Színre lép a groteszk
Színre lép a groteszk
1965 után a világirodalmi hatások jóval szabadabban érvényesülhettek a magyar irodalomban. Az írók és a közönség ekkor ismerkedhetett meg közelebbről az abszurd irodalom kiábrándultságával, statikus és modelláló világtagadásával. Hamarosan Magyarországon is lábra kapott a groteszk, dinamikusabb és analizáló világközelítésével. A klasszikus abszurd csak Mészöly Miklós drámái által nyert közvetítést, a groteszknek viszont számos válfaja jelent meg a színpadokon. Ez a műnem, szemlélet- és ábrázolásmód írta nagyjából 1965 és 1975 között, egy évtizeden át a modern magyar dráma egyik legfényesebb fejezetét.
Örkény István (1912-1979) mulatságosan és meghökkentően pörgetett darabjai akaratlanul is a közép-európai abszurdhoz, a cseh filmes újhullámhoz, lengyel, bolgár és más színpadi kezdeményezésekhez simultak. A Kulcskeresők (1974) vegytisztán mutatta az irracionalitás működését: egy új budapesti lakásba – az ország és ideológia-szimbólumba – belépni lehet, de kifelé nem nyílik az ajtó. Miért nem? – erre a Pisti a vérzivatarban (1969-1979) személyiségsokszorozó "egyperces" drámája és a Forgatókönyv (1979) cirkuszi játékkal és filmeffektusokkal átmozgatott politikai parabolája válaszolt.
Az abszurd és a groteszk közti határterületet az abszurdoid általa elkeresztelt műfajával cserkészte be Páskándi Géza (1933-). A Vendégségben (1972) a besúgó és a besúgott is egy harmadik kémkedő áldozata; többi darabja is a fogvatartottság tragikumával és komikumával kezdte ki az alaptermészete szerint az állampolgárokat fogva tartó kort. Eörsi István (1931-) eklektikusabb, pamfletszerűbb megoldásokkal szedte ízekre a hétköznapi élet hazugságait (Sírkő és kakaó, 1968) és adta a baloldaliság baloldali kritikáját nem egy színműben, így Az interjú (1990) című Lukács György-drámában is. Szakonyi Károly az Adáshiba (1970) szatírájával leplezte le a televízió kulturális (és politikai) kínálatára hagyatkozott kispolgárt, Gyurkovics Tibor legsikerültebben a Csóka-családban (1975) állította pellengérre ugyanezt a mentalitást, Görgey Gábor a Komámasszony, hol a stukker? (1966) hatalmi játékával tágította történelmivé a groteszkum lehetőségeit, Hernádi Gyula időről időre inspiráló színpadi abszurdumokkal lepte meg a színházkedvelőket.
