A népköltészet történeti-ideológia igazolása
A népköltészet történeti-ideológia igazolása
Az 1820-as évekre, elsősorban a felgyülemlett népköltészeti anyag nagyságától vezettetve, megszületett a nagy igazolás is, mely a népköltészettel való foglalkozást a nemzeti történelmi emlékezet hatalmas, mindent magába foglaló áramába kapcsolta bele. Kölcsey Ferenc nagyhatású programtanulmánya, a Nemzeti hagyományok (1826), az egész magyar történelmet és kultúrát egy pillantással fogja át, s – a szerves nemzeti fejlődést óhajtván és sóvárogván – a nemzeti költészetnek a nemzet önemlékezeteként jelöli ki helyét. E nemzeti emlékezetnek lesz, a feltalálandó és kiépítendő nemzeti kultúra ígéreteként, még mindig feltételezett régisége folytán, egyik megnyilatkozási formája a népdalkincs („Úgy vélem, a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni...”), mely azonban – minden fontossága és érdekessége ellenére – Kölcsey és társai szemében, a magas irodalom felől nézve, még nem rendelkezik teljes értékű esztétikai beccsel. Kölcseyék még csak ama népköltészetet propagálták, melyet valamilyen módon közvetlen kapcsolatba tudtak hozni a történelemmel – ami nem érintkezett a históriával, az kívül esett szemhatáraikon (a betyárballadákat, tartalmi „alantasságuk” miatt pl. egyértelműen lenézték stb.). A Nemzeti hagyományok programja másfelől viszont rendkívüli mértékben hatott az alkotó irodalomra is: e teória jegyében élt még legalább félszázadon keresztül ama vágy, mely szerette volna kiegészíteni a történeti magyar kultúra hiányait egy újonnan megírandó, naiv eposszal (ez magyarázza pl. Arany folyamatos epikus kísérletezését, pl. a hun trilógia tervével), ennek jegyében keletkeztek nagy számban ama versek, dalok, románcok, balladák (sőt: festmények és operák is), melyek jelentős történelmi eseményeket választottak témául, naivul historizáló népies szemlélettel vévén körül a históriai anyagot (sőt: e teória teszi érthetővé azt is, miért nevezhették az ekkori individuális műköltők – akár pl. Petőfi, Tompa stb. – saját verseiket, azaz népdalimitációikat eredeti népdaloknak). A népi, népies költészetnek mint magas irodalmi anyagnak lehetséges felhasználásáról is folytak aztán viták. Kölcsey pl. a népdal „egyszerű” hangütésének utánzását szerette volna bevinni a modern költészetbe is, Bajza József vele szemben viszont a népdaloknak „felemelését”, azaz a korabeli magas irodalmi normák szerinti szabályozását szorgalmazta volna. A polémiát a negyvenes évekbeli újabb nagy népies áramlat megoldás nélkül húzta keresztül, szétválasztva a népköltészetnek tudományos és szépirodalmi szemléletét.
