Gazdag szegénység
Gazdag szegénység
A sémák természetesen elrejtőznek a hangzatos, a reklám szerepét játszó címek, az eleinte fekete-fehér, fametszetes, később színes címlapképek mögött. Újítani kell, ezt felismerik a kiadók, az iparban munkálkodó írók és rajzolók, s az újítás legtöbbször fokozást jelent, a korábbi bűnügyi históriák a rémületkeltés elemeivel, a szerelmi történetek erotikával, a történelmi témák harsány politizálással keverednek.
A folyamat öngerjesztőnek látszik, pedig a piac, a verseny kényszerítő erői működnek mögötte. Az olvasni tudó és kívánó közönség, valamint a vásárlóerő növekedése vonzotta a vállalkozókat, kialakultak a terjesztés korábban szokatlan módszerei, ügynökökkel, füzetes regénysorozatok ingyen osztogatott első példányaival, levágott és beküldött szelvényekért felajánlott ajándékokkal, rendelő bárcákkal. A hírhedtté vált Ubryk Borbála, a befalazott apáca történetét gyorsan követte A londoni néma koldus, a Katalin, az üldözött árva vagy a Varsó hóhéra 200–250 füzetre terjedő sorozata. E sorozatok napjainkig, akár a tévésorozatokig előremutató módszere volt az, hogy az egyes füzetek a legizgalmasabb pillanatokban értek véget, például azzal, hogy az éjszakai temetőben az óra éjfélt ütött, és az egyik kripta ajtaja lassan, nyikorogva kinyílott. Az olvasók – érdekes, hogy ezeket többnyire nők olvasták – két hétig izgatottan várhatták, mi lesz az események folytatása.
Ebben az időszakban, tulajdonképpen a századfordulón, véglegessé vált a szakítás a ponyva és az igazi irodalom között. Korábban eleven kapcsolatban és kölcsönhatásban éltek egymás mellett, tudjuk, hogy Petőfi nemcsak műveivel szerepelt a ponyván, de emlékezett gyerekkorának olvasmányaira is, ismertek azok a hatások, amelyeket Arany Jánosra, Jókai Mórra vagy Mikszáth Kálmánra gyakorolt a „népirodalom”. Az ellenkező irányú folyamatra, az irodalomból táplálkozó ponyvára jó és elegendő példa az Ulisses kalandjairól kiadott, fametszetekkel ékesített 32 oldalas füzet, amelyet az Odüsszeia sok ezer sorából készített remekbe ismeretlen szerzője, megelőzve a napjainkban oly népszerű 100 híres regény típusú könyveket, vagy a Reader’s Digest jellegű, tartalmi kivonatokat közlő folyóiratokat.
Nincsenek felmérések a ponyva olvasóiról, de ha az összességében óriási példányszámra és az egy példányra eső 3–4 olvasóra gondolunk, azt kell mondanunk, nemzedékek egymásutánjában az egész népesség olvasta a füzeteket, s elképzelhető, hogy ez a „könnyű szórakozás”, ez az „ipar” fiatalok sokaságát vezette el a kultúra igazi értékeihez is. Azok, akik – gyakran jogos és hiteles – érvekkel felléptek ellene, erről a hatásról többnyire megfeledkeztek, s használhatatlan vagy sikertelen gyógymódokat, illetve kemény, hatósági beavatkozást ajánlottak. Többnyire kudarcot vallottak azok a kiadói vagy állami kísérletek, amelyek „nemes” ponyvával próbálták a tömegeket az igazi irodalom olvasására szoktatni. Ennek magyarázatát talán a szociológusoktól, a tömegkultúra és a tömeglélektan szakembereitől lehetne megkapni. Esetleg – természetesen – meghatározó lehet a társadalmi helyzet is; de az sem lehetetlen, hogy bizonyos rétegeknek erőteljesebb ingerekre van szükségük az élmény megszületéséhez. S ezért az élményért lehajoltak a ponyvához, végigböngészték a füzetek címeit, megcsodálták képeit, s a kiválasztott olvasnivalóért odaadták nehezen keresett 3–4 krajcárjukat.
