A magyar nyelvű írásbeliség terjedése
A magyar nyelvű írásbeliség terjedése
A korszakot két nagy horderejű esemény nyitja és határozza meg: a reformáció és a könyvnyomtatás. A hitújítás csak a nép nyelvének használatával nyerhetett teret. A reformáció eszméinek terjesztése tehát az anyanyelvűségnek, az anyanyelv tekintélyének erősödését is jelentette. A könyvnyomtatás művelődéstörténeti fordulata pedig a sokszorozható írásokkal, kiadványokkal hamarosan a hitújítás „harci eszközévé” vált. Anyanyelven és nyomtatott művekkel bontakozott ki a hitvitázó irodalom, s később az ellenreformáció is. A reformáció hitelveiből következően az Írást, a Bibliát széles körben hozzáférhetővé kellett tenni. A humanista indíttatású, korai magyar nyelvű, nyomtatásban megjelent részleges bibliafordítások (Komjáti Benedek, 1533; Pesthi Gábor, 1536; Sylvester János, 1541), illetőleg Heltai Gáspár befejezetlen bibliakiadása (1551–1565) után 1590-ben jelent meg Károlyi Gáspár teljes fordítása, a Vizsolyi Biblia. Katolikus párja, Káldi György Szent Bibliája 1626-ban került ki a nyomdából. Ezek a bibliafordítások, az ellenreformáció vezéralakjának, Pázmány Péternek prózai műveivel együtt a magyar nyelvet és stílust máig ható erővel formálták, erősítették meg.
Az írásbeliség növekvő szerepének bizonyítéka, hogy az élőszóbeli, zenével kísért versek kézírásban is terjednek, s egyre gyakrabban nyomtatásban is megjelennek. A sok névtelen szerző mellett az ismertek közül Szkhárosi Horvát András, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Bornemissza Péter és Tinódi Sebestyén, a „hivatásos lantos” emelkedik ki. Az országszerte hallható zsoltár-átköltések, históriás és világi énekek rendre olvasmánnyá is váltak.
Az első magyar nyelvű szerelmes levél
Thurzó Eleknek jegyeséhez, Székely Magdolnához 1528 őszén írt levele (átírásban) így kezdődik:
„Szerelmes Magdalna asszony, hogy én oda hozjád nem mentem, ezt semmi idegenségre ne vegyed, mert embert senkit eremesben nem látok náladnál. De tegnap megírám, hogy oka vagyon, mírt én oda Lindvába most nem mehetek, kit idő jártában megértesz. Azírt kérlek azon, én szerelmes atyámfia, hogy ebből ne végy magadnak valami nehéz gondolatot és egyébre ne véljed, mert szivem szerint kivánnálak látnia. Volna es miről szóljunk elég illyes dolgokról, ha helye és idő volna.”
Thurzó Eleknek jegyeséhez, Székely Magdolnához 1528 őszén írt levele (átírásban) így kezdődik:
„Szerelmes Magdalna asszony, hogy én oda hozjád nem mentem, ezt semmi idegenségre ne vegyed, mert embert senkit eremesben nem látok náladnál. De tegnap megírám, hogy oka vagyon, mírt én oda Lindvába most nem mehetek, kit idő jártában megértesz. Azírt kérlek azon, én szerelmes atyámfia, hogy ebből ne végy magadnak valami nehéz gondolatot és egyébre ne véljed, mert szivem szerint kivánnálak látnia. Volna es miről szóljunk elég illyes dolgokról, ha helye és idő volna.”
A magyar nyelvű írásbeliség eléri a hivatalos iratokat (jegyzőkönyveket, lajstromokat, számadásokat) és a magánéletet, a levelezést is. A fennmaradt középkori magyar levelek száma már a 16. század derekán megtöbbszöröződik. A 17. században pedig a folyamatos levélváltások a legszemélyesebb családi eseményekről, ügyekről éppúgy bőséggel szólnak, ahogy a közdolgokról. A leveleket nemcsak gondosan őrizték, hanem nagyon gyakran másolatokat, „párokat” is készítettek róluk. Bethlen Miklós például külön kötésben tartotta őket. Még idős korában, 1716-ban is így intette fiát: „[páros könyvedet] ha tartasz vedd elé, ha nem tartassz bolondság, hányszor megparancsoltam hogy tarts. A mint én tartok”. Egyre többen vállalkoznak terjedelmes emlékiratok, naplók, úti feljegyzések írására is.
A megnövekedett igények miatt kialakult és gyorsan kiszélesedett az írást mesterségként, foglalkozásként gyakorlók, az iskolákat járt világiak, a literátusok, a deákok rétege. Ezek az íródeákok egymáshoz is igazodó írásmódjukkal a magyar nyelv történetének fontos alakítói lettek.
