Újmagyar kor: napjainkig
Újmagyar kor: napjainkig
E korszak kezdetét a magyar felvilágosodás megindulása jelzi. Ez természetes, hiszen első képviselői, a testőrírók (Bessenyei, Barcsay, Báróczi) éppen a magyar nyelv ügyében, annak csiszolása, gazdagítása, művelése érdekében is tevékenykedtek. 1778-ban megjelent Magyarság című munkájában ezt írta Bessenyei György: "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem." Végül is ez a magyar nyelvújítás kezdete. Eleinte fordítások, utánzások, majd önálló művek, gyűjteményes kiadványok, hírlapok (Magyar Hírmondó, Magyar Kurír), folyóiratok (Magyar Musa, Magyar Museum) jellemzik a kort. A legkülönbözőbb tudományágak (filozófia, növénytan, nyelv-, had- és orvostudomány) műszavait magyarítják meg több-kevesebb sikerrel szófordításokkal, új szavakkal. Különösen kedvezett ennek a mozgalomnak a császári udvar németesítő törekvése, majd a sikertelen Martinovics-összeesküvés után bekövetkezett politikai, társadalmi és gazdasági elnyomás, a magyar nemzeti érdekek érvényesülésének kilátástalansága. A börtönből szabadult Kazinczy 1805-től állt a nyelvújítási mozgalom élére, és szépirodalmi munkásságával, hallatlanul kiterjedt levelezésével szervezőjévé, vezetőjévé vált a nyelvújításnak. Valódi harccá akkor vált a mozgalom, amikor 1811-ben Kazinczy megjelentette Tövisek és virágok címmel maró epigrammáit, s erre válaszul Somogyi Gedeon 1813-ban Mondolat című munkájában gúny tárgyává tette a nyelvújítókat. Két év múlva Kölcsey és Szemere a Feleletben élesen visszavágott. Végül is a harc a nyelvújítás teljes győzelmével végződött, de Kazinczy úgy zárta le a vitát, hogy azok is megnyugodhattak, akik a régi hagyományokat védték.
A nyelvújítás leglátványosabb eredménye az új szavak alkotása terén született. Több módszert is alkalmaztak e téren. Fölújítottak régi, már elfeledett szavakat (dísz, év, hon, iker, kegy, szobor, terem, verseny), amelyek közül némelyiknek új jelentést is adtak (alak eredetileg 'bábu', agy 'koponya', baj 'harc', dagály 'düh'). Tájnyelvi, nyelvjárási szavakat is közhasználatúakká tettek (barangol, betyár, bozontos, burgonya, csapat, csökönyös, degesz, repkény, róna). A legtöbb szót azonban képzéssel alakították (fagyaszt, illeszt, andalog, érzeleg, társalog, borong, dereng, alakít, mozgósít, tanúsít, adományoz, színészkedik, értelem, fogalom, győzelem, aknász, bűvész, cipész, állítmány, hagyomány, festmény, kiáltvány, látvány, alakulat, árnyalat, bizonyíték, ellenzék, élveteg, hallgatag). A korábban is élt képzők mellé újakat teremtettek vagy több, eddig együtt nem használt képző bokrosításával (bölcsészet, méhészet; emberies, népies; emberietlen), vagy pedig szóvégek adaptációjával, megelevenítésével (fegyenc, lelenc, cukrászda, dalárda, járda, nyomda). A képzés mellett az elvonás is érdekes módja a nyelvújítók szóalkotásának. Ilyenkor a szó végét elhagyták, s így rövid, versben és prózában jól alkalmazható szavakat kaptak (árnyék > árny, bókol > bók, dicsér > dics, érdekel > érdek, mezítelen > mez, tusakodik > tusa). Az összetételek sem voltak ritkák (folyóirat, gyorsírás, kétéltű, kórtünet, hőmérő, alvajáró), érdekesek azok, amelyekben az egyik vagy mindkét szó csonkított formában szerepel, hogy rövidebb szó legyen az eredmény (fekhely, forrpont, gyógyszer, menhely; csőr<csőr + orr, könnyelmű könnyű + elméjű). Természetesen sok szó nem nyert polgárjogot, s ma már csak mint tudománytörténeti érdekességet említjük ezeket (császna 'császári korona', bámtest 'gyönyörű, bámulatra méltó testalkat', anybeszélet 'anyanyelvi nyelvtan').
A nyelvújítás gazdag szótermésén kívül idegen nyelvekből is vett át a magyarság ekkor néhányat. Elsősorban a németből (rékli, masni, smink, nett, karfiol, szósz, kókler, vicc, batár, komisz, manőver), a latinból (bigámia, degradál, mágnás, kandidátus) s még a szlávból is elvétve (bricska, bukta, filkó, kadarka). Ekkor jelennek meg azok a nemzetközi vándorszavak, amelyek szinte minden nyelvben megtalálhatók (gáz, hotel, kaszinó, zseni, zsűri).
Ennek a kornak azonban a többé-kevésbé egységes irodalmi nyelv megteremtése és bizonyos nyelvi norma kialakítása volt a legnagyobb eredménye. A magyar irodalmi nyelv nem egyetlen nyelvjárásból emelkedett föl, mint az angol az oxfordiból, az olasz a toscanaiból, a spanyol a katalánból, hanem többől ötvöződött, s ha van is olyan, amelyhez közelebb áll (északkeleti, dunántúli), mindegyikből merített, s bármely nyelvjárást beszélő számára könnyen érthető és elsajátítható lett. 1845-ben megjelent az első akadémiai nyelvtan (A magyar nyelv rendszere), s utána már inkább a nyelv tisztaságának megóvása volt a cél.
Természetesen a nyelv állandóan változik, még napjainkban is. A két világháború közötti filmek színészei például következetesen ejtették a középső nyelvállású é hangot (elmëgyëk, vëszëk valamit); ma már csak a valódi nyelvjárást beszélőktől hallhatjuk. Újabban terjed a szókezdő hangsúly utolsó szógatra való áthelyezése, a szavak végének megnyomása, az úgynevezett "éneklő beszéd". Ikes igeragozásunk már csak az egyes szám harmadik személyben él (eszik, iszik, alszik), és sokszor az első személyben is iktelen ragokat hallani (eszek, iszok, alszok eszem, iszom, alszom helyett), nem beszélve a feltételes módú alakokról (enném, innám, aludnám). A nyelv változása megállíthatatlan, a változások eredménye kiszámíthatatlan, s így a nyelv története, a változások leírása addig tart, ameddig a nyelv él.
H. M.
Mondolat: 1813-ban publikált nyelvújítás-ellenes gúnyirat. Az előzéklap képe Kazinczyt ábrázolja szamárháton...
A gúnyiratra a választ 1815-ben tette közzé Kölcsey Ferenc és Szemere Pál, névtelenűl
