Szétszakadt ország – egységesülő nyelv
Szétszakadt ország – egységesülő nyelv
A középmagyar kor legjelentősebb nyelvtörténeti eseménye a magyar nyelv egységesülési folyamatának lendületes kibontakozása. Egy állami, területi egységét elvesztett, népességében megfogyatkozott országban! Több oka van annak, hogy ez megtörténhetett. Bizonyos, hogy nem tűntek el nyomtalanul az előző korszaknak a nyelvi normák irányába mutató kezdeményei; ahogy a megsemmisült, szétzilálódott művelődési központok helyén, sőt részben azok helyett újak is megjelentek: főúri udvarok és főként az erdélyi fejedelmi udvar. Nyilvánvaló az is, hogy így is, a mostoha magyarországi körülmények között is feltartóztathatatlan erővel mutatkozott meg a reformáció által teremtett művelődési, írott nyelvi igények és a könyvnyomtatással megteremtett lehetőségek sodrása. Az ország három részre szakadásával a népesség kisebb-nagyobb csoportjai kényszerültek menekülésre. Ezek a futások természetesen nagyobb mértékűvé és gyakoribbá tették a nyelvjárások keveredését. S végül bizonyítja ez a folyamat azt is, hogy a kor által támasztott igényre és lehetőségekre a magyarság a történelem szorításában is tudott helyes választ adni.
A káromkodók elleni törvények
Nyelv- és művelődéstörténetileg is fontos tény, hogy a káromkodás az indulatoktól és sértő szavaktól sistergő hitviták idején is súlyos társadalmi vétségnek számított. Ezért nemcsak az egyház, hanem a világi hatóságok is felléptek ellene. A 16. századtól törvények, országgyűlési határozatok születtek visszaszorítására. Rákóczi 1705. évi katonai törvénykönyvének is egy Articulusa még így rendelkezik:
„[Aki] igaz keresztényhez nem illő szitkokkal, úgy mint: eb; kutya vagy eőrdőg, vagy kő, vagj menykő és egyéb állat teremptette, vagy felebaráttyának lelkét (a’ kit Isten adot beléje) meg paráznitó ocsmány szókkal élne ... először dolmány nélkül csak egy ingben az jelen levő hadak előt világos kőz helyen való megh veszőzéssel, mássodszor keményen való megh pálczáztatással, harmadszor, mint gyilkossok, hóhér pallossa által fejek vételével (ha megbizonyossodik reájok) törvényessen a’ hadi széken annak az ő rendi szerint.”
Nyelv- és művelődéstörténetileg is fontos tény, hogy a káromkodás az indulatoktól és sértő szavaktól sistergő hitviták idején is súlyos társadalmi vétségnek számított. Ezért nemcsak az egyház, hanem a világi hatóságok is felléptek ellene. A 16. századtól törvények, országgyűlési határozatok születtek visszaszorítására. Rákóczi 1705. évi katonai törvénykönyvének is egy Articulusa még így rendelkezik:
„[Aki] igaz keresztényhez nem illő szitkokkal, úgy mint: eb; kutya vagy eőrdőg, vagy kő, vagj menykő és egyéb állat teremptette, vagy felebaráttyának lelkét (a’ kit Isten adot beléje) meg paráznitó ocsmány szókkal élne ... először dolmány nélkül csak egy ingben az jelen levő hadak előt világos kőz helyen való megh veszőzéssel, mássodszor keményen való megh pálczáztatással, harmadszor, mint gyilkossok, hóhér pallossa által fejek vételével (ha megbizonyossodik reájok) törvényessen a’ hadi széken annak az ő rendi szerint.”
A magyar nyelvi norma a táji nyelvváltozatok összecsiszolódásával, ezek ötvöződéséből alakult ki. A nyelvi egységesülés e sajátos történetében a magyar nyelvjárások közti viszonylag kisebb különbségnek, valamint az írásbeliségnek, illetve az írással mintegy hivatásszerűen foglalkozóknak (deákoknak, nyomdászoknak, fordítóknak, nyelvtan- és szótáríróknak) volt meghatározó szerepe.
Az íródeákok (miként az írás-olvasás alapjait tanító iskolamesterek is) az országot járva anyanyelvjárásukat újra és újra szembesítették más nyelvjárásokkal – azok beszélt és írott nyelvi változataival. Egyre egységesebb írott nyelvváltozatok kezdtek kiformálódni, mert az íródeákok mintának tekintettek, majd mintaként követtek egy-egy írásmódot.
Az első teljes egészében magyar nyelvű nyomtatott könyvet, Komjáti Benedek „Az Szent Pál levelei magyar nyelven” című, 1533-ban Krakkóban napvilágot látott művét gyorsan követték újabbak, már 1536-tól jórészt magyarországi nyomdák és hazai nyomdászok munkájaként. A könyvnyomtatás egyrészt a többszörözött példányok széles körű terjesztésével, különböző anyanyelvjárású olvasókhoz juttatásával, másrészt a nyomdászok szövegmódosításaival játszott nagy szerepet a nyelvi kiegyenlítődésben. Országszerte nagy hatást keltettek a 16. századi Huszár Gál vagy a 17. század végi Misztótfalusi Kis Miklós könyvei; de leginkább Heltai Gáspárról, Huszár Gál kortársáról állapítható meg, hogy egységesítő szándékkal jelentékeny mértékben módosította a kéziratok szövegét.
Az egységes nyelvváltozat tudatos alakításán máig fontos eszközei a nyelvtanok és a helyesírási szabályzatok, az ortográfiák. Megjelenésük a középmagyar kor elején egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a nyelvi norma iránti igény felerősödött, sőt sürgetővé vált. A korai nyelvtanok és ortográfiák erősen szabályozó jellegűek: a helyes nyelvhasználat szabályait rögzítik. Szenczi Molnár Albert meghatározása szerint: „Grammatica est ars bene loquendi, idque Ungaris Ungarice
[= A nyelvtan a helyes beszéd tudománya, tehát magyarok számára a helyes magyar beszédé]”.
Az első helyesírási szabályzat, Dévai Bíró Mátyás „Orthographia Ungarica” című 1549-es kiadásban fennmaradt műve, a normaalakulás kezdetének dokumentuma. Az írásképi egységesítésre törekvés mellett a beszélt nyelvben, az írás olvasásában vagylagos, nyelvjárási eltéréseket jelöl, „enged” meg. A nyelvtani és helyesírási szabályok, tanácsok szokás szerint egy műben fogalmazódnak meg.
Az első magyar nyelvtan (Sylvester János: „Grammatica Hungarolatina”, 1539) latin nyelvű; amelyet Szenczi Molnár Alberté (1606) már mondattannal bővítve követ. Geleji Katona István nevezetes „Magyar Grammatikatská”-ja (1645) sem rendszeres nyelvtan, hanem elsősorban és elsőként nyelvművelő könyv.
A magyar szótárirodalom középmagyar kori kezdetén olyan többnyelvű szótárak állnak, amelyeket a magyarral is kiegészítettek. Johannes Murmellius latin-német szójegyzékének magyar értelmezésekkel ellátott változata 1533-ban jelent meg; egy latin–olasz–francia–cseh–német szójegyzékhez pedig 1538-ban Pesthi Gábor illesztette a magyart. A korszak legnagyobb szótári művei szorosan egymáshoz kapcsolódnak, egyetlen láncolatot alkotnak, 1604-ben jelent meg Szenczi Molnár Albert latin–magyar, magyar–latin szótárának első kiadása. A bővített (1611) és az átdolgozott kiadást (1621) 1708-ban követte Pápai Páriz Ferenc átdolgozása, bővítése, amely a 19. század végéig közkeletűen használt szótár maradt. Pápai Páriz művét 1767-ben Bod Péter bővítette a magyar–latin részhez toldott német megfelelőkkel is.
A magyar kétnyelvű szótárral megszülettek azok a kézikönyvek, amelyek már valóban közkézen forognak, nyelvi bibliaként szolgálnak: a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődve nyelvi mintát adnak és erősítenek.
A nyelvi egységesülés hosszú folyamatában a 17. századra két fő nyelvjárási típus alakult ki: az északkeleti–keleti és a nyugati (dunántúli) típus. A Zrínyi nyelvére is jellemző nyugati változattal szemben az északkeleti vált fokozatosan uralkodóvá. Annak a régiónak a nyelvi sajátosságai tehát, ahonnan a korabeli nyelvtanok szerzőinek fele származik, ahonnan a református iskolák sora bocsátotta ki diákjait. A kiegyenlítődés nyilvánvalóan megmutatkozik az í-zés kerülésében (például a régen győz a rígen-nel szemben). Sok i~ü váltakozás szűnik meg az ü-s alakok javára (szükség, s nem szikség); végleg megerősödnek a birtokos személyjelezés mai -unk, -ünk alakjai: a házunk, kezünk formák a házonk, kezönk ~ kezënk helyett. A -ból, -ből; -ról, -ről; -tól, -től váltakoznak, keverednek ugyan a -búl, -bűl típusúakkal, de a -bél stb., már kiszorul a nyelvhasználatból.
Rajzos címlap Pápai Páriz Ferenc arcképével szótárának Bod Péter által bővített kiadásában. 1767.
