A költő
A költő
A budapesti és a párizsi évek ifjú pályakezdőjére hatottak az avantgárd irányok: az aktivizmus, az expresszionizmus, a dadaizmus és a szürrealizmus; sőt ez utóbbi születését és formálódását közvetlen baráti közelségből élhette át, de mint utólag ő maga is megállapította, nem volt igazán avantgárd alkat, így a gyors váltás, amely hazatérése után bekövetkezett, nemcsak az induló újrealista-újnépies hullámmal függött össze, hanem egyéni sajátosságokkal is, s mindezt erősítette a felnőtt nosztalgikus emlékeinek szembesítése a hazai valósággal. Véglegesen ez formálta realista és elkötelezett íróvá.
Első kötete, a Nehéz föld (1928) már a Nyugat kiadásában jelent meg, s hamarosan nemzedékének egyik vezető költőjévé vált. A Három öreg (1931) c. elbeszélő költeményt maga Babits Mihály méltatta: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados szelíd szegénység szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül, hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül, hogy a népet.” Népi, tárgyias és realisztikus költészete fokozatosan bontakozott ki, s olyan költemények után, mint a Látod, hogy gőzölög..., A ház végén ülök..., az Elégia, a Magyarok jut el a Rend a romokban (1937) c. kötet összegzéséig, olyan versekkel, mint az Egy barackfára, Az árokparton, a Dózsa György beszéde a Ceglédi piacon, az Ozorai példa, a Nem menekülhetsz, A kacsalábon forgó vár. A versek sora elszántan várja, jövendöli a változások szükségességét, a józan észnek ugyanakkor a változatlanságot kell tapasztalnia. Romok között kell élni, egy rossz rendben, s a jobbat csupán az irodalom képes felmutatni, de ez kevés. Így egyre nagyobb lesz a szkepszis: nincsen erő, se vezérek, se tömegek nem termettek meghallani az idő szavát. Marad az eszmék virtuális birodalma, a Haza, a magasban (1938): „Már meg is osztom; ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el e tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.”
A szellemiséget őrizve 1945 elején nagyszabású számvetés-versben nézett szembe a múlttal és a változásokat hozó jelen feladataival, erőteljes nemzeti önkritikát fogalmazva meg: Nem volt elég a haza megőrzéséhez és felemeléséhez, amit eddig tettünk. A pozitív társadalmi változások fölötti örömét megőrizve is egyre komorabbá vált, s egy évtizeden keresztül, az 1956-os Kézfogásokig nem adott ki új verses kötetet. Az 1956-os forradalomig kéziratban maradt az ötvenes évek lényegét legpontosabban kifejező művek egyike is, az Egy mondat a zsarnokságról, amelynek aztán újabb hosszú évekre kellett tilalmassá válnia. (Magyarországon csak 1983-ban jelent meg ismét). Megjelenhetett viszont a Bartók (1955), amely egyrészt szókimondóan aktuális módon, ugyanakkor általános érvénnyel ítél el minden antidemokratikus, az igazságelvet félresöprő társadalmi berendezkedést, másrészt egyértelmű ars poeticát hirdet: minden művésznek kötelessége, hogy a kizökkent idő visszaigazításáért küzdjön.
Illyés Gyula költészetére mindvégig a tárgyiasság a jellemző. A harmincas években kidolgozott epikus jellegű leírás és részletező meditáció azonban mindinkább átalakult az ötvenes években, a korábbiak helyét fokozatosan egy mozgalmasabb, kihagyásosabb, vibrálóbb szerkezetű verstípus foglalja el. Ezáltal a versek gondolati anyaga gazdagabbá, több dimenziót kibontóvá vált. Közvetlenebbül érvényesülhettek a hajdani avantgárd tapasztalat Illyés számára is kamatoztatható poétikai eljárásai, s ezzel a tárgyias líra az ötvenes-hatvanas években – a kor lírai megújulásaival párhuzamosan – radikálisan megújíthatta önmagát, elsősorban éppen Illyés és Vas István révén. Az újfajta formanyelv a Dőlt vitorla (1965) és a Fekete-fehér (1968) c. kötetekben vált általánossá. E jelentős kötetek – és a többiek – azt is egyértelműen megmutatták, hogy Illyés nem egyoldalúan csak a társadalom kérdéseivel, gondjaival foglalkozott, hanem minden emberi témával, a szerelemmel, a természettel, a halállal is, miként ezt többek között a Testvérek, a Szekszárd felé, a Kháron ladikja, a Csititó, a Mert szemben ülsz velem..., a Félelmetes és varázslatos tanúsítja.
A Koszorú (1970) az életmű egyik csúcsa: himnusz ez is „ A magyar nép zivataros századaiból” és zivataros jelenéből. Himnusz az anyanyelvhez és azokhoz, akik használták, s ezáltal őrzik is ezt a nyelvet.
Dési Huber István: Illyés Gyula és József Attila
