Időtlenül az időben
Időtlenül az időben
Arany János után száz évvel is ragyognak "őszikék" a magyar lírában. Mégsem az öregkornak tudható be csupán, hogy a sokáig nagybeteg Zelk Zoltán (1906-1981) humorral is megáldott emlékezéseket, szösszeneteket remekelt. Kellett ehhez a Tűzből mentett hegedű (1963) gyónó számvetése, s még korábban a Sirály (1958) zsoltáros feleség- és önsiratása. Kálnoky László (1912-1985) hirtelen, de nem a semmiből ugratta elő alakmását, Homálynoky Szaniszlót: a borongós hangulatot egy életen át kísérő kedély és kritikai érzék adott testet a figurának. Jékely Zoltán (1913-1982) elsőrangú poézist koronázott meg az Évtizedek hatalma (1979) összegyűjtött verseivel, az emberlét zordságának dalaival.
Weöres Sándor (1913-1989) csodagyerek-fölbukkanásának pillanatától szinte nem is reflektált az időre. Életrendjét is a nappalt s éjszakát fölcserélve igazította önmagához. Nagy világmítoszokat lebontva épített maga is maradandó mítoszokat. Szerepváltogató kedve, minden véglegességtől idegenkedő lelki szabadsága a teljes világot költői tárggyá avatta számára. Nyelvteremtő géniusz, aki éppen ezért közszájon forgó gyermekverseivel nem csak a kicsinyeket, a Tűzkút (1964) erotikus ciklusával nem csupán a hevült szerelmeseket, stiláris tréfáival nem pusztán a jó humorúakat találta meg. Ezernyi készsége a Psyché (1972) lapjain összegződött, egy múlt századi költőnő kitalált életét valóságosnak álcázva. Weöresnél több maszkot senki nem váltogatott a magyar lírában – mégis jó ismerőse lesz a jövőnek is az ő kisfiús mosolyú, félelem nélkül az űr felé forduló arca.
Weöres utolsó másfél évtizedében a variációk és a literátori gereblyézés örömének élt. Juhász a nyolcvanas években szerepzavarba került. Nagy Lászlót 1978-ban, Pilinszkyt 1981-ben, Illyést 1983-ban elvesztette irodalmunk. A költészet – ráérezve a világlíra tendenciáira, a korábbi nagy hullámok partot érésére – mindinkább önmagára, tehát a mesterségre fordította figyelmét. Előtérbe került a szépírás filozófiája, néhány metódusa, hatásának és befogadásának alapkérdései. Szembetűnően fölszökött a kényszerű vagy szándékolt lírai torzók száma, fragmentumossá, játékossá lett sok vers, agyonterheltté egypár régi forma (így a szonett) és néhány új (például a haiku, a japán irodalomból ismert rövid vers). Ugyanakkor mutatóba is alig maradt a hagyományos közéleti költészet vagy a szerelmi líra darabjaiból.
Találó kritikusi észrevétel volt 1977-ben, hogy míg a magyar líra 1965 tájt ormokat hódított meg, évtizeddel később már völgyvidéken jár – de változatlanul magaslati levegőt áraszt. Kevesebb lett a nagyság, biztosabb az állandóság; egyszerre nyert teret az ismétlő-variáló megszólalás és a gáttalan kísérletezés.
Kik járnak a mai mezőny élén? Orbán Ottó (1936-) a népdalok, a nemzeti klasszikusok, az európai és amerikai modernek, meg a beat hangját is tudva, hol tragikus pátosszal, hol mulatságosan szólaltatja meg a szenvedő, vétkező embert. Csukás István (1936-) verseiben kincsül kapott aranypénzként, muzsikálva fénylik az élet. Ágh István (1938-) az elvontabb, bonyolultabb fogalmazásban találta meg a hűség, az érzelmi viaskodás, a lelki csöndteremtés tiszta formáit. Fodor András (1929-) műhelyében irodalom, képzőművészet, zene együtt termi a közösség örömére és hasznára szánt verset. Bella István (1940-) a szerelemre hangolta műveit, rendre elhessentve a gyászos előérzeteket. Veress Miklós (1942-) tökéletes rímek és ritmusok habjain táncoltatja a történelem tengerére sodródott ember lélekvesztőjét. Petri György (1943-) az etikai, egzisztenciális és politikai okokból ingerült, dísztelen hétköznapi beszédből desztillált profán, állandóan pusztulás, elmúlás előtti hűvös válságlírát.
A legátfogóbb kísérlet Tandori Dezsőé (1938-). Már-már a fölöslegességig tökéletes formaművészet birtokában, óriáskompozíciókba rendezve sorakoztatja ezernyi költeményét, melyeket monomániásan komoly és nosztalgikusan derűs témáikról (madarak; játékmackók; lóverseny stb.) is fölismerhet az olvasó. Számára az irodalom: létmód, erkölcs; az élet elviselésének morális kritériuma és kizárólagos esélye maga a megírás. (Versválogatása: Vigyázz magadra, ne törődj velem, 1989.)
Kaján Tibor rajza Weöres Sándorról Timár György paródiakötetében jelent meg
