Az eltűnt magyar ősköltészet nyomában
Az eltűnt magyar ősköltészet nyomában
Az „ősköltészet” fogalma Herder népköltészet-felfogása révén terjedt el a 19. században nálunk is. Ő a nép költészetét, mint minden későbbi költészet forrását nevezte így. Nálunk Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János is osztották e nézetet. Azonban már ők is mintegy szószerint is értették a megnevezést és középkori, honfoglaláskori, sőt az ezt megelőző korok költészetére vonatkoztatták, rendszerint az ősvallás ekkor sokat vitatott kérdéseivel is összefüggésben.
Irodalomtörténészeink közül először Toldy Ferenc kezdte a magyar költészet történetét Attila udvarának, énekmondóinak, a germán hősmondának a hunokra vonatkozó adatai felsorolásával.
Finnugor rokonaink népköltészetét is ekkor fedezik fel. A legsikeresebb példa az Elias Lönnrot által összeállított finn eposz, a Kalevala (1835 és 1849), amely mintaként szolgált Fr. R. Kreutzwald észt eposzához (Kalevipoeg, 1857-1861), századunkban pedig más kisebb finnugor népek folklórjából készített eposzokhoz. A finn M. A. Castrén és a magyar Reguly Antal az 1840-es években indult gyűjtőútra rokonnépeinkhez. Főként epikus énekeket, mítoszokat keresnek. Ezek csakhamar ismertté válnak nálunk is. Sem a középkori magyar történeti források, sem a megindult népköltési gyűjtés sem hozott azonban eposz-konstrukcióhoz elégséges anyagot. Naiv eposzunk c. tanulmányában (1858) Arany János azt a véleményét fejti ki, hogy egykor nekünk is volt szóbeli hőseposzunk, ám ezt senki sem írta le, és a kereszténység gyors, erőszakos terjesztése valósággal eltüntette. Arany a maga művei közül többet középkori (sőt népvándorláskori) eposzok, balladák rekonstrukciójának szánt (Buda halála, Toldi szerelme, Hunyadi-balladaciklus, Zách Klára, sőt Rege a csodaszarvasról, a Toldi estéjében olvasható ének Szent Lászlóról).
