A magyar államnyelv második megszületése
A magyar államnyelv második megszületése
Az 1868-as országgyűlés ismét bevezette a magyar államnyelvet; a nemzetiségi törvény biztosította minden polgár számára az anyanyelv szabad használatát, sőt, akár etnikai alapon is, a kulturális-gazdasági szervezkedést. Deák és Eötvös joggal lehetett büszke arra, hogy a kontinens első nemzetiségi (ma úgy mondanánk: kisebbségi) törvényét alkották meg. Ehhez hasonló csak az 1867. decemberi osztrák alkotmány volt, amely tudomásul vette, hogy Ausztria területén különböző „néptörzsek” élnek.
A magyar fővárosban, Budapesten alakultak meg a többnyire az állam peremterületén élő kisebbségek (szlovákok, románok és részben a délszlávok) kulturális szervezetei; itt kezdtek el működni az első anyanyelvi nyomdák. A nemzetiségek képviselői mindezt kevesellték, a románok és a szlovákok a törvény elfogadása után meghirdették a politikai passzivitás programját. 1867-től 1918-ig nyílt egyedül magyar megoldási lehetőség arra, hogy a jogosan kivívott magyar nemzetiségi és nyelvi jogokból a többi nemzetiség is részesülhessen. Az 1868-as törvény adta az egyéni jogokat, de ezután már kollektív jogokra is szükség lett volna. Deák és Eötvös pozitív célkitűzéseitől azonban a Monarchia fölbomlásáig a magyar és nemzetiségi érdekek csak távolodtak egymástól. 1875-ben betiltották a Maticát és a szlovák gimnáziumokat, 1879-ből a nemzetiségi népiskolákban, később a középiskolákban bevezették kötelező tantárgyként a magyar nyelvet. 1898-ban a községneveket magyarosították, 1907-től pedig már összes nemzetiségi iskolában a magyar a tanítási nyelv. A külföldi sajtóban sorra cikkeznek a magyar nacionalizmus ellen (Tolsztoj, Björnson, Wattson).
Bár a dualizmus „gyümölcseiből” minden nemzetiség részesült: elindult a magyar és nemzetiségi polgárosodás; jelentősen fejlődött a gazdaság; a kor magyar politikusai nem értették, hogy a nem magyar ajkú polgárok miért tartották ennek ellenére rosszabbnak az 1867 utáni helyzetüket. Az ok az volt, hogy egy 1874. évi törvénnyel megsemmisítették a magyar királyságon belül korábban létezett minden (így az etnikai-nemzeti) autonómiát. A polgároknak nem lehettek rendi, etnikai és egyéb közösséghez tartozásból eredő kollektív jogaik. Holott a Kárpát-medencében élő népek évszázadok óta hozzászoktak a különböző szintű kollektív jogokhoz, autonómiákhoz. A 13. századtól beáramló közösségek vagy személy szerinti kiváltságokat (hospes-, azaz vendégjogokat) vagy kollektív jogokat (határőrvidékek, jászkunok, felvidéki és erdélyi szászok) kaptak.
A Monarchiának két uralkodó nyelve lett: a német és a magyar; s ez a nem magyar közösségek polgárosulásának gátjává lett. Hiszen minden közösség az anyanyelvén keresi anyagi-szellemi érvényesülését; ez antropológiai törvény és jog.
Szlovákiai magyarok tiltakozása az anyanyelv korlátozása miatt
