Epikus művek, esszék
Epikus művek, esszék
Szépprózai alkotásai nehezen sorolhatók be a hagyományos műfajok egyikébe: esszét, tanulmányt, tiszta epikát, vallomásos és tárgyias tényközlést, önéletrajzot és szociográfiát vegyítenek. Epikus műveinek nagyobb része ugyanakkor beilleszthető egy laza önéletrajzi sorozatba. A Puszták népe (1936), a kezdetekről, a Kora tavasz (1941) a világháborús évekről, a Beatrice apródjai (1979) a forradalmak utáni korszakról, a Hunok Párizsban (1916) az első párizsi esztendőről tudósít. A Kháron ladikján (1969) ”az öregedés tünetei”-t boncolgató esszéregény. Posztumusz jelentek meg a Naplójegyzetek kötetei, amelyek főként a pálya utolsó évtizedéről adnak gazdag anyagot.
E művek közül a Puszták népe már egyértelműen bekerült a század legfontosabb epikai alkotásai közé. Irodalmi szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is átélte. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik. Bármily hihetetlennek tűnik is ma, a kortársak számára puszta tényanyagával is felfedező könyv volt e mű. A magyar társadalom olyan tömegeiről – a nagybirtok cselédeiről – hozott híradást, amelyről a közvélemény semmit sem tudott. Az ő mérhetetlen kiszolgáltatottságuk, a cselédsorsnak a huszadik században már elfogadhatatlan embertelensége sokakat döbbentett rá a társadalom radikális megváltoztatásának szükségességére. Az elbeszélt sorsképlet a változatlanságot, az életforma merev állandóságát hangsúlyozza, az életrajz szintjén azonban mégis van változás: lehetővé válik a kiemelkedés. Ez azonban nem eredményként, hanem problémaként épült a műbe. Aki kivált, az el szokta veszíteni kapcsolatát a pusztaiakkal. A hűség, a visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas évekbeli munkásságában is központi kérdés.
Az esszék, a tanulmányok az életmű külön vonulatát jelentik. A Pusztulás 1933-ban a Nyugatban a szociális kényszer miatt bekövetkező népességfogyásra, s eközben a németajkú népesség terjeszkedésére hívta fel a figyelmet, s ezzel közvetlenül is inspirálta a népi írók mozgalmának kibontakozását. Petőfi c. életrajza (1936) a költő forradalmiságát és annak időszerűségét állította a középpontba, s mindmáig a legnépszerűbb és legelevenebb portré. Az esszék közt sok az irodalmi témájú. Illyés elsősorban közelről ismert hazai alkotókkal (Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc), illetve klasszikus francia szerzőkkel foglalkozott (Moliére, Racine, Baudelaire). Műfordítói munkássága is elsősorban a francia irodalomhoz köti.
Esszéinek egy másik vonulatában a nemzet létét fenyegető veszélyek feltárása és leküzdése kerül a középpontba. Voltaképpen egész írói munkássága ezt a célt szolgálja. Hangvétele – a reformkor nagyjaihoz hasonlóan – sokszor tragikus, a nemzethalál látomását is felidéző, de ez nála sem a reményveszteséget tükrözi, hanem inkább a veszély nagyságát. A népi írók mozgalmában a nincstelen paraszti tömegek felemelkedéséért, szociális gondjainak enyhítéséért és a társadalom általános demokratizálódásáért küzdött, s mindezzel az egész nemzetet kívánta egészségesebbé tenni. Az ötvenes években neki is inkább csak szűkebb irodalmi kérdések révén volt módja az őt leginkább foglalkoztató gondokról szólni. A pálya utolsó két évtizedében ismét gyakran foglalkozott esszéiben a nemzeti sorskérdésekkel. A Hajszálgyökerek (1971) c. kötet központi gondolata a nemzeti érzés jogosságának képviselete, a nacionalizmus elutasítása s a patriotizmus megvallása. Híressé vált meghatározása szerint „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista aki jogot sért.” Mind többet foglalkoztatta a határainkon túl élő magyarság helyzete, jogkorlátozottsága. Ezzel foglalkozó Szellem és erőszak c. kötete 1978-tól egy évtizeden át hevert szigorúan őrzött raktárakban.
Könyvcsere a Budapestre látogató (szintén író) Francois Mitterand-nal, a Francia Köztársaság elnökével
