Nyelvjárási jelenségek
Nyelvjárási jelenségek
A nyelvjárások nyelvünk teljes nyelvi-nyelvtani rendszerrel bíró alaptípusai: saját hangtanuk, alaktanuk, szókincsük, frazeológiájuk, mondattanuk stb. van. Ugyanakkor minél magasabb nyelvi szintet vizsgálunk, annál kevesebb olyan sajátságot találunk, amely csak egy adott tájnyelvre jellemző. Ez azt jelenti, hogy egy tájszólás legjellemzőbb és legtöbb szót érintő sajátságait annak hangtanában fogjuk megtalálni.
Egyes elszigetelt nyelvjárásokról szóló könyv
A lélek szó második magánhangzója (ë-zés, e-zés, ö-zés) (° e • ë + ö)
Hangtani téren a nyelvjárások különbözhetnek hangállományukban, az egyes hangok jellemző hangszínében, használatuk gyakoriságában. A Tiszántúl egy részén, valamint az erdélyi Mezőségen a köznyelvhez hasonlóan csak egyféle e hang (fonéma) ismeretes; másutt egy zártabb ejtésű ë és egy nyíltabb ejtésű e: ti most mëntëk, ők tegnap mëntek el; hëgyës szög, de: hëgyes táj. A középső palóc nyelvterületen kétféle hosszú é van: a köznyelvivel megegyezőn kívül (é) létezik egy nyíltabb ejtésű, hosszú ę is: jęg, kęz (de ragozva: jeget, kezet). Ennek megfelelően itt szęl=’szél (ami fúj)’, de szél=’széle valaminek’, fęl=’fele vminek’, de fél=’tart vmitől’ stb. A középső palócban és néhány peremnyelvjárásban megkülönböztető értékű hangkészleti elem a lágyított l (=ly) is, amelynek egykori széles körű elterjedését és rendszerszerű használatát helyesírásunk hagyományőrzése ma is tükrözi (gólya, hely, folyik). Az ó, ő, é hangokat bizonyos nyelvjárásokban záródó, másokban nyitódó kettőshangzóval ejtik: szóu, vőü, kéir, ill. szuó, vüő, kiér. Főleg a palóc nyelvjárástípusra jellemző, hogy a köznyelvi a-nak megfelelő hangot ajakkerekítés nélkül ejtik (ă), az á-nak megfelelőt pedig ajakkerekítéssel (ä): ăpäm häză. Új hangot nem eredményez, csak gyakoriságbeli különbséget, hogy egyes nyelvjárásokban a köznyelvi é helyett í-t (szíp, nígy), az e (eredendően: ë) helyett ö-t mondanak (embör, gyerök).
Alaktani téren jellemző lehet néhány, köznyelvben ismeretlen toldalék használata, pl. a „családi” helyhatározóragnak nevezett (családot, foglalkozást jelentő szóhoz társuló) -nott – -nól – -ni: bírónott ’bíróéknál’, bírónól ’bíróéktól’, bíróni ’bíróékhoz’. Módosulhat ismert toldalékok alakja: házbúl, beszélnyi, funkciója: leverünk (’leverjük’) a diót, meglássuk (’meglátjuk’) a nyulat és produktivitása is: a székely és csángó nyelvjárások pl. előszeretettel alkalmaznak kicsinyítő képzőket: patakcsa, gyermekcse. Az archaikusabb nyelvjárások kevesebb toldalékvariánst használhatnak: Feriho (az illeszkedés hiánya), lovakval (a hasonulás hiánya) stb.
A szókészlet tekintetében: a valódi tájszók a köznyelvben ismeretlenek: biling ’szőlőfürt’, pakulár ’számadó juhász’, kóber ’ekhós szekér’; az alaki tájszók más kiejtésűek: pazdërgya ’pozdorja’, girizd ’gerezd’, físő ’fésű’; a jelentésbeli tájszók sajátos értelemben használatosak: medence ’fateknő’, megcáfol ’megszaggat’, apró ’himlő, kanyaró’. Szólásokban, közmondásokban a népnyelv különösen gazdag: Akkora, mint a mënnyei lajtërgya ’hórihorgas (ember)’, Mëgy bele, mint Ladámbo a mënkü ’ nagyon csúszik neki az ital’, Nem sokat vásítottam a küszöbgyit ’nem járok hozzá’, Kutyaugatás nëm hallik a mënyországbo’az átkozódások nem teljesülnek be’ (Rábaköz).
Mondattani téren jellemző lehet a köznyelvtől eltérő egyeztetés: fáj a lábajim, két disznókot váktunk; a névelő elmaradása: kerestük fönn palláson; a létige elmaradása: hol anyád?; a fele határozószó használata folyamatban levő cselekvés hangsúlyozására: fagynak mekfele a kiscsirkék; ragtalan tárgy: elment széna kaszálni; a kérdőszó szórendje: nem-e tudja? stb.
