Ősvallás vagy ősi magyar hitvilág
Ősvallás vagy ősi magyar hitvilág
Azt, hogy a kereszténység előtti magyar hitvilágot minek is nevezzük és mivel azonosítsuk, évszázadok óta kutatják történészek, vallástörténészek, folklór-kutatók és nyelvészek. A középkori és reneszánsz elképzelések szerint pogány papok működtek, áldozatokat mutattak be, a halottakat elégették, a vérszerződés is barbár esküforma volt. A reformáció után, amikor a vallási rendszerek változása szemmel látható élmény volt, egyre inkább azt hangsúlyozták, hogy az ősmagyarok vallása nem volt társtalan: (egy)istenhitük (ezt őrizte meg a magyarok Istene elnevezés) az Ószövetség népénél, tűzimádatuk a perzsák körében is ismert volt. Először az evangélikus történész Cornides Dániel A magyarok ősvallásáról c. értekezésében (1785) nevezi ezt a rendszert szó szerint „ősvallásnak”. Arra is utal, hogy ennek nyomai még a honfoglalás után is megmaradtak: a fehér ló története, a pogány lázadások leírása, királyaink törvénykönyveiben a forrásoknál és köveknél áldozás tilalma erre vall.
A magyar reformkorban megélénkült az érdeklődés a korai magyar kultúra sajátosságainak feltárása iránt. A Kisfaludy-Társaság pályázatot ír ki „a magyar mitológia” adatainak összegyűjtésére. Voltaképpen ennek az eredménye Ipolyi Arnold (később katolikus püspök) Magyar Mythologia c. áttekintése (1854), amelyben már a középkor utáni és a magyar folklór gyűjtéséből származó adatok is szerepelnek. A maga korában nagy hatású munka (sokat merített belőle Arany János a „hún trilógia” megfogalmazásakor) szerint a hunok és más keleti népek vallásával egyező módon a magyaroknál már istenhitről beszélhetünk, Isten, az ördög és betegségnevek lennének ennek nyomai. A táltos és a boszorkány a mondákban, mesékben is innen származik. Ipoly tudományos ellenfelei viszont azt hangsúlyozták, hogy ahol nincsenek istenek, nincs mitológia sem, a magyarok ősi vallását leginkább az ural-altáji népek sámánizmusához hasonlíthatjuk.
A folkloriszitikai gyűjtés több mint évszázados munkával arra a következtetésre jutott, hogy a világ teremtésére vonatkozó eredetmondák, a többrétegű világkép, világfa, az élő emberekben működő lelkek különbözősége igen régi hiedelemrendszerből maradt meg. A táltos, tudós, orvos, néző/látó, javas/gyógyító (sőt a révülés szókészletéhez kapcsolható regős is) valamilyen természetfeletti tudással rendelkező személyt jelöltek. Azonban ők már nem voltak sámánok, és még nem voltak papok. Legrégibb temetőinkben még lehet nyoma a megfordított túlvilág elképzelésének, ám legrégibb sírjeleink („emberalakú”/csónakalakú fejfa, kopjafa) sem egyeztethetők e korszakkal. Középkortól ismert boszorkányaink pedig (nemcsak a pörök révén) inkább az európai hiedelmek körébe tartoznak, akárcsak a későbbi garabonciás (diák) vagy Luca.
Kiváló sámánizmus-kutatónk, Diószegi Vilmos már nem beszél „ősvallásról” vagy „mitológiáról”. Inkább „hitvilág” vagy „hiedelemrendszer” névvel említhetjük mind a történeti forrásokból, mind a néprajzi gyűjtésekből ismert adatokat.
Természetesen a magyarországi kereszténységnek is van sok, régies, sajátos jelensége. A Boldogasszony (‘Szűz Mária’) neve, laikus imádságaink sőt ráolvasásaink (ezek régi neve bájoló (imádság)) szövegei, ritmusa, képvilága igen régies, ám középkorinak és nem honfoglalás előttinek nevezhető. Feltűnő, hogy az Istent és főként az ördögöket ábrázoló, a középkortól kezdve ismert képvilágunkban eddig nem találtak sajátosan magyar megoldásokat. Néhány régi „keresztnevünk” azonban tabunév, óvónév. Szitkozódásaink egyik-másik ma már pontosan nem is értett szava is lehetett egykor a rontó hiedelmekhez tartozó.
Cornides Dániel göttingai értekezésének címlapja (1785. szeptember 10.) A magyarok ősvallásáról
