Előzmények
Előzmények
Az első magyarországi nyomtatott hírlap a Rákóczi-szabadságharc "hivatalos közlönye", a Mercurius Hungaricus volt. (Második számától a neve Mercurius Veridicus ex Hungariára változott.) E latin nyelvű újságnak hat száma került elő (összesen 13 példányban), 1705 és 1710 közötti keltezéssel. A lapnak – melyet a fejedelem közvetlen munkatársai írtak -, az volt a feladata, hogy hitelesen tájékoztassa a külföldi közvéleményt a szabadságharc céljáról, valamint a harci helyzetről: a kuruc hadak állásáról, erejéről.
S bár e feladatának – megjelenésének esetlegessége, valamint a terjesztési nehézségek miatt – csak nagyon korlátozottan tudott eleget tenni, mégis becses hely illeti meg sajtótörténetünkben: övé az elsőség nem halványuló dicsősége.
A Mercurius csaknem száz esztendővel azután jelent meg, hogy Európában feltűntek az első hírlapok. Ez az évszázados lemaradás még hosszú ideig jellemzője marad sajtótörténetünknek. Érthetően, hiszen legfelkészültebb, legkiválóbb elméink hiába kísérik figyelemmel a világban zajló változásokat e téren is, s hiába próbálják újból és újból hazai talajba átültetni mindazt, mit arra érdemesnek tartanak, nálunk még sokáig hiányzik a társadalmi megrendelés: csekély számú polgárságunk gazdaságilag is, politikailag is erőtlen, nemességünk pedig csak a 19. század közepére ismeri föl a polgárosodásban új hivatását. Ez a momentum kedvezően hat majd sajtóviszonyainkra is, addig azonban a magyar újságírás története jobbára elszánt magányosok hősies bukásának sorozata marad. Ilyen volt többek között Bél Mátyás (1684-1749) evangélikus lelkész Nova Posoniensiája (1721-22), s ilyen a budai német polgárság újságja, a hetente kétszer megjelenő Wochentlich zweymal neuankommender Mercurius... (1730-39), amely bécsi testvérlapja, a Diarium hírei mellett rendszeresen közölt beszámolót hazai eseményekről is. A 18. században alapított magyarországi lapok közül egyedül a pozsonyi Pressburger Zeitung tudott gyökeret verni a hazai talajba: igaz, ez aztán alaposan. A Béccsel együtt lélegző pozsonyi polgárok lapja lett a leghosszabb életű magyar újság: 1929-ben szűnt meg.
A magyar lapok, láthattuk, a 18. század végéig idegen nyelvűek voltak: latinul, németül szólaltak meg. Ez természetes jelenség volt, hiszen olvasóközönségük is e nyelveken írt, beszélt. Csak a század végén, részben a felvilágosodás eszméi elterjedésének igénye, részben a napóleoni háborúk kapcsán Európa-szerte gyorsan terjedő új eszmerendszer, a nacionalizmus megjelenése hozott változást. Ettől kezdve újságjaink döntő többsége nyelvében is magyar.
A századfordulón tehát megjelennek, s hosszabb-rövidebb ideig fenn is maradnak az első magyar nyelvű hírlapok – Rát Mátyás (1749-1850) Magyar Hírmondója (1780-88), Szacsvay Sándor Magyar Kurírja (1786-1834), melyet Bécsben szerkesztettek, vagy a szintén a császárvárosban készülő Hadi és Más Nevezetes Történetek (1789-91), Görög Demeter (1760-1833) lapja – ezeket az évtizedeket a sajtótörténetben mégis a folyóiratok fémjelzik igazán. A Magyar Museum, Kazinczy Ferenc (1759-1831), Batsányi János (1763-1845) és Baróti Szabó David (1739-1819) lapja (1788-92), majd a szerkesztőtársaival szakító Kazinczy magánvállalkozása, az Orpheus (1790-91), Kármán József (1769-1795) Urániája (1794), Döbrentei Gábor (1785-1851) Erdélyi Muzéuma (1814-18) különlegesen fontos szerepet játszottak a nyelvújítási harcban, a magyar irodalmi nyelv megteremtésében. Igaz, többségük alig néhány számot ért meg, előfizetőik száma sem volt több félezernél, szellemi kisugárzásuk, hatásuk azonban maradandónak bizonyult. A korszak legnépszerűbb, leghosszabb életű folyóirata, a pesti tudósok által alapított Tudományos Gyűjtemény (1817-41) pedig nemcsak elődei eredményeit integrálhatta, nemcsak az immár megújított, megfiatalított magyar nyelvet terjeszthette egyre szélesebb körben (előfizetőinek száma hosszú ideig ezer fölött volt), hanem – ha óvatosan is, s mindig hosszadalmas tudományos fejtegetések álarca mögé rejtve – olyan politikai kérdéseket is feszegethetett, mint a rendi társadalom problémái, a királyság intézménye, az emberek polgári jogai.
A folyóiratok kora a harmincas évek nagy kritikai tollcsatáival zárul. A Kritikai Lapokat (1831-36) alapító Bajza József (1804-1858) és elvbarátai, Vörösmarty Mihály (1800-1855) és Toldy Ferenc (1805-1875), az Athenaeum (1837-43) szerkesztői, a "nagy triumvirátus" akkoriban vívják meg legjelentősebb harcaikat az irodalom respublikájáért, a szerzői jogok elismertetéséért, a mégoly jó szándékú dilettantizmus megbélyegzéséért.
A hazai politikai újságírás megteremtője, Kossuth Lajos (1802-1894) 1841-ben kezdte meg a Pesti Hírlap szerkesztését. Kossuth – aki ekkorra már országos hírnevet szerzett magának az Országgyűlési Tudósítások, majd a Törvényhatósági Tudósítások írásával és engedély nélküli terjesztésével, majd az ezért elszenvedett börtönbüntetéssel – szokatlanul éles hangon – ugyanakkor élvezetes, színes, irodalmi stílusban – bírálta közállapotainkat, fogalmazta meg a liberális nemesség feladatait, céljait. Megteremtette a vezércikk műfaját, valamennyi számban egy-egy fontos, országos jelentőségű kérdésről mondotta el véleményét. Ugyanakkor – szerkesztőként – kiépítette a vidéki levelezők hálózatát, így az ország minden részéről friss információkkal szolgálhatott. A növekvő népszerűséget egyre nagyobb aggodalommal figyelte a reformer arisztokrácia vezéralapja, Széchenyi István (1792-1860), aki Kelet népe című könyvében (1841) keserű hangon támadta meg Kossuthot, azzal vádolva őt, hogy újságjaival népfelkelésre buzdít. A kettejük között kibontakozott polémia (Kossuth Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című röpiratával válaszolt még ez évben) nemcsak a politikáról vallott nézeteik különbségére világított rá, hanem felszínre hozta az újság feladatairól alkotott felfogásuk különbségét is. Kossuth – vitapartnerével ellentétben – határozottan vallotta, hogy a sajtó igenis a közvélemény-formálás, a tömegek befolyásolásának eszköze. Hatalom tehát, amellyel az ügyes politikusnak élnie is kell.
Kossuth 1844-ben vált meg a Pesti Hírlaptól. A lapot a továbbiakban a reformerek "centrista" szárnyának tagjai, Szalay László (1813-1864), majd Csengery Antal (1822-1880) szerkesztették. 1849-ben szűnt meg. A szabadságharc izgalmas, sokszínű, minden politikai áramlatot képviselő, gyakran a hadi helyzet változását is pontosan nyomon követő sajtója után, az abszolutizmus szigorú cenzurális körülményei között csupán egyetlen napilap tudott jelentős szerepet kivívni, az 1855-től Kemény Zsigmond (1814-1875) szerkesztette Pesti Napló (1850-1939). Nyilvános politikai élet híján sokáig e lap irányította a passzív ellenállást, majd sokat tett a kiegyezés előkészítése érdekében is.
