Antiracionalista elképzelések
Antiracionalista elképzelések
A nyelv és gondolkodás viszonya problémakörének merőben újszerű megoldását hozta a 20. század közepén Ludwig Wittgenstein ún. kései nyelvfilozófiája. Legfőbb céltáblája a privát nyelv elképzelése, illetve belső érzeteinknek, állapotainknak, „ideáinknak” mint a szójelentés megalapozóinak ehhez kapcsolódó koncepciója. Egy ilyen nyelv – fejtegeti a filozófus – képtelen lenne nyelvként funkcionálni. Ha a nyelv privát természetű, szavainkat nem vonatkoztathatjuk másoknak általunk elvileg azonosíthatatlan „belső objektumaira” (hogyan mondhatnánk például, hogy valaki másnak fájdalmai vannak?), de valójában még a magunkéira sem, hiszen mi a biztosítéka annak, hogy a fájdalom szóval ma ugyanazt a belső állapotunkat jelöltük meg, mint tegnap? (Ha tévedünk vagy rosszul emlékezünk, akkor a szó jelentésével nem voltunk tisztában?) Valójában a fájdalom szó használatát nem valamiféle belső objektummal, hanem megnyilvánulásaink egy fajtájával, a fájdalomviselkedés jeleivel asszociáljuk. Nyelvünk használata életformáinkba van beágyazva, a nyelvvel élni annyit tesz, mint a jelek, szavak, mondatok meghatározott felhasználási módjainak, a nyelvjátékoknak résztvevőivé válni. A nyelvjátékok leírhatók; megmagyarázni, lényegüket rajtuk kívül keresni azonban értelmetlen, mert a nyelvjáték kiindulópont, alapfeltétel, amely megelőz minden tapasztalatot, érzelmet vagy képzelt valóságot. Wittgenstein nem tagadja, hogy létezik gondolkodás, léteznek belső pszichikai állapotok, de azt igen, hogy a nyelviség ezekkel bármiféle kapcsolatban állna. Nyelv és gondolkodás viszonyának lényege tehát az, hogy nem áll fenn közöttük viszony.
J.–J. Rousseau (1712–1778)
