Hangtani, nyelvtani, szókészleti változások
Hangtani, nyelvtani, szókészleti változások
A középmagyarban jóval kevesebb az egész nyelvre, a hangrendszerre vagy a nyelvtani szabályrendszerre kiterjedő változás.
Hódoltságkori oszmán–török jövevényszavak (dzsida, findzsa, handzsár) honosítják meg a magyar mássalhangzó-rendszerben a dzs hangot. A magyar nyelvterület nagy részére ekkor nyomul be, ekkor lesz nagyobb gyakoriságú a j, mert egyre több ly-ből lesz j. A 16. században még általános nyílt, hosszú e-k a mai é-vé formálódnak.
A nyelvtani rendszerben az igeragozás egyszerűsödése a legfontosabb változás. A különféle múlt idők közül a -t időjeles (várt típusú) múlt lesz a leggyakoribb. Tehát a folyamatos (vár vala) és a befejezett múltnak (várt volt) vagy ez elbeszélő (vára) meg a régebbi múltnak (várá vala) alaki és funkcionális megkülönböztetése meggyengül, majd elsorvad. Az igealakoknak ezt a szerepét főként – állományukban és funkciójukban egyaránt gazdagodó – igekötők veszik át. Az -and, -end jeles jövő idő (várand, jövend) is egyre ritkábbá válik – előbb a beszélt nyelvben, de a 18. században már az írottban is. Az ikes ragozás használatában már korábban is megmutatkozó ingadozás a 17. század derekától (nyelvtanítóink példáinak, rendszerezésének következetlenségeiben is megmutatkozva) felerősödik, a korszak végére pedig teljesen zavaros lesz.
A tárgyas ragozásban átmenetileg jelentkező zavarok, ingadozások azonban nem használati szabályuk módosulását jelentik. Ezek a lazább beszélt nyelvből kerülhettek az írásbeliségbe. Bizonyos, hogy Zrínyi például archaizálásként él velük, de ugyanilyen okból és céllal, tehát stíluseszközként alkalmazhatták őket a 16. századi históriás énekek szerzői is.
Az árnyaltabb, pontosabb mondatalkotást új névutók és új kötőszók segítették; például a múlva (1552), nézve (1561), tájban (1562); illetve az ellenben (1653) és az ugyanis (1594).
A szókészlet középmagyar kori gyarapodását mind a szóalkotásban, mind jövevényszavak átvételében változó arányok jellemzik.
Az új vagy magyarul eddig meg nem nevezett fogalmak jelölésére egyre növekvő számban alakulnak összetételek. Például: árvalányhaj (1669), köznyelv ‘nemzeti nyelv; azaz nem a latin’ (1613), lacikonyha (1688), nyakra-főre (1550 k.), pirospozsgás (1634), sámfa (1767), ügyefogyott (1553 e.), víziló (1669).
Török kávézó, 15. század közepi ábrázolása
A régi képzők közül néhány elveszti ugyan az aktivitását – mint a -g (csillag). Az -l (fedél). Az -aly, -ály (aszály), de egyrészt újak is keletkeznek, másrészt a megmaradtak nagyon elevenek. Új képző a -dogál, -degél, -dögél (álldogál, mendegél), a hangutánzó főnevek -aj, -ej képzője (kacaj, zsivaj). Szórványos kódexpéldák után most kezd termékennyé válni a -skodik, -skedik (butáskodik, raboskodik) és a -doz is (hajladoz, ingadoz).
A tudatos és többnyire tudományos érdekű, magyarító jellegű szóalkotás a nyelvújítás törekvései felé mutat, sőt annak módszerét is mintegy kipróbálja. Sylvester János alkotta meg például a köznév, tulajdonnév; Geleji Katona István az emberiség, földrengés, fűszer, gyanúsít, hozomány, igenel, kinevez, lelkiség, terméketlen; Apáczai Csere János az arányos, középpont, nevező, súrlódás, számláló; Faludi Ferenc a hófehér, napirend, nyelvjárás, sütemény, veszteség szavakat.
A középmagyarban tömegesen tűnnek fel hangutánzó és hangfestő szavak. Feltehető ugyan, hogy ezek egy része korábban is élt, csak az írásbeliség kezdetlegesebb állapotában feljegyzetlenül maradt, de nagy számuk mégis arról tanúskodik, hogy ez a szógyarapítási mód ekkortól kezd igazán elevenné válni. Például: buborék (1560 k.), cammog (1588), cseveg (1585), döcög (1577 k.), fickándozik (1592), guggol (1548), kolomp (1604), lotyó (1584), nyaggat (1733 e.), puffad (1552), szutyongat (1758), szürcsöl (1585).
A jövevényszavak már dokumentált, leggazdagabb latin csoportján kívül a középmagyarban nagyszámú német szót fogadtunk be – az erős, sőt megerősödött politikai, kulturális kapcsolatok kifejeződéseként. Bécs (főként a királyi Magyarország számára) nemcsak politikai centrum volt, hanem az európai kultúrát közvetítő művelődési központtá is vált. A nyelvi kontaktust szélesítette a német katonaság jelenléte, majd 1686 után a német telepesek megjelenése. Német jövevény bomba (1685 k.), cukor (1546), kalap (1598 k.), korhely (1578), lárma (1631), pisztoly (1616), prés (1557), ráspoly (1564), ripsz-ropsz (1713), sörét (1640) szavunk.
A török hódoltság másfél évszázada ellenére igen kevés oszmán-török szót vettünk át. Ilyeneket: csiriz (1647), dohány (1647), harács (1600), ibrik (1585), kávé (1628), korbács (1585).
Az előző korszakhoz képest kevesebb a szláv jövevényszavak száma is; de lásd: jérce (1533), kacsa (1548), repce (1577 k.), rőzse (1769), rubel (1725).
Olasz jövevényszavunk a bandita (1642), dárda (1553), furfang (1565), golyó (1629), maskara (1558), mazsola (1533), osztriga (1571), spárga ‘madzag’ (1593), torta (1546).
A franciából (bécsi) német közvetítéssel jutottak el a magyarba a szavak: gázsi (1707), kurázsi (1663 u.), mars (1676–8), módi (1695), rang (1704), szerviz (1769).
Román jövevényszó a málé (1600 k.), mokány (1678), palacsinta (1577), poronty (1570).
A Károlyi-biblia egyik külföldi kiadása
Az első magyar nyelvtan könyv amely a helyesírással is foglalkozik
