A fénykor
A fénykor
A kiegyezés után – a gyors politikai, gazdasági és társadalmi változások hatására – az "újságipar" sosem látott fejlődésnek indul. Gomba módra szaporodnak a lapok – politikaiak, üzletiek és szórakoztatóak egyaránt – a példányszámok addig hihetetlen magasságokba emelkednek, újságot olvasni ettől kezdve válik hétköznapi szokássá a társadalom valamennyi rétegében. A távoli világ eseményei is ekkor kezdik foglalkoztatni az olvasókat: a századforduló embere már tudja, hogy a New York-i tőzsde hírei vagy a japán-orosz háború eseményei egyaránt hatással vannak életére: igényli tehát, hogy olvashasson róluk. A nemzeti újságok, így a magyarok is, ebben az időben alakítják ki nemzetközi kapcsolatrendszerüket. Létrejönnek az első hírügynökségek.
A nyomdai technika ekkoriban forradalmi változásokon esik át. Ekkor jelentek meg a rotációs nyomdagépek, amelyekkel a korábbinál sokkal gyorsabban és magasabb példányszámban lehetett előállítani a lapokat: a kézi szedést pedig (részben) felváltották a modern (Linotype és Monotype) szedőgépek, melyek lehetővé tették a megnövekedett terjedelmű újságok gyors előállítását. Így vált lehetségessé, hogy a hírlapok naponta (nem egy: naponta kétszer, reggeli és délutáni kiadásban) eljuthassanak olvasóikhoz. Átalakult a lapterjesztés módja is: már nem csak az előfizetőkhöz került az újság, hanem megjelent az utcán is – kioszkokban, üzletekben lehetett megvásárolni. S a nagyvárosok forgalmas pontjain ekkoriban tűntek föl az első rikkancsok (nálunk 1896-ban; ekkor született e szavunk is az újfajta foglalkozás jelölésére) kezükben a friss sajtótermékekkel. A megváltozott körülményeknek, az újfajta igényeknek megfelelően tartalmilag is megváltozott az újság. A hosszadalmas elemzések, tudományos igényű dolgozatok kora lejárt. A frissesség, a híranyag gazdagsága, a szenzációs értesülések váltak egyre fontosabbá. Az újságírás ekkorra vált igazán szakmává. Új műfajok sora született: a tárca, a riport, az interjú. Átalakultak, kibővültek, modernizálódtak a szerkesztőségek is. A Pesti Naplónak például 1893-ban százötven munkatársa van (beleértve a nyomdászokat), közöttük 32 újságíró: külpolitikai elemzők, képviselőházi és rendőri tudósítók, riporterek, levelezők. Egy korabeli felmérés szerint 1900-ban Magyarországon több mint ezer (!) lap jelent meg, s a fővárosi napilapok száma húsz volt. Nem csoda, hogy e feltörekvő korszak tipikus hőse a zsurnaliszta, az újságíró. Aki nem születése, de tehetsége révén szerez országos hírnevet, a nyilvánosság erejében bízva leplezi le az igazságtalanságokat, kormányokat buktat és panamákra derít fényt; s aki a kordivatnak megfelelően, egy kicsit ködlovag is. Nappalait kávéházakban, éjszakáit redakciókban tölti, s hajnaltájt füstös kiskocsmák homályában tűnik el. E képben persze sok a legendás elem. Nem csoda, hisz az újságíró irodalmi figuráját a korszak legkiválóbb írói rajzolták meg, kik pályájuk hosszabb-rövidebb szakaszán szinte valamennyien újságíróskodtak is. Mégpedig "napi robotos"-ként, nemcsak cikkíró "külső munkatárs"-ként. Mikszáth és Ady, Juhász Gyula és Kosztolányi, Somlyó Zoltán és Molnár Ferenc vagy Szép Ernő a hírlapi publicisztikában is jelentőset alkotott. Ekkoriban születnek meg az újságíró-regények jellegzetes típusai is, mint Bródy Sándor (1863-1924) műve, A Nap lovagja (1898) vagy Heltai Jenő (1871-1957) remeke, a Jaguár (1914).
E korszak legfontosabb lapjai a – már említett – Pesti Napló mellett a Pesti Hírlap (1875-1944), a Légrády-testvérek vállalkozása, a Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő (1842-1929) lapja, a Budapesti Napló (1896-1918), amelyet Vészi József (1858-1940) vezetésével azok az újságírók hoztak létre, akik a Pesti Napló szerkesztőségéből távoztak. E lapok nem a pártpolitika szócsövei voltak, a liberalizmus különböző irányzatait képviselték, független módon – és üzleti vállalkozás keretében.
Ebben az időben született meg a hivatalos kormánylap, a Budapesti Közlöny (1867-1944). Ekkor jelenik meg Magyarországon egy újfajta, délutáni laptípus is, a bulvárlap, amely közérthetőbb, olvasmányosabb, szórakoztatóbb, olcsóbb, mint reggeli társai. Gyakran közöl szenzációs leleplezéseket, meglepő híreket. Újfajta olvasási szokásokat is feltételez: valóban utcára való, arra szolgál, hogy a tisztviselők, munkások tömegei a munkahelyükről hazafelé tartva átlapozzák. Első bulvárlapunk az 1896-ban megjelenő Esti Újság volt. A műfaj hazai klasszikusa azonban Az Est (1810-1939), amely dinamizmusával, merészségével, újfajta, harsány hangjával hamarosan a legnagyobb példányszámú lap lesz: naponta kétszázezret adnak el belőle. Ez volt a "kisemberek" tipikus újságja: riporterei nemcsak szörnyű bűncselekményekről tudósítottak – Tarján Vilmos (1881-1947), a korszak legíresebb bűnügyi tudósítója nemegyszer előbb kinyomozta egy-egy ügy tetteseit, mint a rendőrség -, nemcsak a filmsztárok magánéletébe kukkantottak be, de gyakran a nagypolitika titkos játszmáit is leleplezték. Az Est újságírói tárták például a nyilvánosság elé a frankhamisítási botrány tényeit: a kormányszervek (bármennyire szerették volna) már nem tudták eltussolni az ügyet.
