Latin „apanyelv
Latin „apanyelv” – magyar anyanyelv
A latin szinte második anyanyelv a középmagyarban. Latin nemcsak a tudománynak, a tanult embereknek a nyelve, de a közszereplésnek, sőt nemegyszer a férfiak társalgásának is. Gyakran váltanak át írásban is latinra, illetőleg sűrűn kevernek latin szavakat, kifejezéseket a magyar szövegbe. „Hidd el öcsem, certe [‘biztosan’] nem hadlak, mig elek, ha megh halok, adgyon Isten jo ecczakat knek, de az ollyan monetabul [‘pénzből’] allo dolgot, bár Deákul irná kld, mert neha indebito [‘méltatlanul, ok nélkül’] is aperiallyak [‘felbontják’] az levelet” – írta magyarul Teleki László 1696-ban öccsének.
A latin–magyar nyelvi keveredésnek tényét, sőt furcsaságát a kortársak is érezték és érzékeltették. A korabeli tipográfiai gyakorlatban a más nyelvű szöveget általában más betűtípussal szedték. Sok esetben azonban még a latin (vagy más nyelvű) szótövet meg a magyar toldalékokat is más-más betűvel nyomtatták. Egy 1696-ban kibocsátott pátensben például így: „practizáltt munkái”, „hamis lármázó híreket”. Az „ahol nincs, ott ne keress” közmondást pedig közkeletűen tréfás keveréssel fogalmazták meg és alkalmazták: „Ubi non est, ott ne keress”.
A szoros nyelvi együttélésnek eredményeként ekkor is nagy számban épülnek be latin jövevényszavak a magyarba: ceruza (1771), citrom (1538), diktál (1575), diskurál (1618), grammatika (1533), jezsuita (1559), kolera (1570), kollégium (1559), kórus (1560 k.), levendula (1533), móres (1591), muzsika (1549), pestis (1554), piarista (1704), pipere (1621), pirula (1554), pityizál (1666), presbiter (1650), protestál (1535 k.), tacskó (1558), taksa (1559).
A latin szókészleti hatás erejét jól mutatja, hogy latin szavakat többször értelmeznek „magyarul” latin szóval! Pesthi Gábor az advocatus-t a procator-ral, a Kolozsvári Glosszák (1577) a damnare főnévi igenevet pedig a „karhozni, sententiazni” szópárral fordítja.
Határozottan jelentkeznek a magyarnyelvűség erősítésére irányuló kezdeményezések is. A magyar tudományos nyelv megteremtésében, a kor követelményeihez igazításában Apáczai Csere János heroikus vállalkozása, Magyar Encyclopaedia (1653) a legnevezetesebb teljesítmény. A közélet magyar nyelvűvé válásában pedig a Rákóczi-szabadságharc körüli időszak emelkedik ki, mert a magyar államnyelvnek is előképe. Törvények, hivatali intézkedések nagy számban jelennek meg magyarul, sőt a magyar katonai, vezényleti nyelv is ígéretesen kezd kiformálódni. Az izmosodó magyar nyelvi öntudat jeleként már Geleji Katona István büszkélkedő magabiztossággal jelenti ki: „némely dolgoknak ki-mondattatásokban a’ Magyar nyelv boldogabb a’ Deáknál”.
Tinódi Lantos Sebestyén Krónikája
Sylvester János nyelvtanának címlapja, 1539
