A magyar nyelvjárástípusok
A magyar nyelvjárástípusok
Nyelvjárásaink osztályozásával Verseghy Ferenc és Pálóczi Horváth Ádám óta többen próbálkoztak. Az első, tudományos alapokra épülő monográfia Ballassa Józseftől származik, a legújabb összefoglalás Imre Samu műve (A mai magyar nyelvjárások rendszere. 1971). A magyar nyelvjárások atlasza alapján készült korszerű szintézis 18 tiszta és 10 keverék nyelvjárástípust különböztet meg, de a határon kívüli nyelvjárások még tovább differenciálhatók. Az elnagyoltabb ismertetésekben hagyományosan 8 nagyobb nyelvjárásterületet szoktak elkülöníteni, de a számba vett megkülönböztető jegyek függvényében ezek elhatárolása sem lehet éles, hiszen a jelenséghatárok csak ritkán esnek pontosan egybe. Egy-egy nyelvjárásterület nyelvi képét a településtörténeti okokra visszavezethető nyelvjárásszigetek is színezhetik.
Nyugati nyelvjárástípus: Használja a zárt ë-t (gyerëk), a nyílt e-k gyakran tovább nyitódnak (käcskä), az ó, ő, é-k helyén, ( kettőshangzók állnak (sz., l-, k(z), az í, ú, ű-k tipikus esetben rövidek (tiz, husz, tüz), jellemző az l-ezés (folik), a v zöngésít (Vazsvár), olykor zöngétlenül a hasonulásban (ötfen), á utáni szótagban az a gyakran o-vá záródik (házo, lábom), mássalhangzó után a j gy/ty-vé válik (dobgya, aptya). Jellemző helyhatározóragjai a -bu/-bü, -ru/-tü, -tu/-tü, (házbu stb.), az archaikusabb részeken elmaradhat az illeszkedés (Feriho) vagy éppen erősebben működik (fülö ’füle’, hínya ’hívni’: itt eredetileg mély hangú volt a tő), a főnévi igenév képzőjének jellemző alakja a -nyi (várnyi). Legszínesebb alcsoportjai az őrségi, hetési, göcseji, Mura vidéki, illetve a szigethelyzetű felsőőri.
Dunántúli nyelvjárástípus: Az ë–e~ä hangjai a nyugati típuséval egyezőek, de nincsenek kettőshangzói az ó, ő, é, helyén. Őrzi az á utáni o-zást (háto, lábos), de inkább már j-ző (gója); a j>gy változás csak r után jellemző (várgyo, de kapja). Az á hangszíne zártabb, kisalföldi részein erős í-zés tapasztalható (míz, vőlegíny, szípsíg). Az í, ú, ű, rövidítése is megfigyelhető, de nem olyan gyakran, mint a nyugatiban. A jellegzetes helyhatározóragok itt is zártabbak (házbú, tetőrű, annyátú), az l elmaradása a -val/-vel-nél is jellemző (hajóvä, tehénnę), a főnévi igenév képzője -nyi.
Déli nyelvjárástípus: Legfőbb összefogó jegye az ö-zés (öszik, mögy, löszök), tehát néhány egyszótagú szó (në, lë, së stb.) kivételével a többi nyelvjárás zárt ë-i helyén (lëhet, verëm, vëtt) ö jelenik meg (löhet, veröm, vött). A Dunán inneni és túli részei több vonásban eltérnek egymástól. A somogyi, ormánsági részekben záródó kettőshangzók vannak (karoú, mezöú, kéis), egyéb dunántúli sajátságok társaságában (nyíltabb e, zártabb á, l-ezés, a v zöngésítő hatása, -nyi igenévképző stb.). Az alföldi részeken ezek a sajátságok a köznyelvi ejtésnek megfelelők, ellenben megfigyelhető a szótagzáró r, l, j nyújtó hatása (kčrdbe, hňrdom), a -bú/-bű, -rú/-rű, -tú/-tű zártabb raghasználat. Baranyában és Szlavóniában a többes szám első személyű tárgyas igerag megegyezik az alanyival (kinyitunk a kaput). A v tövű igék alakjai nyugaton lűn, hín, Baranyában lűj, híj, keletebbre lűl, híl, ill. lű, hí.
Tiszai nyelvjárástípus: Használja a zárt ë-t, nyílt e-jei köznyelviek vagy annál kicsit nyitottabbak. Az ó, ő, é-k helyén záródó kettőshangzók vannak (mint föntebb Somogyban); feltűnő jegye még az erős í-zés (felesíg, vírës, húsvít). Ingadozó alakokban kerüli az ö-s megoldásokat (sëpër, vëdër, vërës). A köznyelvhez hasonlóan j-ző (fojik, ajja). A köznyelvben időtartamváltó szótövek gyakran egyalakúak: nyúlak, fűzes, húszas. A -t végű igéknek hosszabb és rövidebb alakja is használatos (sütöttem: süttem, vetëttem: vettem). A v tövű igék alapalakja többnyire magánhangzós: hí, rí, szű, de l végű is: nyől. A helyhatározóragok gyakran zártabb ejtésűek (házbú, szekérrű stb.). A tarcsa ’tartja’, lássa ’látja’ ragos alakok jellemzőek.
Palóc nyelvjárástípus: Az ide tartozó nyelvjárások közös jegye az ajakkerekítés nélküli ă, hosszú párjával, az ä-val (fäj ă vällăm ’fáj a vállam’). Egyébként a nyugati, keleti és déli részén az érintkező nyelvjárásokkal több közös és átmeneti sajátságot mutat. A nyugati palóc például a kisalföldi nyelvjárásokhoz hasonlóan í-ző és részben l-ező, keleten az északkeleti típussal egyezően záródó kettőshangzók jellemzik. Középső, legvédettebb részében még él az ly hang (fonéma; hólyag, golyó – tehát nem j-vel, hanem lágyított l-lel). Ugyancsak szómegkülönböztető szerepre alkalmas a hosszú ę (szęl, de szél). Gyakori az ü helyetti i (kilső, pispëk, siket), az ö helyetti ë (csëpp, bëgre). Az i lágyíthatja a t, d, n, l-t (szeretyi, gyinnye, ënnyi ’enni’). Az é~e-t váltakoztató névszótövekben megmaradhat az e: tehen, vereb, szeker. A t végű igék múlt időben a rövidebb alakjukban használatosak (nyittam, köttem). A -val/-vel rag nem hasonul (szekervel). Az eredményhatározó ragja egyalakú (hamué välyik ’hamuvá válik’). Gyakori az egyeztetés hiánya (fázik a kezejim).
Északkeleti nyelvjárástípus: Nem használja ez ë~e szembeállást, e-zése a köznyelvivel megegyező (ember, gyerek). Az ó, ő, é helyén záródó kettőshangzók állnak (vaot~vout, keës~këis, öüz stb.), ugyanakkor van egy nyitódó ( kettőshangzója is, amelyet az ún. í-ző helyzetű é-k helyére illeszt (niëgy, viër). A megoszlás alapján a nyitódó és záródó kettőshangzót tartalmazó formák jelentésmegkülönböztetésre is alkalmasak (fëil ’fele vminek’ – fëil ’fél vkitől’). Az í, ú, ű-k gyakran rövidülnek (viz, ut, szür), a szótagzáró r, l, j viszont rendszeresen nyújtja az előtte lévő magánhangzót (embër, kőr, häjlik). Az -n igerag néhány igén kijelentő módban is megjelenhet (megyen, teszen, leszen stb.). Egyes vidékeken az igék udvarias felszólító módja -ik-es (üjjík le, ne mennyík el!), a várja, tuggya alakok helyett vári, tudi, a mossuk, vettyük helyett mosuk, vetük járatos.
Mezőségi nyelvjárástípus: A zárt ë hang már csak nyomokban fedezhető fel (pl. Kalotaszegen). Nyugati felében található í-zés és záródó kettőshangzók, egyébként ó, ő, é-k hallhatók. Hosszú magánhangzórendszere sok helyen bomlóban van, helyettük rövid vagy félhosszú hangok állnak (hăzbol, elött), a szótagzáró r, l, j viszont nyújtó hatást fejt ki. A típus egyik legjellegzetesebb sajátossága az ún. a-zás, vagyis az o>a váltás (bagár, szaba, malam). A nyíltabb ejtés az ö hangot is érintheti. Archaikus vonásai közül említést érdemel a családi helyhatározóragok (Sándornott, Sándornól, Sándorni), az elbeszélő múlt (járék, jöve), a megyen, teszen, viszen -féle alakok használata.
A székely és csángó nyelvjárástípus: A számos közös sajátság ellenére egyik legheterogénebb nyelvjárási régióról van szó. Ennek elsősorban történelmi, településtörténeti okai vannak. Jórészt nyelvtörténeti kritériumok alapján igazolni lehetett, hogy a székelyek az Árpád-kor folyamán a keleti határvédelemmel összefüggésben, más vidékekről áttelepítve foglalták el mai lakóterületüket. A keleti székelység nyelvjárása a nyugat-magyarországi tájszólással mutat rokonságot (pl. nyitódó) ( kettőshangzóival: f-d stb. vagy az e-nél nyíltabb ä-ivel: ästä, mäkëg), az udvarhelyszéki székelység a maga ö-zésével és egyéb rendszerszerű párhuzamokkal a Baranya megyei magyarság nyelvéhez áll a legközelebb. A nyugati székelység tájnyelvébe pedig számos mezőségi vonás szüremkedett be (többek között az a-zás, katana stb.). Az a-zás jellemzi a moldvai északi csángóságot is, amely zömmel 14. századi közép-mezőségi telepítésnek látszik. Az északi csángókat és az archaikusabb középmezőségi szigeteket összeköti még a ty helyetti cs (kucsa ’kutya’), gy helyetti dzs (dzserek), a hangsúlytalan szótagi ö-k helyetti e (füstes, jőjen, ördeg), ill. e-k helyetti ö-k (örög ’öreg’, körtö), vagy az a helyetti o (soho ’soha’, lobbon ’lobban’, folu ’falu’). A csángóság nagyobbik, déli részlege túlnyomórészt a szomszédos keleti székelység több évszázados Moldvába irányuló kivándorlásának, megtelepülésének örököse. – Néhány további székely és csángó sajátosság: érvényesül a szótagzáró r, l, j nyújtó hatása, használatosak a tehen, szeker-féle alanyeseti formák, megvan az elbeszélő múlt (vára, kére) és a régmúlt is (járt vala). Az északi csángóban az s helyett gyakran sz hangzik („sziszegés”: maszt ’most’, eszmit ’ismét’).
A nyelvjáráskutatókat kitüntető Csűry Bálint-emlékérem
Három kép a különböző nyelvjárások népviseleteiről
