Irodalom és népiesség
Irodalom és népiesség
A század harmincas éveitől kezdve egészen a század végéig tart, megszakítatlanul, a nemzeti szépirodalom népi ihletettségének nagy kívánalma – ám azt is láthatjuk: az évtizedek során a tartalmilag majdnem változatlan ideológiai érvelés mindig más típusú szinkron irodalmiságot hozott létre, s más funkciót is töltött be az irodalom életében. A Kölcsey által ihletett ideológia és művészetfelfogás, mely a történelemre koncentrálva, a népit mint a nemzeti családélet alapját szemlélte, s a nemzet kulturális életét is mint önvédelmi-önépítő nagy kibontakozásnak gondolta el, főként nagyszabású romantikus tablókhoz vezetett (melyekben elsősorban tartalmi szempontok alapján merült fel a népiség eszméje), s kevesebb gondot fordított a népiségnek egyéni formáira. A negyvenes évek népiessége, főként Petőfi Sándor és Erdélyi János népköltészet-felfogása alapján, radikalizmusával tűnt ki: egyrészt egy nagyszabású, nemegyszer szélsőséges művészi egyénítés ikertendenciájaként érvényesült, s szembeszállt mind a klasszicizmus hagyatékával, mind a nagy historizálás igényével, másrészt, a Petőfi körül tömörült ifjú generáció (pl. a Tízek Társasága) számára már roppant erőteljesen feudalizmus- és konzervativizmus-ellenes (a jobbágyfelszabadítás eszméjéhez közvetlenül is csatlakozó) politikai programmal is párosult (innen érthető Petőfi közismert nagy vallomása az Aranyhoz 1847-ben írott levélből: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata...”). A szabadságharc bukása után a népiség ihlette nemzeti irodalom nemes ideológiája még jó pár nagyszabású mű megszületéséhez járult hozzá (kivált Arany János és köre révén), ám később, különösképpen a kiegyezés után, mikor az ún. nép-nemzeti irodalom szinte kötelezően és hivatalosan előírt intézményes várakozásrendszerré szerveződött (főként a kiváló kritikus, Gyulai Pál erőteljes irodalomszervező és kultúrpolitikai tevékenysége folytán), elvesztette radikalizmusát és „modernségét”; a hatvanas évektől kezdődően az irodalmi megújulások rendre ezen ideológiával szemben óhajtották volna meghatározni magukat (pl. Vajda János, majd egy generációval később Reviczky Gyula vagy Komjáthy Jenő esetében).
Révai Miklós felhívása a Magyar Hírmondóban, a népdalok gyűjtésére, 1784
Valaki csak, bár múlófélben is, megtekénti virágzó állapotjokat a kimívelt külső nyelveknek, azonnal tapasztalni fogja, hogy arra első és leghathatósabb eszköz volt a vers-írogatás. Vajon aki csak valamit lát, nem veszi-e észre, micsoda kincsek vagynak elrejtve avagy csak azokban az énekekben is, melyeket víg asztalaiknál mondanak anyanyelvekben gyönyörködő édes miéink?
Valaki csak, bár múlófélben is, megtekénti virágzó állapotjokat a kimívelt külső nyelveknek, azonnal tapasztalni fogja, hogy arra első és leghathatósabb eszköz volt a vers-írogatás. Vajon aki csak valamit lát, nem veszi-e észre, micsoda kincsek vagynak elrejtve avagy csak azokban az énekekben is, melyeket víg asztalaiknál mondanak anyanyelvekben gyönyörködő édes miéink?
Révai Miklós szorgalmazta a régi költői emlékek gyűjtését
Erdélyi János, a filozófia és az irodalomtörténet professzora, egyik kezdeményezője a népköltészeti munkák összegyűjtésének
Az alföldi juhászok élete a 19. századtól foglalkoztatta a művészek képzeletét
