szövegben. Ilyen például a többféle múlt idő használata (látta, látá, látá vala, látta vala, látta volt stb.), amelynek gyökerei ugyan a finnugor alapnyelvre is visszanyúlhatnak, ebben a korban latin hatásra váltak gyakoribbakká.
A hangtani változások közül legismertebb az ly>j átalakulás, amely ugyan nem ment végbe minden nyelvjárásban (a Dunántúlon l, a palócság egy részében ly maradt), de a későbbi köznyelv és irodalmi nyelv átvette, nyoma azonban a helyesírásban megmaradt, s hagyománytiszteletből máig őrizzük.
A hangváltozásoknál jelentősebb a szóalkotások területén bekövetkezett újítás. Nagyon sok szót elvonással alakítottak, esetleg újjáalakítottak ekkor (ártalmasság>ártalom, lábas fazék 'lábakon álló főzőedény' > lábos), még többet képzéssel alkottak (kendő, kötő, habarcs, gyűjtemény, lehetőség, ijedez, kártyázik, katonáskodik, legyez, röppen, mérges, kíméletes, kesernyés, kapós, kártékony, kétségtelen, neveletlen). Ekkor keletkezett a -né feleségnévképző (grófné, szakácsné). Jelentésváltozással keletkeztek például a matematika műszavai (nevező, osztó). Amint új képzők születtek, régiek elhomályosultak, s már nem érezzük képző voltukat bizonyos szavak végén (virág, fonál, veszély). Sok szó összetétellel alakult (könyvnyomtató, betűrakó, mesterlegény, tüdőgyulladás, földrengés). Ekkor alakult ki nyelvünk egyik érdekessége, a magázás. A korai keveredésre szép példa 1546-ból: "Nagyságod írja meg, mi akaratod."
A szókincs bővülése nem oly nagymérvű, mint a megelőző korban. Néhány latin szó elsősorban a protestáns egyházi és iskolai életből (eklézsia, kollégium, kurátor, presbiter, árkus), az állami életből (áristom, citál) és a tudomány terjedése révén maradt ránk (flastrom, gargarizál, pestis, pirula), de más területről is vannak e korból latin jövevényszavaink (bazsalikom, cikória, citrom, levendula, majoránna; nóta, móres, persze). Sokkal kevesebb a szláv (kacsa, jérce; murok, repce, dohány, málna, szamóca) és a német jövevényszó, amelyek többnyire az előkelő társasélet kifejezéseiből kerültek át (dáma, gavallér, lakáj, pomádé, míder, karton), de akad köztük az ipar és kereskedelem területéről, meg a konyhaművészetből is (pöröly, prés, hébér, ráspoly, cukor, piskóta). Természetesen a katonaság műszavaiból is átvettünk (pisztoly, sörét, karabély, bomba). Néhány olasz (saláta, spárga, osztriga, makaróni) és francia szó is ekkor terjedt el (biliárd, pomádé, gavallér, szerviz, gázsi, kurázsi, rang, mars). A százötven éves török hódoltság ellenére oszmán-török jövevényszavaink száma igen kicsiny. A gazdasági és társadalmi fejlődés magasabb fokán álló magyarok nem tanulhattak sok újat a török hódítóktól. Bár több török szót használtak a 16-17. században, később kikopott a nyelvből (basa, bég, defter, harács, szandzsák), csak néhány maradt meg máig (kávé, ibrik, findzsa, pite, csibuk, csiriz, korbács, kancsuka), s ugyanez jellemző a román kölcsönszavakra is (cimbora, poronty, málé, mokány), amelyek átvételükkor, de még ma is inkább csak tájnyelvi jellegűek.
A nyelvtani szerkezet változásai közül megemlíthető az ikes ragozás további bomlása, amely napjainkban is tart. A sokféle múlt idő jelentése közötti különbség összemosódott, majd a jelenlegi -t/tt jelű alak egyedülivé vált.
